Tegnap felfedeztem, hogy a Mesterkurzus honlapján már lehet video-képeslapot is küldeni. Nem küldtem senkinek, de az egy-két perces videokivonatokat nagyon jó hallgatni; amolyan szellemi morzsák. Van sok hasznos mondanivaló, de a legviccesebb Popper adomája a pedagógiáról.

Mindjárt éjfél, rotyog a krumplileves, tejföl mellette, és a majoranna is. Pont úgy fogom enni, mint régen a mamával. Végülis imádom az életemet, ahogy és akivel élek.

Ugye írtam az imént, hogy néha rám jön a tévénézési mánia. Mindegy, csak magyar legyen. Legalábbis majdnem mindegy. Ma pedig felfedeztem, hogy hoppá, a Kepesnek új müsora van: “Különös történetek”. Hát. Valahogy elment a kedvem a Kepestöl. Jó tizenkét éve, gimnazista koromban imádtam. Már a Világfalu-val is úgy voltam, hogy jobban vártam, mint amekkorát durrant. Most meg ahogy néztem-hallgattam, amint egy krétakörös német színésszel beszélget, valahogy végérvényes kiábrándultam belöle. Nem tudom, elfogyott neki is az ihlete, vagy mi van?

Reggel fél ötig nézegettem mindenféle magyar tévécsatornák videóit. Mert néha rám tör a tv-hiány, szomjazni kezdek a magyar adások után, legyenek azok bármilyen gagyik, vagy komolyak. Néztem Feldmár-interjút az MTV honlapján (és Veiszer Melinda még mindig irritál), néztem napkeltés riportot Müller Péterrel (jaj, hogy kisimít), aztán jött egy híradó az MTV1-en, kis Duna-tévé Kívánságkosár (hajnali ismétlés, mintha a nyolcvanak évekbe csöppentünk volna vissza), aztán mi is volt még, egy-két bulvár, ja!, az “Öngyilkosok klubja” címü Napló-riport (a falcoló csajt rúgnám úgy pofán, hogy egy hétig visszafelé beszél), és akkor a vége pedig egy Gyurcsány-interjú, na ez betett. A végefelé már jókat röhögtünk A-val rajta, de egyébként tényleg érdekes, hogy mennyire igénytelenedik el a magyar nyelv a médiában. Már egy miniszterelnök is úgy beszél (a tv-ben!), mintha otthon trécselne. Pongyola kifejezések, rengeteg szlengszó. Talán ez is egy kommunikációs taktika, hogy a pórnép közelebb érezze magához (mi kutyánk kölyke)? Nem tudom, én osztrák politikusat még nem hallottam televízióban így beszélni. Gyurcsány egy pojáca, de Orbán sem különb az idegesítöen tagolt beszédével. A droidjairól szó se essék: a Fideszben mindenki úgy beszél, mint OV. Hallgasd csak Szíjjártót, Ádert. Ha nem nézel a képernyöre, néha akár össze is kevered öket.

Aztán, ha már politikánál tartunk. Uj Péter cikkére bukkantam az indexen. Ritkán olvasom, pont azért a nyelvi igénytelenség miatt, amiröl már fentebb írtam. Az indexben olyan kocsmai politizálás folyik, ami szintén egyedülálló Európában. Nos, itt van ez a szlovák-magyar konfliktus, amivel már Brüsszelben is foglalkoznak. Magáról a konfliktusról nem is szeretnék kinyilvánítani semmit. De Uj Megmondó Péter ugyanazt a lovat üli meg, mint a masírozó szélsöségesek, csak épp a másik oldalról. Ez a pökhendi, eltávolodó szemlélet, ami elég népszerü a magyar értelmiség körében épp annyira lesajnálható, mint a mélymagyarkodás. Az a baj, hogy sehogyan sem lehetsz jó magyar. Ha szereted a hazádat, akkor rád sütik, hogy “na és mit szeretsz benne?! nem látod, hogy …..?”, ha fikázol, akkor hazaáruló vagy. Egyszerüen ma nincs egy olyan középút, aminek a mentén igazán jó lenne magyarnak lenni. Se otthon, se itt, külföldön.

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

“pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még”
(Kányádi Sándor)

“Szép volt, ahogy ott állt a Semmi, az álom közepén, és jó volt tudni, hogy milyen is lenne, ha megközelítené. Szájtátva figyelte Júlia a jelenést, és csupán az tartotta vissza, hogy felé siessen, hogy azt gondolta: minél közelebb megy, annál inkább eloszlik ez a csoda. És akkor nem marad más. Távolról kell hát gyönyörködni - gondolta. Gyönyörködni, gyönyörködni. Többször visszhangozta magában a szót. És a Jelenés csak állt ott, tőle vagy három méterre, hívogató szemekkel. Júlia nem mozdult. Aztán a sóvárgás úgy elette, hogy végül annyit kért, ha már közelébe nem mehet, legalább ez a Nagy Ismeretlen Hatalom közös múltjukba reppentse vissza ideig-óráig, és ismétlődjék meg az egymásratalálás. És így is lett. Aztán eljött a reggel, és a lány az istenért sem nyitotta volna fel szemeit. Míg lehúnyva tartom, itt pereg előttem a képe, addig itt neszez ölelése a takaróm alatt - morzsolta magában az imát. Aztán végérvényesen reggel lett. De Júlia álló nap csillog. Mint régóta nem. Először levelet vár, de hamar lemond róla. Nem kedvetleníti el ez sem. Ö is él, én is élek, mindenki a maga világában - így suttogja mosolya. - Tudunk egymásról. Mostanra ennyi épp elég. ”

(Petneki Flóra: Ökörnyál)

A konyhám ablakos fala pisztáciazöld lett, és így mégjobban mutat rajta a békás kép, és a tehenes alátét, ami a falon lóg. A legfelsö emelet fordulója nagyon-narancssárga lett, és ha süt be a nap, az irodaszintre nagyon jó fények jönnek. Az irodaszinten is volt egy árválkodó fal, azt is befestettem pisztáciára, és a fekete-fehér köves képek mégjobban mutatnak most. Az elöszoba is narancs lett, és meglepöen dögösek a fekete rattanbútorok. Eddig teljesen jellegtelen volt, most viszont olyan, mint egy anyaméh fényei. Szóval ma pingáltam, és dög fáradt vagyok. Miért kell a hengereket a végén elmosni? Egy órán keresztül gyúrtam öket, és szerintem soha többet nem fogom használni egyiket sem. Mert a nappaliban van még egy kicsi fal, ami capuccino lesz:)

A szomszéd szobában A. egy párt fotóz. Azokat, akik múltkor is itt voltak, megismétlik a fényképezkedést. És annyira jó hallani, hogy a nö is, a férfi is, itt kuncognak. Valahogy, mintha pillangók repkednének. Csinosak, kedvesek, és nagyon hasonlítanak egymásra. Évivel is ezt beszéltük: sok olyan pár van, akik egészen, mintha testvérek lennének. Most is kuncognak-kacagnak.

…mormota szól.