Kinn voltam a kertben, négykézláb húztam ki gereblyével a bokrok alól az avart, és ahogy közel hajoltam a földhöz, és éreztem a földszagot, a fü illatát, az avar édes-romlott nagyon intenzív illatát, boldog voltam. Mert sütött a nap is, az ég bárányfelhős, és a novemberi nap kipirította az arcomat, és jó volt levegőn lenni, dolgozni, érezni, hogy felélednek a sejtjeim, és, hogy van a munkámnak látszatja. És ha a szomszéd épp nem nyírta volna a füvet, lefeküdtem volna, bele a fübe, a földbe, arccal lefelé. De így is jó volt. Szeretni a Földet, kicsit átadni magam a duruzsoló rezgésének. A. hol az egyik ablakból, hol az erkélyről integetett. Talán ez volt az utolsó tavaszias novemberi nap. Még most is ég az arcom a friss levegőtől. Meg kell szeretnem a kertemet. Szeretem most is, de a tavasz lesz a mi időnk, az egyém és a kertemé, amikor már füvet nyírok, jönnek a virágok, és bezöldül minden. Ja, és a csipkebokor. Nagyon-nagyon szúr. Beleakadt a hajam, és cibáltam, de közben jókedvem volt, kérdeztem a bokrot, miért kapaszkodna ennyire, és Líviára és Panna lányára gondoltam, hogy milyen jókat kertezhetnek együtt, és arra, hogy de kár, hogy nekem nincs egy lányom. Nem is csipkebokor, hanem naspolya.

Tegnap délután nagy sebbel-lobbal kifestettem a pincét, kétszer. Aztán volt még egy fal a nappaliban, ami a fehér ülőgarnitúra mögött túl fehér volt, belőle csináltam kapuccsinó színt. Mielőtt festeni kezdtem, kipróbáltam, hogy a ragasztó lehozza-e a zöld festéket a falról. Nem hozta. Aztán mikor festés után téptem le, jött ott minden, nagyon kiakadtam. Aztán ezután már A. akadt ki. Nem azon, hogy a festék lejött, hanem azon, hogy én váltig csak azt tudtam állítani, hogy “de én előtte kipróbáltam, és nem hozta le”, “akkor viszont NEM JÓL próbáltad ki” - mondta ő. Nagyon-nagyon-nagyon idegbe tett, a végén már nem is válaszoltam, csak álltam a konyhában és cigiztem, és azt figyeltem, mi tikkel rajtam jobban: a szemem, az orrom, vagy az arcom. De nem tudtam erre sokáig figyelni, mert rendszeresen belecsavart úgy a szívembe, hogy csak na. Mert A. nem tudja időben abbahagyni, nem néz a másikra, nem tudja, meddig, és ne tovább. Ja, mert az is volt még, hogy én gondosan eltettem a maradék zöld festéket, amit felhoztam, és kijavítottam a sarkakat, jó szarul, nem is részletezem, ezen is ment a cirkusz, és itt voltam azon a ponton, hogy “hazamegyek és felbaszom az ereimet”.

Olyan szinten felspannoltam magam, hogy létrát, nájlont, festéket, hengereket, úgy ahogy volt, ott hagytam a nappaliban, nem érdekelt semmi, elmentem fürdeni, de még fürdés elött fröcsögtem kicsit A.-nak arról, hogy meddig lehet mással elmenni, aztán nagyzuhany, mostam magamról a festéket, majd be az ágyba az ötven fokra felfütött szobába, olvastam, és mikor éreztem, hogy jön az álom, azonnal kiejtettem a könyvet a kezemböl, sólámpa bekapcs, anyaméhben elalvódok. Kivételesen leszartam, de nagyon, hogy arra fogok ma kelni, h. létra, nájlon, szétrobbantott nappali. Aztán A. olyan 03:20-kor jött fel, és körbeszeretgetett, meg bocsánatot kért, és azt mondta, h. kijavította a sarkot, és összepakolt. Oké - motyogtam, de olyan végtelenül elgémberedett voltam, hogy a kezemet nem tudtam arrébb tenni az ágyban.

Aztán reggel jövök le a nappaliba, és tényleg, mindent összepakolt, bútorok a helyükön, felmosva stb., nagyon-nagyon örültem:)

Erröl nem lehet nem személyes hozzáállással beszélni. Richard Dawkins, bazd meg. Itt figyel a könyve a polcon (Az önző gén). Én csak sajnálni tudom azokat, akik szerint ez jó húzás. Nem ÌGY kellene tudatosságra/jelenben élésre (tudj’isten mire) nevelni. Pfúj!

Nos, mi nem eszünk ugye húst, pontosabban A. csakis halat eszik, én pedig ha hús, akkor max. fekete-erdei sonka a kenyérre. Tehát soha nem veszek húst fözni, és nem is csinálok semmilyen húsos kaját, még vendégeknek sem. Emellett A. semmilyen tejterméket sem eszik, úgyhogy nagyon ügyesnek kell lennem, ha változatosan akarok fözni, ráadásul úgy, hogy azért nekem se hiányozzanak a tejes dolgok. Néha, nagyon néha fözök külön magamnak, de a tejtermékigényemet kielégítem sajtokkal, tejet minden nap iszom vagy három decit, és kb. ennyi.

Négy napja levesszezon van nálunk. Volt már majorannás krumplileves, bableves, isteni magyaros gombaleves, hát most levesböl kicsit elég. Nagyon jók voltak, tele zöldséggel, petrezselyem, zeller, de elég volt. Ma pedig jött az ötlet, mi van még itthon, amiböl valami jót tudnék fözni? Volt egy zacskó savanyúkáposzta a hütöben, még a hétvégén vettem mindenféle cél nélkül, valamint nyárról egy fél doboz árpagyöngy. Valami olyasmit akartam enni, mint nagymamám kraut-und-knédlije, de dagasztani nem tudok, úgyhogy ez kiesett. Egy hagymát megpirítottam egy fél, nagyon apróra kockázott pritamin paprikával, majd bele az árpagyöngyöt, kicsit pirítottam még, majd beleöntöttem a savanyúkáposztát, két kiskanál piros paprikát is belekevertem, összegöngyöltem három vékony szelet fekete-erdei sonkaszeletet, fogpiszkálóval áttüztem öket, majd bele a lábosba, só, egész bors. Az egészet felöntöttem annyi vízzel, hogy az egész kvatymaszt jól ellepje. Innentöl már csak azt kellett kivárni, hogy a teljes lé elrotyogjon az edényböl, úgy, hogy olyan állagú legyen ez a kotyvalék, mint a fött rizs. Kipecáltam a sonka-bigyókat, mert azokat csak a füstös íz miatt tettem bele. Miután mertem magamnak, rácsaptam egy kiskanál tejfölt, összekevertem az egészet, és nagyon jóízüt ettem. Percek teltek el, mire rájöttem, mire is emlékeztet az egész. Ha csukott szemmel adták volna a számba, megesküszöm, hogy anyám töltött káposztája. A. persze nem evett belöle, de így több maradt nekem:)

Talán ma már korábban le fogunk feküdni. Ugyanis az utóbbi napokban (min. egy héten keresztül…) jó, ha délután fél egykor keltünk. Viszont reggel négyig ültünk (ülünk) a gép elött. Én utálok korán kelni, viszont imádom a hajnalokat:) Föleg nyáron. Régen, a tetöszobámban mindig kilógtam az ablakon, és csak szagoltam bele a még nem teljesen forró levegöbe. Imádtam, ahogy ugatnak a kutyák, és hogy mindig ugyanazok az emberek kerekeztek el a házunk elött. Mentek a boltba, tejért, kenyérért. Csak ki a sarokra. Tíz perc múlva már gurultak is visszafelé. Szóval szeretem a hajnalokat, de mióta itt lakunk, még egyet sem láttam, pedig sokszor elterveztem már, hogy felkelek jó korán, lefözök kávét, illatozni fog a konyha, és pizsamában oda ülök a tévé elé, lekváros kenyeret eszem, és nézem a Duna TV reggeli müsorát. Ez is egy tervem:) És jó is lenne holnap véghez vinni, mert utána megyek le a pincébe, pókhálózom, felkeverem a festéket (a fúrógéphez viszont nincs itt a tokmánykulcs! - majd kézzel), és kifestem végre A. leendö birodalmát.

Jaj, érjek már ehhez a részhez:) Szóóóval ma megvettük az elsö függönyünket! És én ennek azért örülök nagyon, mert:
1.) A. nagyon függönyellenes és mindig is elzárkózott a függöny elöl (én sem ragaszkodom bárhol a függönyhöz, ráadásul nagyon kényes vagyok rájuk; nem mindegy, milyen anyag, hogy áll, milyen a redözése, milyen a karnis stb.), és múlt hajnalban, miután befeküdtünk az ágyba, bekapcsoltuk a sólámpát, és olyan anyaméhes lett minden, már ö is belátta, hogy a hálóba bizony függöny kell:)
2.) olyan függönyt sikerült találnom a Mömax-ban, plus képes voltam kitartani a választásom mellett (mert A. nem volt annyira elragadtatva töle), amilyet régóta megálmodtam, és most itt várja (a függöny) a holnapot, hogy lógjon a cirkalmas kovácsoltvas karnison.

Hááát, ez egy csodaszép függöny ám:) Valami gézszerü anyagból készült (mint nyáron a vékony lennadrágok), hófehér, és tele cirkalmas nagyon finom, eléggé romantikus virágokkal. Bele vagyok esve teljesen. Majd lefényképezem, csak valamiért nem tudok fotókat feltölteni a blogba. Vettünk nagyon olcsó éjjelilámpákat is az IKEA-ban, és egy új dohányzóasztalt, fehéret, ami igen béna volt az ülögarnitúrához. Még szerencse, hogy egy sötétbarnát is vettünk az IKEA bolhapiacon kemény öt euróért, aminek egyetlen hiányossága az volt, hogy hiányzott az asztal lap alatti újságtartó polc. Eredetileg A. pincebirodalmába szántuk, de mivel a fehér asztal a nappaliba béna volt, betettük helyette ezt a schwarzbraun-t, és beillesztettük a fehér asztal újságtartó lapját, és teljesen dögös az egész. Vettünk még szárított tengerifüvet az egyik lépcsöfordulóba, két békazöld kaspót, szintén az egyik lépcsöfordulós két virágnak, és kaptam egy gyönyörü tíz centis angyalt a hálóban lévö én-polcomra. Juhhéj:) Egyre szebb az otthonunk, egyszerüen imádom:) A legjobb az egészben, hogy minden tárgyhoz van egy sztorink, hogy hol vettük, és milyen olcsón, ugyanis mi minden akciót el tudtunk eddig csípni, ráadásul úgy, hogy az ízlésünkben sosem kellett megalkudnunk.

Amíg A. aludni próbált belenéztem a magyar főzős müsorba (Hal a tortán). Ezekben a müsorokban mindig azt figyelem, hogy az ilyen-olyan idolnak beállított magyar promik milyenek is valójában. Kik ezek a sokak által irigyelt emberek? Mert tudom, hogy sokan vannak, akik úgy gondolnak ezekre a híres, vagy inkább ismert személyekre (legtöbbször NEM személyiségek!) mint valami megközelíthetetlen, okos, sokat látott, sokat tapasztalt lényekre. Elkeserítőek. Van az a részük, akiknél még csak tippelni sem tudok, miért is vállalták el a felkérést. Ilyen például Torgyán, Fiala, Albert. Ha nagyon belegondolok, csakis arra tudok tippelni, hogy pénzért manapság mindent, ők is megvásárolhatóak. Van a másik bagázs, a freshvikik, számomra tök ismeretlen sorozatszereplők, no name libák, akiknél, gondolom, minden arra megy, hogy minél többet szerepeljenek, minél több csatornán legyenek szem előtt. Valójában az övéké ez a müsor. Pont hozzájuk passzol az a kegyetlenül elbaszott narrátor a fater poénjaival. Ezeket tudja az a szakács atyáskodva kommentelni. EZ az ő szintjük. Láttam pár epizódot, de tíz perc után (miután lecsekkoltam a lakást), elkezdem baromira unni az egészet. Hogy van ez? Hogy lehet, hogy még egyetlen egyszer sem sikerült egy vacsora mellett tök jól elbeszélgetniük? NINCS téma. Vagy akkor a szakadék egy Fiala érdeklődése és egy freshviki szellemi kapacitása között, hogy egészen egyszerüen nem tudnak elérni egymáshoz (egymás szellemi látóterébe kerülni).

Aztán ott van a müsor kihagyhatatlan (show)eleme, a fikázás. Mindig van egy Finnyás. Mindig van, akinek soha, semmi nem tetszik. És ezt mindig a lehető legprimitívebb módon juttatja tudtára a többieknek. Itt nincs emberség, itt nincs tisztelet, itt nincs tapintatosság. Itt a bunkóság az teljesen oké. Az a bátor, aki nyíltan mer bunkó lenni. Az a faszagyerek, aki leszarja, hogy nem tanították meg viselkedni, és hozza a rossz formáját. Mert ő valaki, mert ő magyar celebritás. A nagy részüket páros lábbal basznám ki, hogyha az én asztalomnál így viselkednének, mint némely adásban az látható volt. És csak egy mellékszál (de talán mindennél fontosabb): olyannyira össze vannak nőve a saját szerepeikkel, hogy nem tudják magukat megkülönböztetni tőlük. De ők a hangadók, ők a minták, ők az irigylésreméltó szük prím, akiket Mari néni otthon úgy bámul, mint parasztember ötszáz évvel ezelőtt a Mátyás királyt.

És hogy miért is írok erről? Azért, mert megy valamelyik német adón egy hasonló müsor, “Das perfekte Dinner” címmel. És egészen más, pedig ugyanaz a séma. Egészen más. Nyoma sincs faragatlanságnak, durvaságnak. Valahogy nyíltabb, őszintébb, és nem ilyen véresen elfajzott, mint ez a magyar lófasz. Társadalmi tükör mindkettő. A. azt mondja: “sutyerákok”. És tényleg:)

Kicsiny otthonunk csinosítgatásával telt a mai nap. Kezd helyreállni a háló, szereltünk polcot, és már a függönyt is kitaláltam. Felkerült az elöszobába is egy faliszönyeg, a mosókonyha-raktárt A. átpakolta, így most mégtöbb hely van. A nap fénypontja (is) volt, amikor befeküdtem a kádba és kicsit rendbe szedtem magam. Hívtam anyáékat, és görcsbe rándult a gyomrom, mikor apám közölte, hogy anyám délután negyed hatkor már a szobájában fekszik. Ez csakis azt jelentheti, hogy összevesztek ill. anyám valamin felkapta a vizet. Viszont, mikor beszéltem vele, egészen érdeklödö és kommunikatív volt. Miután letettem a telefont, csak annyit mondtam A.-nak, hogy ez most nagyon nagy eröfeszítésembe került, mert nagyon tud nekem fájni, mikor anyám befordul, és nagyon akartam csacsogni vele, hogy kicsit kizökkentsem.

Jelentem, ma Bécsben akkora, de akkora hóvihar volt, hogy egészen izgi volt hazajönni a boltból! Álltam az ablakok elött, kinn nagyon sürün, hatalmas pelyhekben esett a hó, az orromban kintröl még az a nagyon tiszta, nagyon frissitö, harapnivaló levegö, az arcom csupa piros, mint gyerekkoromban a többórás szánkózások után. És boldog voltam.

Gyorsan fagytalanította is a szomszéd a kerticsapunkat, aztán végignézte a lakást, utána mi mentünk át hozzájuk, hát eléggé egy összebaszott az egész, de nagyon tetszett, ahogy a két kisgyerek (az egyik három, a másik egyéves) kavartak mindenfelé, és sikongattak, mikor a nyakuknál csikiztem öket:) Szóval meg-is-mer-tük a szomszédokat. A férfi német, a feleség észak-ír, édik, segítökészek. De laGberendezni azt nem nagyon tudnak.

Nézem a kerületi újság címlapját, lenn a jobb sarokban apró zsidófigura, pont olyan, mint akiket a 2. kerületben tucatjával látni. Lapozok a cikkhez, nagyokat nézek, ahogy olvasom. Bécsben hamarosan megépül az ortodox zsidók életét megkönnyítő eruv.

Az “eruv” héber szó, olyan területet jelent, amelynek képletes határai sérthetetlenek, ám a határon belül az ortodox zsidók olyan tevékenységeket is végezhetnek, amelyek a vallásuk szerint ünnepnekszámító szombaton (péntek napnyugtától szombat napnyugtáig) házon kívül tiltottak. Az eruv tehát mintegy kiterjeszti az otthonuk falait. Sabbatkor például sem cipelni, sem gyerekkocsit tolni nem lehet. Az eruv létrehozása tehát mind a közösség kisgyermekes anyáinak, mind az idős, kerekesszékbe kényszerült tagjainak életét megkönnyíti.

A lényeg, hogy ne legyen rés a pajzson, ezért hát a Gürtelen belüli kerületekben cca. 25 km-t kell bedrótozni. Pár méter magasban, lámpaoszlopok közt, vagy külön e célból felállított oszlopok közé drótot húznak, amin belül már szabad a gazda péntek estétől szombat estig. Végül a bécsi polgármesternek szimbolikusan a zsidó hitközösségnek kell ajándékoznia a bekerített földet. Az egész akció több, mint egy millió eurójába fog kerülni a vallásukat gyakorlóknak (elég lassan jött össze a pénz, mivel már 1938 óta gyűjtenek).

Ezzel viszont még nincs vége. Az eruvot fenn is kell tartani, épp ezért ahogy egy főrabbi nyilatkozatában olvastam, minden pénteken végig kell valakinek járnia a teljes szakaszt, és ellenőrizni, hogy nem szakadt-e el valahol, és ha igen, akkor bizony meg is kell javítania, különben sábeszre nem kóser az eruv.

Nekem ez hihetetlen. De tényleg. Bocsánat előre is minden zsidó olvasómtól, de a 21. században, drótot húzni, ilyesmiért - teljesen elmebeteg. És hagyomány ide, vagy oda, gettó és láger után nekem ugyan nem kellene drótkerítés, legyek akármennyire is hithű.

Mielőtt haza telefonálok anyámékhoz, szokásom, hogy pillanatokra haza gondolok. Lelki szemeimmel megnézem, épp hol vannak (a teraszon, mindig), be van-e gyújtva (be), és milyen ruha van anyán (világoskék), mit csinál apám (hétig a gép előtt ül, utána jóbanrosszban). Ma délután meséli (apám), hogy öcsém barátnője (nálunk lakik) már délután óta itthon (otthon) van. És ez nekem most annyira megnyugtató (a hazagondolás részét képezi). Megnyugszom, mert van öcsémnek barátnője, jól megvannak, a hét különlét után újra együtt vannak, Anita feldobja (?) anyámat, kicsivel több élet szökik a falak közé (esetleg holnap, mire anyám hazaér az iskolából, főz valamit és segít). Megnyugtató. Most pedig tárcsázok. Elmesélem anyának a popperes pedagógia-viccet.