Hogy elfog a szeretet tériszonya?

Azt hiszem, az választja el a gyerek és/vagy fiatal Juditot a mostani, felnőtt Judittól, hogy míg a korábbi tök ösztönösen volt boldog, így vagy úgy tudatos, addig a Felnőtt Judit egyre inkább szorongó. Tudja a halál, mi mindentől szorongok, de baszott egy érzés. És még az is, hogy állandóan figyelem magamat. Hogy nem tudok dolgokba, érzelmekbe, eseményekbe belefeledkezni. Amikor múltkor festettem, már a végefelé attól voltam rosszul, hogy amint befejezem, és végérvényessé válnak a nem-sikerült képek, mennyire agyoncsapva fogom érezni magam.

Amikor hallgattam múltkor azt a német számot, és kicsit potyogtak is a könnyeim, délután volt, és azt figyeltem, mikor nyit be anyám, és majd nem fogja tudni, miért is sírok, észre ne vegye, jaj. Át tudtam élni végülis azt a számot? Nem.

Ha egy nővel vitatkozom nyíltan arról, hogy mennyire picsa, és takarodjon kifelé az életemből, azt sem tudom 100%-osan csinálni, mert közben attól félek, hogy mikor vágja hozzám, hogy kövér vagyok, mit jártatom a pofámat, bezzeg ő, a NŐ, ő aztán masszázsra jár tanítás után, és még csak csúnyán se beszél. Az alakja három gyerek után is tökéletes, a haja belőve, minden nap szépen sminkelt, és könnyen van orgazmusa.

Anyámnak, apámnak, öcsémnek, öregapámnak nem tudom a fejéhez vágni, hogy basszák meg, mert nem akarom őket bántani. Leginkább anyámat. Ha öregapámat bántom, akkor anyámon veri el a port. Ez se megy. Ugyanez érvényes öcsémre, apámra is.

Jézusmária, én annyira szorongok, és annyira nem tudok önmagam lenni, annyira nem tudok azonosulni önmagammal a sok önmegfigyelés miatt, hogy néha pillanatokra azt érzem, ebbe bele is lehet őrülni, ezt nem lehet ép elmével csinálni, sírni akarok, de éjjel szoktam sírni, visszafojtott verzióban, hangos zenével a fülemben, hogy anyám a mellettem lévő szobában ne ébredjen fel rá. Mert akkor azt hinné - gondolom - hogy őt siratom, blablabla. Bécsben egyre ritkábban sírok, mert A. utálja, ha sírok, így vissza szoktam folytani, már, ha sikerül. Már az is idegesíti szerintem, mikor könnybe lábad a szemem.

Összefoglalva, én leginkább VISELKEDEM. Épp annak, aki a környezetemben van. És az, hogy szorongok, az meg legyen az én ügyem, majd kimeditálom magamból, egy perc alatt, mikor épp a parázsba bámulok.

Holnap négyre megyek anyámért, és megyünk karácsonyi bevásárolni. Már várja, örül neki, nekem is örülnöm kellene, de én még senkinek nem vettem ajándékot. Szorongok a karácsonytól, hogy mindenki jól érezze magát, hogy ne legyen balhé, ezerfelé figyelek, ezerfelé eregetem a csápjaimat, vicces beszólásokkal ütök el cirkuszba hajló beszólásokat, ami engem sért, afelett könnyen elmegyek, mert nem én vagyok a fontos. Nagyon jól tudok viselkedni, miközben önmagammal akkora konfliktusban vagyok, hogy az beszarás, de majd rendbe teszem magamat is, csak annak még nincs itt az ideje. Nagyon fáradt vagyok.

Tegnap (ma) hajnali 3kor hívott, részegen, jókedvűen, hogy a haverjával milyen jól berúgtak, taxival mentek haza. Apám Stuttgart-ba jár lazítani. Most fél kilenckor már mindenki felment a vackaiba, anyám lefeküdt, öcsém fenn tévézik. Egyedül maradtam a teraszon. Pont egy percig volt jó. Amíg ültem, és raktam a tűzre a fát, és bambultam bele parázsba. Közben szólt a tévé, de nem jutott el az értelmemig. Bambultam a tűzbe, az eszem csak a meleget fogta, annak örültem. Pont egy percre le tudtam kapcsolni magam. Oda feküdtem anyám bemelegített helyére, a Kajti a nyakamba bújt, a kezeimet összekulcsoltam a pléd alatt, a lábfejeimet egymásra szorítottam, mint ahogy a krisztus-szobrokon van. És süllyedni kezdtem. Aztán már nem tudtam semmit.

Aztán az a kurva telefon ébresztett. Apám hív, hogy a sorompónál van, nyissam a garázsajtót. Bazdmeg. Ezt gondoltam. Feltámolyogtam, lementem, mezítláb mentem az utcára, és csak annyit mondtam neki, nem pakolok, mert aludtam, húzok vissza. Ő rohant a wc-re. Akárhányszor megjön Németországból, rohan a wc-re.

Közben meg sajnálom, mert senki nem várja haza. Az anyám se kelt fel, az öcsi se jön le. Most hallom a lépteit, ahogy jön fel. Mindjárt kiokádom ezt az egészet.

Megmondjam, miket szeretnék karácsonyra? Juj, nagyon sokba kerül.

• Feldmár András: Szégyen és szeretet. (2.232.- HUF)
• Feldmár-Bernát-Büky: Igazi vagy? - Iskola nőknek (2.352.- HUF)
• Müller Péter: Varázskő (2.384.- HUF)
• Mihancsik Zsófia-Friderikusz Sándor: Friderikusz - eddig (2.960.- HUF)
• Kepes András: Matt a férfiaknak (2.800.- HUF)
• és Sára Sándor négy(?) részes riportfilm-sorozata, az MTV archívumából, a címe: “Magyar nők a Gulágon”

Akárhogy is számolom, ez, ha a Sára-filmet kivonom, összesen 12.728 forint, azaz 47 euró. Az árakat a bookline.hu oldaláról vettem, és ekkora megrendelésnél már postaköltséget sem kellene fizetni! Jaj, jaj, Jézi, de jó lenne!

Kevés dolgot utálok annyira, mint mikor valaki úgy kommunikál egy mailben, hogy nem tesz ki pontot a mondat végére. ….ír valamit…..aztán vagy befejezi…..vagy nem…..

Na ettől bennem feléled a vadállat, a fejemben benyomódik a caps lock, és fröcsögni lenne kedvem. Az ilyen pontpontpontos kommunikáció nagyon élesen és egyértelműen megmutatja, hogy az illető nem képes normális akcióciklusra, hogy valamit elkezd, változtat, és befejez. Nem ad súlyt a mondandójának, nem vállalja, hogy amit leír, azt úgy is gondolja. Maybe-ket hagy a kommunikációjában. Nem egyenes, nem egyértelmű. Pontosan olyan, mint egy medúza, amiről azt hiszed, a kezedbe fogod, de a következő pillanatban már mind az öt ujjad résén elkezd szétszaladni, szétfolyni.

A sok smiley, hangulatjel is kellőképpen szétbarmolta az írásos kommunikációt. Évszázadokig lehetett smiley-k nélkül levelezni, és érteni lehetett, mi a vicces, mi a röhejes, mi a szomorú. Én is használom ezeket, de sokszor elgondolkodom rajta, hogy milyen is lenne nélkülük.

Van egy emberem, aki nem használ egyetlen hangulatjelet sem. Szinte furcsa volt a mailjeit olvasni, mert én mindig ezekkel a jelekkel válaszoltam. Aztán egyszer élőszóban előjött a téma, és akkor elmondta nekem, hogy ő direkt nem tanulta meg a jeleket, pedig a fiai is ezzel bombázzák. Aztán visszanéztem a levelezésünket, és valóban, sosem volt egyetlen :) és :( és :D és :S sem a mailjeiben. Mégis mindig pontosan tudtam, mikor pikírt, mikor mosolyog. Szomorkodni pedig nem szokott. És hála, pontpontpont-okat sem használ.

Aki pontpontpont-okkal kommunikál, az nálam nagyon nagy hátránnyal indul. Elfolyós, határozatlan - ezek az első gondolataim.

Aztán van itt még valami. A szöveg tagolása. Semmi sem idegesít jobban, mint amikor valaki úgy ír levelet, hogy az egész egy nagy rakás szar, ránézésre. Egy odahányt betű-szénakazal. Én is írok így, de akkor mindig is tudatában vagyok annak, hogy akkor épp lusta, és igénytelen vagyok. De az esetek 90%-ában tagolom a szövegemet. Nem csak magam miatt, hanem a másik miatt is. Hogy lássa a rendszert a mondandómban. Hogy gondolatkörök körül legyenek határolva, hogy könnyebb legyen esetleg visszaolvasni. Aki viszont notorikusan egybefolyt szövegekkel bombáz, arról én azt gondolom, hogy amilyen összehányt az irománya, épp akkora kupleráj van a fejében is.

Uff!

Az imént lett vége a Napkelte ismétlésben a Friderikusz-interjúnak. Örülök, hogy a sokszor (legtöbbször) provinciális Magyarországon még vannak ilyen arcok, mint ő.

Egyelőre sokkhatás alatt vagyok, mert még úgy látom magam, mint Cserháti Zsuzsa, még kövéren, a nagy visszatérés előtt, ahogy énekli a színpadon a Különös szilvesztert. Legalább nem szőke. A hajam. Az.

Egyébként tépkedte-rángatta a hajam a fodrász, és vihogva mesélte el, hogy az öregapám hogyan sértődött be rá, milyen cirkuszt csapott minap. Én csak néztem a tükörben a cserhátizsuzsát, és megfogadtam, hogy legközelebb Sopronban megyek fodrászhoz. Nem ígérem, hogy teszek fel képet.

A zene maga az irracionális őrjöngés - mondja Imi. Vissza lehet menekülni vele abba a határozott kanyarba, szememben a vakító napsütéssel, számban az arcomról párolgó izzadtság sós ízével, a pillanatnyi lelki könnyebbüléssel, a tudattal, hogy épp vakációzom, és már túl vagyok a vakáció első napjaira jellemző bőgéseken. Mindig Genovánál kap el ez a hiszti, és Cannes-ig tart. Idén viszont már Noli-nál lecsengett, de csak mert egy hetet időztünk Olaszországban. Ott vagyok abban a kanyarban, ami a hegy oldalára tekeredik. A hátsó ülésen vizek, szardella, paradicsom, a kenyér a kempingestől, az ajtó oldalában műanyag villa, a hajamban a tenger szele. És a bal oldalamon a férjem.

Néha olyan nehéz nem beleszólni a tökéletes pillanatokba. Hónapokkal később meséltem el neki, hogy ott mennyire boldog voltam. Jó a basszusa a kocsirádiónak.

A szívem majdnem-legmélyén most meglehetősen boldogtalan és szomorú vagyok. Kajti vigaszom. Hirtelen gondoltam egyet, és megfürdettem a hundot. Amíg szappanoztam és engedtem rá a fincsi melegvizet, addig ő állt, nagyon okosan, nem is moccant, én pedig nem győztem dícsérni. Nem új dolog ez: Kajti mindig is imádott fürdeni, de most kifejezetten együttműködő volt. Ő az én csodám. És itt még nincs ám vége! Mert kiemeltem, törölközőkre fektettem és addig dörzsöltem, amíg a hátán már kezdett száradni a bundája. Ekkor behívtam anyát, hogy nézze meg, mennyire okos. Aztán jött a hajszárítózás. Ez úgy zajlik, hogy én ülök a földön, Kajti előttem, pont, mint egy szfinx. És én pedig fúvom rá a meleget. Ő pedig méltóságteljesen és nagyon okos tekintettel ott van. Jelen van. Aztán egy perc elteltével a fejét a combomra biggyeszti. Búg a hajszárító, jó párás a levegő, nem szólunk egymáshoz, már nem is dícsérem, érzi ő azt a lelkemből. Hogy lehet egy kutya ekkora csoda?

Szóval szomorú vagyok, mert anya is szomorú. Mert az öcsém büszke, önfejű, és nem köszönte meg az adventi kalendert, és nem fogja fel, hogy mikor kinek kellene kicsit engednie. Elbaszta ma az anya napját, és mégcsak nem is érzi magát szarul tőle.

Aztán én meg gondoltam egy bátrat, és holnap levágatom a hajamat. Nőklapja-pszichológia szerint, amikor nők hajat vágatnak (radikálisan, nem karbantartásilag), akkor az bánatot jelez. Hátháthát. Bánatos is vagyok, na.

Lenne kedvem most átmenni öregapámhoz, és kikapni a saját bőréből. Lenne kedvem nem-visszafogni magam, és felmenni az öcsémhez és kikapni a saját bőréből. Lenne kedvem átmenni a nagybátyjámhoz, és kikapni a saját bőréből. És lenne kedvem átmenni anyámhoz, a szobájába, kikapni az ágyából (a befordultságából). Egymással szembesíteni ezt a négy embert, lerántani mindegyikről a leplet. A világon a legeslegjobban a buzi játszmázásokat utálom. A pártoskodást, amikor valaki hátulról jön, és azt, amikor valakit elborít vagy az egója, vagy a szerepe. Ezek itt négyen, most olyanok voltak, mintha valaki a szoba közepére szart volna. És még ők vannak megsértődve, hogy foltos lett a szőnyeg.

That rug really tied the room together. (Big Lebowski)