Apa átküldte a bescannelt MRI-eredményt. Találtak, hármat. Aztán anya hazaért, nagy levegöt vettem, felhívtam. Nagyon sírt, nagyon dühös volt, minden nagyon-nagyon. Kurvaélet. De én akkor sem adom fel. És ö sem adhatja fel.

A tegnapi éjszakai mozi, Keanu Reeves es Jennifer Connelly ellenére is annyira lagymatag, és impotens, hogy szinte szóra sem érdemes. Ebben a filmben semmi, de semmi nem durrant el. Senkinek nem ajánlom.

Az a simogatás. Az a fény, ami átjön. “Milyen jó, hogy nem kell a szemünknek elöször megszokni a sötétet, ugye?” Hogy mégsem reménytelen. Igen.

Ca. harom es fel ora alatt lelaminaztoztuk öcsemmel a 30 m2-es pincet, csodaszep lett, a szegelylecezes is megvan, meg karacsonyfat is vettunk otthonra, hurra-hangulat uralkodik egyebkent is. Nagyon jo megint itt lenni az otthonomban, pakolaszni, csak lenni, A. is edes, juhhej:)

Anya holnap megy MRI-re, fel tizre, nagyon-nagy drukk!

HOL, VAN, AZ, ÉN, HELYEM!

(nem kérdezem, üvöltöm.)

Épp ideje lesz visszamenni Bécsbe holnap.

Az utolsó lehullott leveleket is összehúztam a kertben. A Kajti követett, néha eltávolodott, néha leült mellém, a fűzfa ágain kikericssárga volt a nap. Csönd volt. Csak a levélseprű fémes rázkódása ment a fülemben. Éreztem a hasizmomat, és azon töprengtem, hogy ha nekem jó ezt a munkát elvégezni, közben szeretni a füveket, és épp ezért lekotorni róluk a lehullott leveleket, hogy ne fulladjanak be télre, akkor az apámnak ez miért nem jó? Miért nem tud kijönni a friss levegőre, kicsit megmozgatni a hátizmait, és rendbe tenni a háza kertjét, ahol él? Én nem itt lakom. Nem én lakom itt. Itt nem én lakom. Én, itt, nem, lakom.

Ide tűzoltásra járok. Elsimítani az ügyeket. Ahogy a kertben is mentőmunkát végzek, úgy a családban is. Kozmetikázni próbálom az elbaszott házasságukat, és valami jót csempészni az életükbe. Cserébe esténként egyedül vagyok egy szobában, zenéket hallgatok, és a sorsom alakulásáról merengek.  Van benne azért sok jó.

Történjék veled akármi rossz is, bármi elviselhető. Sokkal inkább abba lehet belerokkanni, ha valamit mindenki előtt titkolnod kell, vagy legalábbis úgy érzed, hogy kell, ezért nem mered, nem tudod megosztani senkivel e kerek világon. Pár pillanatra így éreztem most éjjel magam, miközben pisiltem, és a mosógép ajtajába bambultam.

Peregni kezdtek a könnyek, aztán felálltam, a fürdőszobából kimenet a tükörben szembenéztem önmagammal, és azt mondtam magamnak, hogy nem hagyhatom, hogy a szívem belesorvadjon valamibe. Feljöttem, és kimondtam A.-nak, és most megnyugodtam. Azért nyugodtam meg, mert nem maradtam egyedül. Életem legsötétebb pillanatát nem hagytam elhatalmasodni magamon. Csak jött, meglegyintett, de hála, nem bújtam előle a sarokba.

Nagyon sokáig azt hittem, hogy jézus, micsoda egy nyálas film, és minek is kellett ezt a filmet leforgatni? Keira Knightley nem is tetszett, túl csontos, túl keszekuszák a mozdulatai, nem éreztem át a szerelmét. Aztán a végére teljesen megrendültem. De nem is tőle és a szerelmétől, hanem a Harmadiktól. Megígértem, Tytt, hogy írok ma még róla. Nézd meg te is.

A hajnal bőgéssel indult, aztán bealudtam, és pontosan ott folytattam agyban, ahol álomba sírtam magam.

Aztán délután elvittem anyát B-ra, ami tőlünk kb. 20 km-re fekszik, tök sötétben elvezettem oda, kettesben, be a városi forgalomba, parkoltam, kocsikáztunk, és épségben hazavezettem a kocsit. Életemben először. Itthon még kezem-lábam remegett, de mikor már az úton voltam, egyáltalán nem féltem. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés a juditkáknak.