Most, így a becsípés és részegség határán feljegyzem ide, h. igen, festeni szeretnék ÙJRA, lehet, h. szar, amit csinálok, de amikor csináltam, minden feszkózást kiébermeditáltam magamból, és jól voltam. Sokba kerül. De legalább felírtam.

“Három kis csillagot kellene elrejtenem a testemen. Mindhárom egy-egy találkozást takar, és ha a tükörben előcsalom őket, elém rebben egy összesimulás, mikor azt mondta, sokkal szebb vagyok, mint legutóbb, a karjait körém veti, nekem pedig hasas hordók jutnak eszembe. Mert mindenidős bennem a szerelem, mert egyetlen szorításától fájásaim vannak, hogy kiszüljem a boldogság szülőcsatornáján mindazt, amik mi itt ketten vagyunk. Szemem sarkából látom, amint árnyat vet a csupasz ablak. Épp annyi fényt ken testemre, hogy mellem selymesnek, hasam hamvasnak hat, és erre az egyetlen-csoda éjszakára elhiszem, ez az úr - mert úr ő, a Szívem Ura - gyönyörködik bennem. Éjszaka a Földön. Képes vagyok a semleges párnákat és takarókat otthonunknak látni. Ez a jellegtelen ágy itt most oltár. Tövig égek a csókjaiban. Megkeresztelődöm, amint hajszálaim közé simít. Reggel felajánlja fogkeféjét. Szemérmes vagyok, nem fogadom el, pedig lehetne utolsó búcsúcsók, szája ízével. A nyélről meglophattam volna ujjlenyomatát. De ez az átkozott szemérmesség. Sietve búcsúzom. Pedig vele akarom tölteni a másnapot is. Sietve búcsúzom, hogy megkíméljem. Hátha elpárolgott minden, és így a könnnyebb neki. De az ajtóból visszahúz. Ropog rajta a friss ing, narancs csíkok futnak a fél négyzetméterni hason, - idegeimből pulóvert kötöttél születésnapomra - de visszahúz, arrébb csókol az útjából, lefutunk a lépcsőn, a jobb karomat, azt kétszer. Rám vasalod hiányod, gondoltam. Van egy kis fészek, gyomortájt. Hófehér vászonba boronáltam a szavakat, mikkel utamra bocsátott. Forró cipó ez a szerelem. Egészen belepirulok.”
(Petneki Flóra: Ökörnyál)

Tegnap megszámoltuk, és összesen 50 (!) növényünk van! Nem is akármilyenek:)

Reggel háromnegyed tízkor már a kocsiban ültünk. Elöször is elmentünk a nagyon beharangozott SEWA nevü üzletbe, de igazából semmi jót nem láttam, csak sok karácsonyi és egyéb giccses bizbaszt. Miután bevágtam egy isteni kávét az Eduscho üzletben, és A. elintézte a dolgait a UPC-nél, ami szintén száz méteres körzeten belül volt, haladtunk egy másik SEWA felé, klasszikus kuplerájok és sexshop-ok mentén a Westbahnhofnál. Ebben a SEWA-ban már csemegéztünk. Vettem tök cuki nagyon apró zöld csatos üvegeket, amik most már a gáz oldalán sorakoznak, bennük bors, szezámmag és szárított salátafüszer. Végre vettünk egy passzentos tükröt az alsó WC-be, két buddhás képet. Az egyik különösen tetszik, mert a szenvtelen Buddha körül két nagyszirmú, ártatlanság-virág is van, és így sokkal melegebb és emberibb a Magasztos. Aztán mit is vettünk még? Marcipánt:) És retró dobókocka-hamutartót a tárgyalóba. Itt már eléggé éhesek voltunk, és a Green-ben ettünk, hosszú idö után megint. És megállapítottuk, hogy a Dschunke-nél azért mégiscsak jobb a Green.

Ezután irány a Mömax. A Mömax valójában egy IKEA-koppintás, de mi sokkal jobban szeretjük, mint az IKEA-t. Több az aranyos dolog, és talán még az IKEA-nál is olcsóbb. Bóklásztunk, és vettünk egy jó nagy rozsdamentes szennyestartót, levelibékazöld színü étkészletet, egy zöld plédet, hogy az ülögarnitúrán is legyen mivel takarózni, egy hatalmas fehér órát, pont olyat, mint amit a fehér könyvespolc fölé megálmodtam, hat zöld longdrink poharat, 3 dl-es, nem vékonyfalú, pont kézreálló, azóta le sem teszem. Ja, és falfestéket, mert holnap pingálom tovább a lakást. A lépcsöházban lesz zöld és narancssárga fal, a fürdöszobában, a csempézés fölött pedig mindkét szín.

Miután mindent felszereltünk, levonultunk a pincébe szortírozni, elszaladtam a Penny-be borért, most pedig itt ücsörgök, és mondhatni, vidámka vagyok, várom a holnapot (ilyen mostanában nem volt:) ), mert kreatívkodhatok, hurrá:)

Lassan egy éve olvasom. Fejben tudom, hogy jó könyv, söt, mestermü, de annyira tömör, hogy néha hetekre le kell tennem, hogy a kezembe vegyek valami meseszerübb olvasmányt. Így vagyok most is. Az a legnagyobb baj, hogy Uri istenigazából nem szimpatikus nekem. És ha egy föszereplöt nem imádok, vagy gyülölök, akkor nehezen haladok a könyvvel. Mindenesetre nagyon kiváncsi vagyok, mire viszi végül. Már újra Rómában van.

Ottbasszamegahálaisten.

…egy olyan cimu novellat pl., hogy “Nem vesznek komolyan”, “Kinevetik az érzelmeim”, “A világválság és az érzelmi életem egymással harcolnak”. Mert ez az egész lassan kezd egy kurvára elbaszott bohózatra hasonlítani. Ennél még az is jobb lenne, ha egy humoreszk lenne az életem. Mesélem Tyttö-nek azt a régi csajt, aki mindig azt mondta a Sanyinak, hogy “hazamegyek és felbaszom az ereimet”, de aztán a végét mindig elröhögte. Én lassan már nem tudok röhögni. Megyek, inkább megnézem a We were soldiers-t. A My life withoout me túl kemény lenne:)

Most fedeztem fel, hogy Müller Péternek új könyve jelent meg, juhhéj!

Az író pár szava a könyvröl:

“Valahol azt olvastam, még gyerekkoromban, hogy az Isten minden ember születésekor egy színes kövecskét ad neki, ami őrzi az Ő magas származásának emlékét, és lényének, mint teremtménynek minden titkát.
Magyarul úgy hívjuk igazi valónkat, hogy ÖNMAGAM. Azért jó ez a szó, mert benne van a MAG. Lényem magja. Ez vagyok Én. És leszek ÉN - ha emlékszem “magamra”, s ha kibontom azt, amit “önmagammal” hoztam. Minden kövecske más. Ahogy nincs a fán két egyforma levél, úgy nincs két egyforma ember sem. Minden Varázskőnek egyénre szabott, titkos kódja van. Csak az tudhatja, aki kapta. S talán az, aki ebbe az isteni titokba belelát, s meg tudja fejteni az üzenetét. De ilyen ember nem igen van manapság. Ezért nem szabad elfeledkeznünk erről a Varázskőről! Mert akkor “önmagunkat” felejtjük el: nem tudjuk, hogyan működünk és nem értjük sorsunk problémáit sem. Szerencsés az, aki erről a kőről tud, és megfejti a titkát. Az ilyenre mondják, hogy ismeri Önmagát.
Nem a lelkét, nem a testét, nem a szenvedélyeit, hibáit, erényeit, lényének jó és rossz tulajdonságait, hanem Önmagát - aki mindezeknél jóval mélyebben lakik, s aki a Teremtő szellemével titkos kapcsolatban áll.
Amikor a görögök azt mondták: Ismerd meg Önmagadat! - erre a kövecskére gondoltak.
Én, ha valakivel komolyabban beszélgetek, ezt a “Varázskövét” próbálom megpillantani benne.
Mi van ráírva?
Ha el tudom olvasni: ismerem őt. Ha nem: akkor csak találgatom, hogy ki lehet. Nem könnyű feladat!
Mert ez a kő lelkünk legközepén, mélyen-mélyen a tudatunk felszíne alatt van és onnan hat - ha a hétköznapok sok földrengése és homokvihara be nem temette olyan mélyre, ahonnan már nem is érezzük hatását.
Valójában még a saját Varázskövemet is nehéz megtalálni, és gyakran megfeledkezem róla. De ha megvan: csodálatos!
Minden gondomat meg tudom oldani! És ilyenkor szeretek. Ez a rejtett “kő” ugyanis árasztja magából a szeretetet, s magához vonzza a többiek “kövecskéit” is. De Varázskő lehet egy gondolat is.”

“…ahol érzelmek kötnek össze bennünket, láthatatlan energiahálók, érzékeny hajszálidegek, ott fájdalmat okoz a másik. Minden mozdulatával megránt valamit bennünk. Sebekhez ér. Nem mindegy,mit mond és hogyan szól hozzám, nem mindegy, mit tesz és hová megy- úgy működünk, mint a sziámi ikrek: egymásnak fájunk, és idegvégződéseink összeérnek.
Mit tegyünk?
A választ a magyar szeretet szó adja.
Ebben a szóban benne van-elrejtve- a válasz.
A szeretet a “szer” gyökeréből ered, melyből “szerelem”, a “szervezet”, a “szervezés” keletkezett- de más síkon rokona még a “szerkezet” és a “szerkesztés” is.
Ez azt jelenti, hogy az Igaz Szeretet- meg van szerkesztve.
Az Igaz Szeretetben -ami több mint érzés- rend van.”

“Minden múlandó. MInden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet. Amíg ezt nem tudjuk átélni, addig a fájdalmunk, ha csillapodik is, sőt el is múlik, a hiányérzet megmarad. Már nem nagyon fáj. Lehet, hogy egyáltalán nem is fáj - csak hiányzik belőlem valaki.”

“Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre. Nem közönyt jelent. Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján! Abban a biztos reményben, hogy viszatalálunk egymáshoz. Akármekkora a világ - százmiliárd fényév-, a Végtelen - kisebb, mint egy búzaszem, s én nem tudok nem benned élni. És te sem tudsz kilépni belőlem, soha. De amíg nem a valóságos világban élünk… amíg a múlandósában vándorolunk: hiányzol. És fáj.”

“A szerelem úgy müködik, mint a fanatikus vakhit - ha kell, meghalunk érte. S föláldozunk érte másokat is. Még akkor is, ha lelkifurdalásunk van miatta egy életen át. A két szerelmes egymás szemébe mered, senki mást nem látó vak tekintettel. Csakis Öt, a másikat nézi mindkettö - s közben nem veszik észre, hogy körülöttük lángol a világ, melyet ök gyújtottak fel.”

“Minden múlandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet. Amíg ezt nem tudjuk átélni, addig a fájdalmunk, ha csillapodik is, sőt el is múlik, a hiányérzet megmarad. Már nem nagyon fáj. Lehet, hogy egyáltalán nem is fáj - csak hiányzik belőlem valaki.”

Az úgy volt, hogy D. megvette a lakását. Elmentem hozzá, jött az anyja is, és a növére is, és egy teljes hétvégén keresztül sikáltam-takarítottam D. élete elsö saját lakát. Nagy volt az öröm. Neki. Nekem már rossz sejtelmeim voltak. De még nagy kedvvel raktam fel a függönyt, adtam át neki a saját öntésü gyertyát, és föztem elsöként az apró konyhában. Ez volt az elsö és utolsó alkalom, hogy abban a lakásban jártam. Aztán eljött az este, és alig vártam, hogy a végigdolgozott nap után dugjunk egy jót, de mindenféle kamu indokokkal elhárított magától. Hogy én akkor miért nem láttam meg, amit kellett volna???

Talán egy hétre rá, nem emlékszem már, szakítottunk. Prózaian fogalmazva kirúgott a D. Nagyon sírtam, de csak egy napig. Nagyon buta voltam, ha így visszagondolok. Jött haza a csodaszép céges kocsival, és ahogy beültem, mit látnak szemeim, egy gyönyörü, csillogó, kövecskékkel kirakott hajtüt, ott az ajtóban. Kérdeztem is, hogy kié-mié, de ö nagyon ügyesen, hidegvérrel azt felelte, a lakótársáé. (Akkor még nem volt meg az új lakása.) Ès én elhittem. Ma már nem hinnék neki. De nem csak neki, hanem senkinek sem. Nagyon szép hajtü volt, és cicomás, dögös csajszit képzeltem hozzá.

Szóval ott voltam a lakásában, kitakarítottam, fogadóképessé tettem, együtt örültem D.-vel, hogy végre nem arbérletekben lakik, hanem saját lakásban. És többet nem mentem. Valószínüleg az volt a dolgom, hogy elindítsam az igényes csajozás útján. Aztán el is indult. Én meg hoppon maradtam, és kibaszottul fájt az egész. Mert bármennyire is aranyos volt D., ez a húzása egy undorító, mocskos, aljas, minden tiszteletet mellözö húzás volt. Mert öszintétlen, sunyi húzás volt. És legföképpen azért haragszom, mert az öszintétlenségével én éreztem magam teljesen BALEKNAK. Mert soha, de bazmeg soha nem tudta kimondani azt, hogy miért nem akar velem lenni, és azt sem, hogy mással akar lenni. És ma már egyre jobban látom, hogy még az is, aki magáról nagy böszen állítja, hogy mennyire egy öszinte ember, még az is sok mindent - fontos dolgokat! - visszatart. És ettöl kurvára felmegy a pumpa bennem.

Akkor megfogadtam, de sajnos nem tudtam betartani sosem, hogy én egyetlen pasi után sem fogok teperni. Nem fogom a lakását takarítani, hogy utána idegen nöket cipeljen fel, és jópofáskodva álomrandit tartson abban a lakásban, ahol az én kezem nyoma van minden kibaszott négyzetcentiméteren.

Nem tudtam betartani azt sem, hogy értékeljem önmagamat. Hogy úgy intézzem és manageljem önmagamat, hogy másnak kelljen utánam teperni, ne pedig nekem a másiknak benyalni. Ahogy Tyttö mondta múltkor. Hogy értéknövelt a testem. És mindegy, hogy túlsúlyos vagyok, mert nem csak a túlysúlyom vagyok, hanem a lelkemnek is jó nagy súlya van.

Nem tudtam azóta sem megteremteni, hogy engem tiszteljen egy férfi. Hogy meglássa, hogy azért, mert jófej vagyok, megértö vagyok, attól még én is nö vagyok. Ehelyett mit csináltam? Szép lassan én magam is leértékeltem magamat. Erröl jut eszembe. Itt volt tegnap nálunk Krisztina, A. elsö felesége. Negyvenéves, de még mindig jó ránézni. Pedig nem egy topmodell, de csinos, nöies, csodaszép lánc lóg a dekoltázsa alá, valahogy olyan pont jól szirupos egy nö. Én meg ültem mellette, hogy végig úgy éreztem magam, mint egy nagy kupac szar. Önbecsülés, helo.

És ha most olvasol, akkor pontosan tudod, hogy miért is meséltem el D. lakásának a történetét.

Volt ma itt két kuncsaft A.-nál, és mivel nagyon jó portrékat csinált róluk, gyorsan behuppantam én is fényképezkedni. Az eredmény: nullánál is kevesebb. Megcsúnyúltam, a vonásaim az utóbbi idöben teljesen szétmentek. Fekete garbóban ültem, és a fotón egy (már bocsánat) halála elötti albertgyörgyi köszönt vissza. Erröl beszéltem a múltkor. Hogy nem lepödnék meg, ha egyszer a tükörbe nézve eltünne az arcom. Hát eltünt.

Na és, mihez kezdjek most? Legszívesebben leülnék, és sírnék.