Kiírom magamból.

Délután nagyon oda kell tennem magam, mert apám nagyon egy fasz, mikor anyám közli vele, hogy a Vargha-terápiába a családtagokat is bevonják (értsd ezalatt szemléletváltás). Apám azt hiszi, őt is kezelik fizikálisan, bunkó elutasító, anyám persze sír, én meg kiabálok, és apámat rendre utasítom, hogy márpedig csinálja ő is, és kimondja most azonnal, hogy együttműködik.

Aztán Pécs, magánorvosi rendelő. Várunk. Rajtunk kívül egy kb. nyolc hónapos kismama a férjével a váróban. Szép kardigán, szép frizura, jó szemüveg, nagyon édes bakancsszerű cipő, látom, csak a hasára hízott. Én meg nézem magam az ablakban, ahogy ülök a széken. Kövéren, az egyetlen tízéves garbómban, a táskámmal az ülemben, aminek a vállpántjáról foszlik az anyag, az anyám cipőjében. És pillanatokra nagyon fojtogat a sírás, hogy én, itt, egy nőgyógyászati rendelőben, nem a gyerek miatt, hanem anyámmal, aki parókában, és tudom, mennyire fél.

Aztán a doki. Végtelenül kedves, és elintézi anyának a PET CT-t, ami egyébként megfizethetetlen, és várjuk ki, legjobb lenne kiműteni, nyugi-nyugi, valahogy megkönnyebbülve jövünk ki, mert van remény, van remény, van esély, és akarni kell.

Aztán apám a kocsiban, halálra idegesít. A.-nak írom, hogy ne is hívjon, mert kibebaszott módon ideggyenge vagyok apámtól, és mindjárt lerugom a fejét. Mert idegesít a szuszogása, a balfaszkodása, hogy az úton szerinte mindenki hülye, csak ő nem, hogy szólni kell, ha rágyújt, hogy húzza el azt a kurva ablakot, sikítani tudtam volna. Közben a fejem majd’ szétloccsant a fejfájástól, de nehéz sokszor vele, mert kibírhatatlan, makacs, változtatni képtelen fasz. De az apám.

Arra most nem is gondolok, hogy milyen lesz vele holnap Budapestig és vissza.

Hónapokat kell várni előjegyzésben az állapotfelmérésre - mondta a telefonban a hölgy -, de várjon csak, valaki visszamondta, és holnap 17 órára van egyetlen egy időpontunk!

Amikor a “hónapokat kell várni”-t kimondta, akkora szándékot toltam keresztül a telefonvonalon, amit szavakkal leírni nem lehet. És lőn! Tehát holnap Budapestre megyünk, és meglátjuk, mit mondanak.

Hálát adok a Gondviselésnek! Mert ez egy “csoda”. Persze én nem hiszek a csodákban. Hiszek a hitemben, a gondviselésben, abban, hogy ha valamit nagyon szeretnénk, és képesek vagyunk látni azt a jövőben megvalósultnak, akkor az teremtődni kezd. És lőn. És sosem szabad feladni a hitünket, a jószándékainkat. Nagyon-nagyon szeretném, hogy anya megkapja a segítségét, és meg is fogja kapni. Ahogy eddig is mindig, a kellő időkben eljutott hozzánk a segítség, most is eljut, és mindig is el fog jutni, és észre fogjuk venni, és élni fogunk vele, és anya nagyon sokáig fog élni!

Itt vagyok mellette, és segítem őt az akaratommal, a hitemmel, azzal, hogy mellette állok, mert nagyon szeretem őt, és tudom, hogy ő nagyon jó ember, és azt szeretném, hogy ez a betegség megtanítsa őt a hitre, arra, hogy mint Lélek, önmagának tud a legtöbbet segíteni, hogy észrevegye a mindennapjai csodáit, azt, hogy nem egy “elveszett bárány”.

Köszönöm, Univerzum!

A fészek melege, hogy nem szólnak, de látom, hogy mire jöttem, vettek megint a kedvenc kávémból, és zéró kólát is. Ilyenkor megmosolyodik a szívem, a lelkem, és már megint egy gidó vagyok.

Én is akarok gyereket. Sok mindenért. Hogy A. és én meghosszabbítása legyen. Hogy tanulhassunk tőle, hogy tanulhasson tőlünk. Hogy jobb és kerekebb legyen a világ tőle/általa, hogy én is megvehessem majd neki a kedvenc akármilyét, mikor visszarepül apjához-anyjához, és, hogy rá örökíthessem a mama sodrófáját.

Az azért kifejezetten frusztráló, mikor vendégeink vannak, német ajkúak, és a mondandómat - mivel szinte soha és senkivel nem beszélek németül - döcögve, tőmondatokban, picsa szókinccsel próbálom eldadogni. És nem megyek át. És mindig azt érzem, hogy semmilyen vagyok. A semmilyenség az igazán frusztráló. Illetve a milyenségem és a semmilyenségem összecsapása a nyelvemen.

Mert hogy lehet németül elmondani, hogy a Da Vinci-kód c. könyv egy pongyola picsaság, ócska nyelvhasználattal, és Dan Brown is épp olyan megélhetési irkász, mint Coelho, és három oldal után idegesít a könyv Reader’s Digest stílusa?

Mert hogy lehet németül elmondani, hogy szerintem a hangoskönyv értelmes, olvasnitudó emberek számára a legutolsó verzió a művelődésre? Mert nekem ne mondja meg senki, mi van kihangsúlyozva, hadd én érezzek rá a szavak ízére? Hogy nekem a hangoskönyv az nyugdíjas termék, vagy kórházi tartózkodás unaloműzője?

És hogy lehet mindezt gyorsan, tempósan elmondani? Pont ezekkel a szavakkal, ebben a hangulatban? És hogy lehet elmesélni egy osztráknak, hogy mennyire színes és zabálnivaló a Fogság? Hogy engem nem érdekelt a Parfüm könyvben, mert azt is pitinek tartottam? És hogy mondjam el nekik, hogy ott voltunk nyáron Grasse-ban (ahol a könyv játszódik), és a város álmos, lepusztult, elkurvult ribanc volt, tele sötétarcú arabokkal? Ez a nyelvi tompaság tud kifeszíteni (á la Roland).

Ilyesmi lehet a vakság, a némaság, a csonkaság.

Hazaugrottam, mert holnap délután elkísérem anyát a dokihoz. Hogy hogyan tovább.

Szeretem, hogy ha a pulcsim ujjába beleszippantok, és érzem az öblítő illatát, az nekem bécs-illat, az otthonunk. Pillanatok alatt vissza tudok gondolni. És jó. Reggel felkeltem, kávézás közben euronews-oztam, kimostam egy adag ruhát, kiteregettem, közben A. is ébredt, és olyankor mindig nagyon aranyosan leszól a legfelső emeletről, én pedig vissza, nagy rendben hagytam a lakást, megebédeltünk a Green-ben. És épp az ebéd végére kezdtünk bele abba, hogy ha jól belegondol az ember, semmi mással nem szabadna az életünket tölteni, mint a kapcsolataink ápolásával. Mert rövid az élet, főleg betegség idején. Sajnáltam, hogy sietni kellett a buszra.

Aztán nagyot aludtam, majd figyeltem a budapesti ablakokat és nagyon örültem, hogy nem ott élek. Aztán megint buszra szálltam, és csak olvastam-olvastam a Fogságot. Már csak százötven oldal választ el a végétől.

Aztán leszálltam a buszról és a metsző hidegben hazasétáltam. Anya várt, apa várt, Kajti várt.

Aztán még mindig azon merengek, hogy lehetnek némelyek olyan szívtelenek, hogy közelednék feléjük, de nem akarják. De nem veszi a kedvem, mert kivételesen úgy érzem, _én_ mindent megtettem.

A nap krumplifözelékkel indult. Pont olyan íze lett, mint anyáénak.

Aztán az elsö utunk a Hornbach-ba vezetett, mert tegnap eldöntöttem, hogy ma a nappali egyik hatalmas és fehér falát befestem igazi kapuccsínó színre. Bekevertettem a színt, itthon bútortologatás, ragasztócsíkozás, és már festettem is. Jelentem, elképesztö jó lett. Most már négy színnél tartok, ami a nappalit illeti: van egy kis fehér fal, van oliva, csokibarna, nagyontejeskávé, és most a kapuccsínó. Át is rendeztem kicsit mindent, nagyon szép minden, de leginkább a hófehér polcok és az ülögarnitúra ezekben a színekben.

Nem tudok normálisan fogalmazni. Mert a fal felénél tartottam, mikor anya hívott, hogy megint mennyivel magasabb a tumormárkere, és nagyon sírt. És olyanokat mondott, hogy mi lesz a házzal, az öcsémmel, az iskolai projektjeivel, ha meghal, és nem segít semmi, hiába meditál, és hallgatja a cd-ket. “Kislányom, erre már te sem tudsz mit mondani.”

Aztán befejeztem mindent, mármint a pakolást, elmosogattam a konyhában, és akkor hirtelen rám tört. Zokogtam a pultra feküdve, és fizikailag fájt. Nem akarom elveszíteni az anyukámat. Nem, nem, nem és nem. Nagyon-nagyon fájt, és már majdnem felszaladtam A.-hoz, hogy ezt nem bírom ki.

Aztán föztem még este fél tizenegykor is, mert A. nagyon éhes volt, aztán mikor megint mosogattam, akkor megint sírtam. Nagyon tudok félni. Minden este, mikor már nem beszélgetünk, akkor rám tör ez a félelem, hogy nem akarom elveszíteni az anyukámat, hogy mi lesz, hogy hogy lesz, nagyon-nagyon félek.

A mostani érzékeny időkben előszeretettel ajánlgatok másoknak Jézus korában játszódó könyveket. Illetve csak kettőt. Na nem a hit miatt, hanem, hogy próbáljanak évezredes konfliktusokat megérteni. Szoktam dicsérni és ajánlani a Fogságot, holott még én sem olvastam végig, de nyilvánvaló a könyv kétharmada után, hogy ez kötelező olvasmány. Igen árnyalt képet kaphatunk a Római Birodalom provinciáiban zajló életről. Szerintem többet ér, mint több végigunt történelem óra. Arról csak álmodozom, hogy egyszer egy gazdag és zseni meg is filmesíti Spiró remekművét.

De nem is Spiró van most nálam a porondon - ahogy az a poszt címéből is kiderül. Nem értem, Popper miért nem inkább regényeket ír? Rengeteg “értekező”, “tematikus” könyvét elolvastam, de egy idő után ő is épp olyan, mint az apám. Mindig ugyanazokat a poénokat és sztorikat meséli mindenhol.

De a vén, kaján zsidó (ahogy Annácska anyukája mondja) vette a bátorságot, és megírta a Jézus-sztorit Pilátus szemszögéből. És nem is akárhogy. Szükségeltetik a könyv igazi megértéséhez némi bibliaismeret, de anélkül is nagyon élvezhető a regény. Popper igazán jó szépirodalmi író lehetne. Lusta? Ajánlom mindenkinek, rövid, velős, A. is most olvassa.

Íme néhány részlet. 

Úgy süt ma a nap, hogy már tavaszillatot is éreztem. Alig várom, hogy megcsináljuk a kertet. Tuják, kertibútor, virágok, és rozéfröccs a kezemben:)

Egy pillanatra azt hittem az előbb, hogy valami rossz filmben vagyok. Végigolvastam az egész cikket. Idegenkedve. Aztán megnéztem a cikk dátumát. Tegnap. Miért hittem azt, hogy Márquez már meghalt? Vonnegut meghalt, az oké. De Márquez? Emlékszem, kb. egy éve kiborítottak a forwardolt power pointok, amik az író “utolsó” gondolatait tartalmazza. De él:) Én pedig nem a rossz filmben vagyok.

Íme a cikk.  Egy újabb jó könyv a láthatáron.

Nem elég csak akarni a jót, aztán meg is tenni, megindulni a másik felé. Kifejezni, hogy heló, eszembe jutottál, és megírni, hogy ez meg az, meg a szándék, hogy akarom, hogy lásd (halld) te is a jót, akarom, hogy megmozduljon a lelked.

Ez nem elég. Azt is tudni kell viselni, ha a másiknál nem tudod megtörni a jeget. Olyankor sokszor-sokszor emlékeztetned kell magadat arra, hogy ahhoz, hogy a kapcsolat létrejöjjön, nem csak te kellesz.

Ahhoz, hogy bemenj egy ajtón, nem elég csöngetni. Ahhoz a másiknak otthon kell lennie, és ki kell jönnie. Lenyomnia a kilincset, és téged beinvitálni.

Egy csepp bölcsesség című rovatunkat olvashatták.