Az egyik végen én, a másik végen Évi és Sanyi. Hallgatunk egy számot, egyszerre indítjuk. Egyszerre írjuk be:
Judit: na én már be is könnyeztem
Évi+Sanyi: édike, bőgünk baszki

“Ne nézd többé a múltat. Megtévedt szív is szerethet. De nézz könnyes szemembe. Olvasd ki, míly forrón szeretlek. A szívem háborgó tenger, a szememből könnyek peregnek, mert én téged szeretlek, hagyd a múltat, én sem kérdezem.”

Pedig nem is ittunk.Olyanok, mint a testvéreim.

Nem könnyű összeszedni ezt a kifutó évet. Kategóriákat kellene felállítatom, de egyelőre úgy állok az elmúlt 364 nap előtt, mint anno a német irodalom szigorlat kidolgozott tételei előtt.

Utazás: Kezdjük ezzel, ez a legkönnyebb. Elég sok pénzt ott hagytam az orangeways-nél, mert rengeteget utaztam fatornyos kisfalum és Bécs között. Átlagosan három hetente jöttem haza. Év elején megjártuk Drezdát, Berlint. Voltunk vagy háromszor-négyszer Stuttgartban és Ludwigsburgban, de ez olyan, mintha hazamennénk. Nagyon nagy nyaralásunk volt. Összesen huszonegy napig csorogtunk Dél-Európában. Első kempingezésünket is magunk mögött tudjuk. Olaszország, San Marino, Franciaország, Monaco. Nyáron rengeteget strandoltunk, Ráckevén, a nyaralás során, és Bécsben is. Szeptembertől nem utazgattunk, mert a költözés volt a porondon.

A. és én: Minden szuper, rengeteg történéssel vagyunk beljebb. Össze nem tudnám számolni, hogy hány órát beszélgettünk át. Sok mindenen keresztül mentünk, de nagyon dögös páros vagyunk.

Család: A család nálam elsősorban anyám és az ő betegsége. Tavasszal volt műtét, aztán szeptemberig kemoterápia, aztán hogy most mi következik, azt még tudni sem akarom. Voltak félelmetes pillanatok. Az egyik, mikor négy és fél óra elteltével még mindig műtik anyámat, aztán, mikor a liftből kitolják. Most is sírhatnékom van, ahogy látom magam előtt. Aztán a kemó mellékhatása, mikor egy hétig szinte magánál sem volt.

Barátok: A legkevesebb időm a barátaimra volt. Viszont volt nálam Bécsben Anna és Évi is. Sőt, Évi kétszer is:) Nagyokat beszélgettem Janival, és Tyttö-vel egymás mentsvárai voltunk/vagyunk a sok átmsn-ezett estén-éjszakán:) Voltam Áginál is, csodavilág volt Dombóváron. És az is boldogít, hogy vannak távoli emberek, akikkel mégis közel érezzük egymást. Kurz und gut: a barátaim megvannak, és változatlan szeretettel vagyunk egymás iránt. De vannak mulasztásaim is. Líviát nem látogattam meg az új házában, B. Évát is látni akartam, és mégsem jutottam el hozzá, és Imihez sem.

Személyes: Nagyon sokszor éreztem Kajti hiányát, viszont mikor együtt voltunk, felejthetetlen volt. Sok könyvet elolvastam az idén, de a Funtineli az, aki magasan kiemelkedik az összes közül. Rengeteget takarítottam, festettem, laminált padlót raktam, csomagoltam és kicsomagoltam, otthont teremtettem. És pofáztam. Voltak nagyon rossz periódusaim, sírtam sokat, dühöngtem sokat, de aztán végül csak jó lett mindig minden. Jelentéktelennek tűnő pillanatokat nagy csodaként éltem meg, nem fásultam, de sok mindenben értem. Nem fogytam le, nem lettem terhes, de ezek a tények nem szomorítanak. Javult a viszonyom anyámékkal, és végülis mindenkivel próbáltam őszintébb, igazabb lenni. De van mit csiszolni továbbra is.

Elég szenvtelennek tűnik ez a leltár, sok értelme nincs is, keep on rockin’ in the free world.

Inkább előre akarom látni, hogy anya jövő szilveszterkor is ugyanilyen jól lesz, hogy már lesz egy gyerekünk hason kívül, vagy belül, ás úgy, hogy nem a mostani súlyommal lettem terhes:)

Ti, páran, akik olvastok, nektek kívánok minden jót, szép, őszinte pillanatokat, harmóniát kívül és belül. Köszönöm a kommentjeiteket, a drukkolásokat, ölellek titeket!:)

Hát, eléggé fura Tamás Gáspár Miklóst úgy látni, hogy egy három-négyéves körüli kislány - a lánya - ül az ölében. Szinte esetlen.

Mekkora súly, mikor anyám szomorúsága rám borul.

“Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetőn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízű füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép. Ez a nagy kotlóstyúk itt ül, szárnya alá bújhat mindenki, aki akar. Aki a fa közelébe jut, az anyai test közvetlen melegének terébe lép: védelemben áll, olyan védelemben, amit csak az tud megteremteni, aki az ember javát akarja.”

(Hamvas Béla: Fák)

Van egy amolyan “pótnagymamám” Stuttgartban, a Gudrun. Vele beszélgettünk arról, hogy ahogy nekünk sem, úgy anno nekik sem volt semmiféle csinnadratta az esküvőjükön, és mégis, immár olyan negyven éve házasok, ráadásul nagyon szépen élnek Rolanddal.

És akkor jön a hír, hogy 1.: a belga ismerőseink, akik úgy éltek (látszólag), mint a filmekben - három gyerek, utazások, kultúra, jólét, kedvesség, hopp elváltak.

És akkor jön a hír, hogy 2.: a német barátaink, akik még húsz év házasság után is úgy viselkedtek (látszólag), mint a turbékoló galambok, hopp, elváltak.

Öcsém barátnője szorgalmasan tanul, ki sem jön a szobából egész nap. Én pedig ezerszer adok hálát az Istennek, hogy nincs tanulás, nincs tételkidolgozás, nincs a fejem felett lebegő szorongás, hogy még ennyi és ennyi nap, és még ennyi és ennyi tétel van vissza. Soha többé egyetem, istenem, ezt a napot is megértem:) Visszanézek azokra az évekre, mikor minden karácsonyom ezzel volt beárnyékolva, és most nagyon örülök:)

Kapott anya tőlem Müller-előadás-dvd-t. Ülünk tegnap a karácsonyi fényekben, a kandallóban ég a fa, anyám, a húga, a bátyja és én, és Müller beszél. És harapni lehet a csöndet. És itt visszhangzik bennem azóta is a mondat: “A LÉNYEDDEL nevelsz.”

Még 21-én éjjel fél egyig gyártottam Bécsben életem első mézeskalácsait. A. rendszeresen lejött a konyhába, és nagyon vidámak voltunk. Adta az ötleteket a figurákra, én pedig Backpapiert tekertem a borosüveg köré, mert nincs sodrófám.

Aztán már itt, épp a papát köszöntöttük névnapján, és mesélem, mivel nyújtottam a tésztát. Erre eltűnik, majd jön vissza, és hozza mama sodrófáját. A mamáét. Azt, amivel minden héten csinálta a tésztát, én pedig ültem az asztal szélén, és azt lestem, jaj, csak el ne vágja a kezét. A kezembe fogtam a sodrófát, a végén le van pattanva róla egy darab - erre is hogy emlékszem! És ez most már az enyém. A sodrófa, amin a mama keze nyoma van, egy élet munkája, a simogatása. És miközben megintcsak tizenöten vagyunk együtt, papa névnapján, és titokban csak fogom ezt darab fát, és a szívem úgy dobog, egy darab a mamából, ami most már velem lesz mindig Bécsben, és már most tudom, hogy egyszer az egyik legnagyobb kincsként fogom majd a kislányomra testálni.

Emlékszem, gyúrta a tésztát, sosem vette le a jegygyűrűjét. És itt a kép, ahogy a tésztás kezén, a gyűrűnél megcsillan a fény, az arany. És ahogy sodor, rázkódik a hasa, a mellei, igazi asszonyság, és a lábam még nem ért le a székről, és ott himbálódzik a szék két lába közt. A jobb combom alatt a kezeim összekulcsolva. Mama.

Annyi minden történt az utóbbi napokban, hogy már skicceket készítettem, mert meg kell - ha csak egy mondatban is - örökíteni ezeket a most még a lelkemen úszó történéseket. Kezdjük ott, az elő-karácsonynál.

Anyósoméknál négyen éneklünk a szobában. Eddig sosem énekeltünk, így, mi, négyen. Könnyed, szép félnap, mielőtt útrakelnénk ide, haza.

Aztán az 51-es út, amire tévedésből kerülünk. Nagy néha egy-egy autó, mi pedig csorgunk végig az úton, szinte hazaröpülünk, mert rögtön az autópályánál vagyunk, aztán már a paksi keskeny sáv. Itt már izgulok, legszívesebben az egyik cigit szívnám a másik után. A gondolataimban már az ugrál, ahogy belépünk az előszobába, és Kajti ujjong, és a szüleim is, és díszítjük a fát.

Aztán bekanyarodunk az utcába, beállunk a hídra. Motor lekapcs. Pillanatokra nézem a házat. Úgy, mintha még sosem láttam volna. Fel van díszítve, a bejárat, a kerítés, a bokor. Mindenütt anyám keze munkája. És már nyílik is az ajtó. Anya áll ott, látom, mennyire örül nekünk. Átölelem, a nyakamba fúrja az arcát, pityereg, de boldog is. És már a fa is áll. Bécsből hozta öcsém a majd’ három méteres fát. Csupa arany, csodaszép. Pont olyan ez az idei fa, mint a versenytánc-versenyeken a nők, mikor angol keringőt járnak, és a szoknya alján a prém (vagy toll?) úgy kiáll, mint egy abroncs.

Aztán az ünneplés. Hogy mindenki tökéletesen ajándékozza a másikat. Hogy tizenöt ember hangja zeng a fa körül, ahogy éneklünk. Itt is, és anyám húgáéknál is. Hogy egész este abban fürdök, hogy de jó, hogy ebben a családban élek. Hogy vannak olyan biztos figurák, mint anyám és a húga, akik képesek ünnepet teremteni. Az öcsém arca, amint kinyitja az ajándékát, és az őszinte öröme, amit eddig még soha, soha nem láttam belőle. Anyukám, amint kiemeli a tasakból azt az ajándékot, amit a húga 18 éves fia készített neki. Egy fatörzsből faragott egy máriát neki. A redők a ruhán, az imára kulcsolt kezek. Az ajándék HÁTTERE. Hogy szánt rá egy délutánt, hogy anyukámnak ilyen ajándék kerüljön ki az ügyes kezei közül. Hogy megérezte akkor pár hete, hogy milyen sokat jelentett anyának, mikor Hercegszántón voltunk a Mária-jelenés helyén, a hatalmas szobornál.

A borozós, beszélgetős esték. Az, hogy idén elmentem az éjféli misére, és képes voltam midnen előítélet nélkül részt venni ezen a szertartáson. Hogy csakis befelé koncentráltam. Hogy a hitemet minden sallang és egyházi baszakodás nélkül voltam képes megélni. Az én személyes hitemet. Hogy elért a legbensőbb bugyraimig, ahogy egy templomnyi mindenféle ember együtt, egyszerre, a lelkéből énekelt. Hogy az amúgy mindig is sekélyes prédikációkkal előálló pap az idén egyszerű volt, letisztult volt, a havasokban élő fenyvesekről és a szeretetről beszélt, nem pedig a csak az éjféli misére járó népet dorgálta. Hogy ő is el tudott ettől vonatkoztatni, és csengett minden mondanivalója. Hogy verset mondott, pedig sosem szokott a prédikációiban verselni. És ráadásul egy Wass-verset, és így, a padban ülve mellém szökött Nuca is, aki azt sem tudta, ki a Kisjézus, mi a karácsony, és nem értette, miért kell ezt külön ünnepelni, hiszen neki az egész élete, a mindennapjai szóltak a szeretetről.

Az, hogy ezt a misét - én, aki nem vagyok katolikus, és távol tartom magam minden egyháztól, de van istenem, és nagyon bírom a Jézit, és Máriát - valami mély személyes átéléssel élhettem meg. Nagyon figyeltem a szövegekre, és lefordítottam őket a saját hitemre. Aztán pillanatokra eszembe jutott a mama is. Az, amikor csak ketten mentünk mindig éjféli misére, és nem ültünk le, hanem a gyóntatószék mellett álltunk. Tíz éves lehetettem, a mama fején kucsma, és mikor a térdelésből fel kellett állni, én segítettem fel, és összevigyorogtunk azon, hogy de nehéz felállni, és olyan kapcsolatunk volt, hogy az esendőségén cinkosan össze tudtunk mosolyodni.

Egy szó, mint száz. Igazán varázslatos karácsonyunk volt.