Csak egy pillanatra gondoltam arra reggel az ágyban, hogy a nagyapám ott fekszik egyedül. Egyedül, egy ócska kórházban, idegbetegek között. A fejében valami vizenyös lebennyel, amiröl még semmit nem tudnak. Anyám azt mondja, el sem hinném, mivé lett pár nap alatt. De még nem tud semmit. A növérek azt mondják, csak arra válaszolnak, amit a papa kérdez.

Szóval csak egy pillanatra gondoltam bele abba reggel, hogy van egy ember, akit ismerek, akinek én egyike vagyok a legkedvesebb unokáinak, és bármennyire is hülye tud lenni ez az ember, csak arról van most mégis szó, hogy a legendásan jó karban lévö 76 éves nagyapám lassan az élete végéhez közeledik. És engem ez rendít meg a legjobban. Hogy embereknek van-e olyan társuk, van-e hitük, ami-akik segítségével könnyebb eltávozni ebböl az életböl.

Nem tudom, mi van velem, de egyre érzékenyebben reagálok ilyesmikre. Arra, hogy az unokatestvéremék otthonba adják a nagymamát, aki minden nap fözött rájuk, az általános szeretetnélküliségre, a játszmákra, az öszintétlenségre, a hülyékre, gonoszokra. Még az is kiderülhet, hogy jóindulatú.

Azon már csak kínból röhögök, mikor este felhívom anyámat, és a legújabb hír, hogy a nagyapámnak agydaganata van. “Felfogod?!” - így szokta mondani Évi. És tényleg. _NEM_ fogom fel.

Lapogattam a Nagy Dísznövénylexikonomat, mert tervezem a kertet tavaszra. Aztán egészen elvarázsolódtam. Álljanak itt olyan virágnevek, amiket a soha-meg-nem-írt verseimbe tennék bele.

Bókoló amaránt.
Korbácsliliom.
Kleopátra tűje.
Pillangóvirág.
Kristályvirág.
Fáklyaliliom.
Jerikói lonc.
Holdviola.
Égőszerelem. (!)
Kis-ázsiai vértő.
Tömött szellővirág. (Ez lennék én:D)

Tytt, mit szólsz?

Mert az én lelkem magyarul szól.

Új cipö, új nadrág, új felsök, új táska! Hurrá! Továbbá tegnap városszélen voltunk ismerösöknél, aztán az éjszaka fözéssel indult, majd Mátrix 1-2-t néztünk hajnalig, majd reggel áttoligáltam mindent a nappaliban, hogy rájöjjek, úgy a legjobb, ahogy van.

Egész nap tüzött a nap. Be az ablakon. Átvilágította a tereket és a növényeimet, és mégcsak por sem volt, és kitavaszodott a lakás. Új cipö, új nadrág, új felsök, új táska!:))) Ezek alapján nagyon messze van még a megvilágosodás. Az, hogy földi hívságokat méla közönnyel kezeljek, ugyanis kitörö örömet éreztem, mikor birtokba vettem az új cuccaimat. Annyira szeretem az új ruhákat, na:)

Nos, akkor dokumentáljuk azt is, hogy ez a mai nap egészen ritka! Ilyen szarul, agyonverten ritkán szoktam érezni magam. Kezdve azzal, hogy reggel a Pennyben konkrétan besértödtem A.-ra, mivel a kedvességemet/figyelmességemet valahogy félreértelmezte. Nos, ezen elképesztö módon berágtam. Aztán a másik üzletben bosszúból nem vettem magamnak puncsos mignont. Amúgy is dagadék vagyok. Aztán hogy is folytatódott? Ja, megvan. Az egyik szobában ácsorogtunk, és arról beszéltünk, hogy hogy lehetne berendezni úgy, hogy egy géphez négy ember is oda ülhessen. Na ott is besértödtem, pedig az is csak egy félreértés volt.

Aztán nem mentem el a C und A-ba, pedig nincs ruhám. Ki a picsát érdekel? Ami van, abban is elvagyok itthon, nem? HA a más pénzét költeném, attól mégszarabbul lennék, ugye-ugye? Aztán még kaptam egy hírt, amin szintén kibuktam, és úgy éreztem, mikor elmesélném, nem kapok kellö figyelmet.

Az sem volt annyira szerencsés, hogy munka (?) mellett befejeztük a tegnap elkezdett Savage címü filmet. Faszán deprimáló egy alkotás.

Na szóval, a szobás-berendezös jelenet utan levonultam a nappaliba, délután ötkor, megnéztem valami szart, aztán ettünk, aztán megnéztem hirtelen felindulásból újfent a Before sunset-et. Az még dobott a hangulatomon, most meg itt ülök, és, hogy Imi szavaival éljek, úgy érzem magam, mint a leokádott szar. Ingerült, türelmetlen fasz vagyok. Tele van a fejem “mi lenne, ha”-kal, hülye gondolatokkal, picsába, abba.

Pedig én romantika szakra jártam, bazmeg.

Végre, végre, végre kiolvastam! Muszáj lesz elolvasni a Jegyzeteket is, mert elképzelni nem tudom, Spiró hogy tudta ezt a monumentális regényt összehozni. Nem olvastam még ennyire színes, tömör, rapszodikus könyvet. Minek kellett Kertésznek Nobel-díjat adni? Inkább ezért a könyvért kellene.

Volt ugyan egy mélypontom, amikor Uri-t kifejezetten rühelltem, és ez rendesen visszavetett az olvasásban, de végül a végére teljesen megszerettem ezt a nemzsidó, nagyon szabad, nagyon felvilágosult életmüvészt. Csak ne lett volna vaksi, töpörödött. Ezt nem tudtam elfogadni.

Próbálom valami élményhez hasonlítani, de csak az jut eszembe, hogy ezt a könyvet olvasni nekem olyasmi, mint amikor nyolc éves koromban elöször vittek anyámék Budapestre, ráadásul pont március 15 volt, és én még sosem láttam ilyen széles utakat, ilyen magas házakat, ennyi embert, metrót, villamost, toomuch, de felemelö. Ilyen odabaszós a Fogság. Egy must have.

Ha tél, akkor régi disznóvágások íze, akkor sült kolbász (csípös), párolt lilakáposztával. Mióta meséli a família, hogy múlt hétvégén kolbászt töltött öcsém, keresztfiam és a többi férfi, azóta kívánom a krumpli és a párolt káposzta ízét a számba. Úgyhogy ma tepszis krumpli, és párolt káposzta volt az ebéd.

Juditka, máskor jobban figyelj oda a szóismétlésre!

Anyánál lehet, hogy megint mütét lesz. Tegnap sírt, zokogott, sipákolt a telefonban. Engem is magával húzott. Pont ez a legrosszabb az egészben. Mikor egy jóhangulatú nap után megint ennyire maga alatt van. Akkor ugyanazt érzem, mint mikor a Kajti lábát húzta be a kerítés alól kivicsorgó kuvasz, a Kajti nyüszített, én tehetetlen voltam, a bakanccsal rúgtam a vaskaput, és láttam, hogy már véres a hó, üvöltöttem, és azt hittem, beledöglök. Ugyanezt a tehetetlenséget tudom érezni anyámmal kapcsolatban is. Istenke, segíts neki!

Az egész város úgy él, mint egy hatalmas óriás. A szélrózsa minden irányában számtalan torony, lépcsőház, kiszögellés, mellékszárny; és mind mozgásban. Láthatatlan lények nyüzsögnek ezernyi szobájában. Nem látni őket, de ha jól figyelsz, érzed, amint lüktet, él az Univerzum a földi ember számára ismeretlen helyén. Él, és lebeg, de az is megeshet, hogy valami különös erővonalak fókuszában pulzál. Drágakő-glóbusz, csodavilág, bevehetetlen erőd, legalábbis a földiek által. Jó itt lennem. Hiába, hogy nem látom mindazokat a lényeket, akikről az imént meséltem, de érzem, elsuhannak mellettem, némelyikük sietve halad el, mások úgy sétálnak, mint nyaralók valami angol tengerparton: kezükben napernyő, gondjaik távoli otthonaikban. Valakire várakozom, de kire? Nem tudom. A földiek számára a várakozás keserves. Elvesztegetett idejükért bosszankodnak, és minél tovább tart tétlenségük, annál inkább szökik lombosabbra lelkükben a harag. Ilyesmit nem érzek. Pedig valaha én is a földiek közé tartoztam. Talán most is? Igazán, nem is fontos.

Itt ülök egy csarnokban, lábujjaim akár a medencébe is süllyeszthetném. A falakon freskók, de ahányszor csak tanulmányozni kezdek egy-egy jelenetet, az szüntelen változik. Az imént még domboldalon vágtató ló most már egy lyukas csónak, ami ha tovább nézem, már tavirózsaként terül szét a vizen. Középpontjában egy gyöngyházszínszárnyú légy. Várakozom. Körös-körül duzzadt oszlopok, de rajtuk túl már nem látok. És itt rezeg bennem minden létező lény, egyszerre.

Aztán hirtelen egy férfi ül a medence másik szélén. Fehér ruhájában harcművész földiekhez hasonlít. Abban a pillanatban, amint észreveszem, megindul bennem valami. Eltölt a boldogság. Habár…nem is tud eltölteni, mert minden elillant minutummal mégteljesebbnek érzem magam. Mellette. A férfi hosszasan néz. Én is őt. Nem pillantunk félre; én a csodálattól, ő pedig, ki tudja, miért. - Itt a mennyei vőlegényem - hasít belém, de ettől megrettenek. - Az az égi, akitől el kellett válnom egyszer, miután úgy döntöttem, kis időre ismét földi leszek. A férfi még mindig a szemeimben ácsorgott.

Aztán egyszercsak megszólalt. A hangja több volt, mint hang, szavai többek voltak, mint kimondott betűláncok. - Volt-e valaha egyetlen földi is, akinek szívből odaadtad volna magad? - kérdezte, szinte semlegesen. Gondolkodóba estem. Több földi képe is elmémbe villant. Volt, akinél elbizonytalanodtam, aztán tovább lapoztam, jött a következő. Nem voltak sokan, talán négy-öt arc futott át előttem. Mielőtt válaszoltam volna, végtelen felszabadultság szökött sejtjeimbe: a felismerés részegítő érzése: nem romlottam el mégsem! - Végülis…nem, egyetlen földinek sem szerettem volna odaadni magam. A férfi várt néhány másodpercet. Nem tudtam, mi következik. Csupán azt súgta belső hangom, hogy szívemből, helyesen és őszintén válaszoltam. Bajom nem eshet, ez bizonyos. És akkor, a kiüresedés után, egyszercsak elmosolyodta magát. a férfi. Nem szólt semmit, de a mosolya beszélt. Most is, ahogy mesélem neked mindezeket, újra földiként, az emlékezés forró gyolcsába burkolódzom, és jó nekem, nagyon. Tehát mosolygott. És én visszamosolyogtam. És a lelkéből hála és megnyugvás ömlött, mert abban a földöntúli mosolyban benne volt egész közös létezésünk: hogy nem bonyolódtam a földiek vak szerelmébe, hanem mindvégig hűek maradtunk egymáshoz. Ö itt szolgált ebben a drágakő-glóbuszban, de sosem szűnt meg rám gondolni. Én pedig odakinn tanultam a földiektől. És ott, akkor értettem meg, hogy ő volt az, akit mindig is hiányoltam. És újra egymásban létezhettünk.

Aztán már menekültünk. Mindenféle lépcsőházakban rohantunk, mert lázadás készülődött az Univerzum több pontján és a földiekhez siettünk. Kockáztatva ezzel azt, hogy talán sosem térhetünk ide vissza. De mentünk, mert a szeretetünk minden földi iránt épp oly végtelen volt, mint egymás felé. Több magunkfajta lény várakozott már egy olyan járműben, amihez hasonló eszközökkel a földiek utaznak városaik között. Ezek a szeretetreméltó lények mind arra vállalkoztak, hogy leköltöznek és a mentés érdekében földiekké válnak. Még sosem voltak odalenn, ezért elkísértük őket ahhoz az aknához, amin keresztül megérkezhetnek a földi világba. Nem féltek, boldogan vállalták küldetésüket. Amint kinyílt az akna, több földi nézett fel ránk. Ök ide készültek, a mi világunkba. Voltak közöttük betegek, fáradtak, öregemberarccal. Ök hihetlenkedve bámultak ránk. De voltak gyermekarcúak is, akik, amint összenéztünk, hálatelt mosollyal nyújtották fel kezeiket hozzánk.

Mivel küldetésünk nem volt minden veszélytől mentes, sokáig kellett várakozunk világunk kapui előtt. Sokféle népség közt húztuk meg magunkat. Sok volt a fáradt, gonosz, de legtöbbjük teljes öntudatlanságban hevert. Talán maguk sem tudták, mire várakoznak. Egy küldöncöt lestünk. Odafenn, mestereink tudásuknak köszönhetően eldöntötték, nem fertőztek-e minket földi bajok. Ettől függött, vajon visszatérhetünk-e hazánkba.

Egy mozgékony alak lépett mellénk. Én megrettentem, de a férfi mellettem szorított egyet a kezemen, és ebből tudtam, nincs okom félelemre. Az alak feltolta arcából csukjáját és valamit társam fülébe súgott. Ez volt a jelszó. Visszatérhettünk. Fiammá fogadlak legközelebb - mondta égi szerelmem neki, miközben mosolyt cseréltek. A nagy kapu nyílt, mi visszatérhettünk, és ez a jólelkű alak az öntudatlan földiek felé indult. Ébresztő volt. Ébresztő volt a hivatása. Akkor jöttem rá, mikor utoljára, mégegyszer hátrapillantottam.