Még egy pillanatra el is hittem, hogy azt mondja, “szeretleeeek”, mikor felszólt, hogy “szerepelsz”. Visszakérdeztem. Olyankor azt érzem, hogy “csoda is lett volna, ha”.

“Nem gondolod, hogy holnap kirándulni megyek, amikor a Volkswagentöl 35ezer embert bocsájtottak el?”.

A tegnapi mozis este második filmje Angelina Jolie Changeling-je volt. A film nagyon jó, a téma szívbemarkoló, Jolie jól játszik, de ettöl függetlenül sem tudom öt mint színésznöt megszeretni. Rendezte Clint Eastwood, és azt hiszem, nem a Revolutionary Road után kellett volna megnéznem, hanem valami Jim Carrey film ELÖTT. Nagyon szomorúan és deprimáltan mentem reggel fél ötkor az ágyba.

Nagyon kiváncsi voltam a filmre, egészen mást vártam, de nagyon profi alkotás. Minden párbeszéd, nézés, mozdulat, élethelyzet tökéletesen ki van dolgozva, és már amennyire gondolhatom, mesterien ábrázolja a nem csak Amerikára jellemzö kertvárosi életet a maga kegyetlenségével. Nem egy könnyü film, de annál értékesebb. A két föszereplö jól játszik, de én nem Kathy Bates-t jelöltem volna a legjobb mellékszereplö díjára, hanem a fiát alakító Michael Shannon-t.

Azt viszont nem értem, hogy néhány elmebeteg újságíró hogyan hasonlíthatta ezt a filmet a Született feleségek-hez. Sam Wendes Jelenetek egy házasságból á la Amerikája sok mindenkinek odabaszhat a lelkébe, feltéve, ha kellö figyelemmel nézi a filmet.

Mondom anyámnak - telefonáltunk vagy háromnegyed órát - hogy napok óta azon agyalok, hogy menjek-e haza, vagy sem, mert ami nekem fontos, azt szeretném a papának elmondani. Nevezetesen azt, hogy ne lepödjön meg azon, ha meghal a teste, és ö tovább létezik, és fedezze fel maga körül az angyalait.

És öszintén, kicsit még örültem is, hogy ezt elmondtam anyámnak most, mert neki, szemtöl szembe eddig nem mertem.

Egész este a papa jár az eszemben. Néha egészen közelröl hallom öt, aztán eltávolodik. Mindig valahogy vidám, és olyan vidáman legyintös. Nem tudom elképzelni, hogy ne halljam többet a maga büszke, kevély stílusában beszélni. Papa-papa.

Anya egyébként nagyon fél, és pesszimista. Á, nem tudom ezeket leírni. A papa nagyon sokszor bántotta például anya húgát. És anya meséli, hogy de hogy simogatja a kezét, mennyit beszél hozzá. Meg azt is mondja az anya, hogy öt is mennyit bántotta, de ö mindent megbocsájt neki. Na-ja. Mit lehet erre mondani? Értem és érzem. Holnap megkérdezem töle, hogy ha az apát látná így, neki is biztos megbocsájtana.

A Kajtit megnyírták. Anya szerint egy tacskó lett. Szokás szerint:) Én komolyan nem tudok semmit. Ma még a takarítást se tudtam befejezni, mert leakadtam azon, hogy két növény a nappaliban rossz helyen áll, és nem találtam megfelelö új helyet nekik. Aztán meg A. éhes lett, föztem, ettünk, regényt írok, kosz van mindenhol, én hetente takarítok és eléggé tisztaságmániás vagyok, doktor úr. Ez a terápia is, ez az írás, hova visz ez? Olyan jól megírtam ma anyámat, ahogy azon aggódik, hogy szül-e azon a napon, amin végülis megszülettem. Csak szorongok is, mert azt hiszem, nekem nincs tehetségem, se elég potenciálom, hogy JÒ regényt írjak. Mert én azt akarom, hogy egyedülálló legyen, vigyék, mint a cukrot, és a pénzböl, doktor úr, tudja, mit fogok csinálni? Beszállok a rezsibe, meg a lakbérbe, veszek magamnak új bugyikat, meg egy melegítöt is, meg azt a sok könyvet, amit egy listán gyüjtök, ilyenek. Doktor úr, most mennék, mert kezdek kurvára szar pontra jutni, az én terápiám a non-konfrontáció, azt hiszem, inkább foglalkozom másokkal, mint magammal, különben is az Edit ma már kiosztotta nekem az észt, hogy mindenki a saját szerencséje kovácsa, Nök Lapja Pszichológia, de nem szóltam neki, mert biztos örömmel segített, és jó lubickolni a Sokat Látott Nö szerepében, hát doktor úr, mit mondhatnék, egy hét múlva jövök.

Kövér vagyok, frigid vagyok, senki vagyok, kielégületlen vagyok, örömképtelen vagyok, tehetségtelen vagyok, csúnya vagyok, trehány vagyok, ápolatlan vagyok, szorongó vagyok, kólafüggö vagyok, cigifüggö vagyok, lelenc vagyok, rosszul öltözött vagyok, hirtelenharagú vagyok, hazudós vagyok, bazmeggézaazáradat.

Tegnap este itt volt nálunk egy asztrológus, A. egy kuncsaftja, aki egyszerüen olyan szinten rezeg, hogy amíg a házban tartózkodott, konstans igen szapora szívdobogásom volt, aztán elment, és olyan fejfájást kaptam, hogy mozdulni sem bírtam.

Papa még mindig kritikus állapotban, ráadásul ödémásak a kezei, és állítólag akkorák, mint egy labda. És lázas. A doki azt mondta anyáméknak, hogy beszéljenek hozzá, mert neki meggyözödése, hogy hallja a beteg, amit ilyenkor (is) mondanak neki. De hogy lehet bizalmasan beszélni, mikor tizenhat másik beteg fekszik az intenzívszobában? Kavarognak bennem a gondolatok, hogy hazamenjek-e, de nem tudom eldönteni. Akarok is, meg nem is.

Azt, hogy pillanatok alatt mivé lehet az ember húsburka, csak klisékben lehet megbeszélni. Mi is így beszélünk anyával erröl. És idöröl-idöre azon kapom magam, hogy fejben adatokat gyüjtök a papáról. Eszembe jut, mikor a gerslit mérem ki fözéskor, hogy ezt a kis digitális mérleget is ö adta. Kinyitom az alsó szekrényt, ahol a müanyag dobozok vannak, és meglátok egy kupacot. Azt is ö adta. Eszembe jut a sodrófa, a porcelán étkészlet. Hogy pityeregve mondja nekem: “a nagyanyád téged szeretett a legjobban, neked adnám”. Eszembe jutnak a kevésbé kellemes húzásai is, persze. De leginkább az foglalkoztat, amit egyetlen élö ember sem tudna hitelesen megmondani nekem. Hogy hol van ö most? Mit érez, mit gondol? Mert az oké, hogy altatják, és a doki megnyugtatóan azt mondja, semmit nem érez, nincsenek fájdalmai. De én a lelkére gondolok. Hogy lehet-e olyan, hogy teljesen ott a lelke, és szólna, de nem tudja a testét kontrollálni?

Jézus azt mondja a kereszten: “Istenem, miért hagytál el engem?”. Nagyon szeretem ezt a momentumot a Bibliából. Azért, mert támaszt nyújt a keresö embernek. Nem emlékszem már, hogy a hittanon hogyan magyarázta a pap, vagy egyáltalán érintettük-e, kiveséztük-e ezt a sztorit, de biztos vagyok benne, hogy ha igen, akkor nem úgy, hogy az számomra, a mostani világlátásomnak megfelelö volt.

Jézus egyszerre volt halandó ember, test, és egy nagyon magas szinten levö szellemi lény, mester. Jobban fogalmazva az én nézeteim szerint Jézus emberi testbe bújt (testet öltött) mesterlény (volt). De ha valaki beleszületik egy testbe, legyen bármekkora nagy mester is, akkor tudja, hogy azt a testet egyszer el kell hagynia. Ki kell bújnia belöle. Ez az anyagi világ talán legfájdalmasabb velejárója. Amíg itt élünk, a testünkben, szinte egészen azonosnak tartjuk magunkat vele. Járhatunk rengeteg személyiségfejlesztö tréningre, jógázhatunk, asztrálutazhatunk, megnézhetjük más életeinket, de ami igazán biztos legtöbbünknek, az a testünk. A karunk, amibe bele lehet csípni, a hajunk, amit meg lehet húzni, az ajkaink, amikkel csókolni lehet.

De mindannyiunk életében el fog érkezni a pillanat, amikor konfrontálnunk kell azt, hogy ez a testünk csak egy átmeneti ruha. Jó esetben magunk mögött tudunk számos felismerést, békét és belsö harmóniát teremtö bizonyosságot, hogy az élet végtelen, és mi csupán a jelmezeinket és szerepeinket váltogatjuk. De ezek mellé egyszercsak odakúszik a hatalmas, és félelmetes nagy árnyék. Amikor hirtelen eltörpülnek felismeréseink, hitvilágunkat hiába keressük, mintha sosem lett volna, és egyetlen valóságunk semmi más, mint a rettegés a megszünéstöl. Ez az ösi félelem egytöl-egyig - legyél hitetlen, vagy buddha - mindannyiunk mélyén ott lappang.

Tief ist der Brunnen der Vergangenheit. Mélységesen mély a múltnak kútja.* Így kezdi Thomas Mann József és testvérei címü regényét. Mágikus mondat. Tehát mindannyiunk öntudatlan mélyén megbújik a megszünéstöl való félelem. Hazudik az a próféta, aki azt ígéri neked, hogy ezt képes vagy kiölni magadból. Nem, nem lehet kiölni, és nem is kell. Mert nélküle nem lenne egész a létezés.

Jézus, a kereszten. Amikor azt mondja, kínjaiban az ég felé: “Istenem, miért hagytál el engem?”, akkor ö az emberi lét pont ezen stációjában van. Ö ott akkor nem Krisztus, hanem Joshua Ben, József fia, egy haldoklásában végtelenül magányos létezö. Ugyanolyan, mint Mariska néni a halotti ágyon. Vagy talán a nagyapám. És épp elesettségével segít belöle eröt meríteni.

Végsö agóniájában Krisztus egy pillanatra fellebbent egy hatalmas titkot. Megmutatja, hogy igen, épp annyira vagyok én is az Ember Fia, mint ti mindannyian. Ez az, amit hiányolok minden keresztény egyház tanításából. Az emberarcú Jézus-Krisztust.

*“Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy “újra és tovább”, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.” (Thomas Mann: József és tesvérei)

A papával az van, hogy egy életmentö mütét után jött egy következö is. Azóta lélegeztetögépen van, életveszélyes állapotban az intenzíven.

Leültünk a nappaliban, elöször megnéztük a Jesse James filmet, aztán jött volna a másik, de ittunk egy pohár furmint-fröccsöt, amiböl aztán három üveg bor lett. A. nagyon kiütötte magát, végül befordult a kanapén és hallgathatta, amint én Quimby-számokat énekelek hangosan, ö pedig dörmögve kommentálta. Aztán felhívtuk az Évit és más konszolidált embereket, akik este 11-kor már mélyen alszanak, aztán tovább énekeltem, végül pedig felmentem a hálóba.

A harmadikról kiabáltam le A.-nak, hogy jöjjön szépen fel mellém, de már nem bírt, mert nagyon forgott a világ. Kurz und gut: lelazítottuk magunkat, és a beszélgetés után, aminek folyamán érintettük a világválságot, a nagyapámat, a szerepeinket a kapcsolatunkban, a munkamegosztást, a pénzt, gyakorlatilag berúgtunk.

A. ma nagyon másnapos, én gyalog mentem a boltba, hogy járjon át a friss levegö, föztem neki krumplipürét és halrudacskákat gyógykaja gyanánt.

Ezenkívül erösen gondolkodom azon, hogy milyen szakmát tanuljak a semmitérö egyetemi diplomám mellé. Elsö lépésként megrendeltem a WIFI Kursbuch-ját, hátha megtetszik valami.

A. elment fogorvoshoz, én pedig itt ülök, és teli torokból énekelem a Most múlik pontosan-t, énekelem ki magamból a félelmeimet, a szívemet, mindent, amit mindig elnyomok magamban, mindent, mindent. Peregnek a kibaszott könnyeim, az a kurva hegedü bennem vinnyog. Az Isten nagy és én kicsi vagyok, jaj, papa, most mi járhat a fejedben, én annyira félek.