Régesrég voltam ennyire boldog, mint ma. Itt van nálunk apa és anya, az új házban. Nekem ma minden egy csoda volt velük. Az út idefelé. A temetöi adomázás és meghitt pillanatok Ercsiben. Ahogy a kocsiban eszünk. Zsömlét, túrórudit. Ahogy végignézzük a lakást. Ahogy közösen vacsorázunk. Ahogy anya ül a rattan fotelben, és beszélgetünk, és az otthoni ruhájában van. Ahogy az apa befekszik a kanapéra. És már megterítettem magunknak reggelire. Lesz minden földi jó, imádom a szüleimet, és nagyon szeretem öket. Anya, te pedig sokat jössz még hozzánk, és apa te is. Legszívesebben felmennék hozzájuk, felkelteném öket álmukból, és elmondanám nekik, amiket ide írtam. De holnap elmondom nekik. A szívem úgy ver:)

Már majdnem feladtam. Elfelejtettem, merre is lenne a sírja? De úgysem az számít. De azért az utolsó pillanatban tettem még egy próbát. Megálltam ott a sírok közt, majdnem sötét volt már, a krizamtinok világítottak, behunytam a szemem, elengedtem magam, és csak annyit mondtam: - Na, Dóra, vezess szépen oda. Egy pillanat. Egy pillanatnyi csönd. És egyszercsak megszólalt a szívemben egy hang: - Akkor fordulj meg!

És én megfordultam. Nem felém volt a sírfelirat. Vadul vert a szívem. Oda hajoltam, hunyorítottam. És ott állt az apró síron a neve. Csodaszép, cirkalmas arany betűkkel. És ekkor széles mosoly tátotta tágra a szívem. - De ügyes, de ügyes vagy, Dóra, hopp, itt vagy, elcsíptelek, és te is engem! Meghallottuk egymást!

Úgy hajoltam a sírhoz, mintha Dórához hajolnék puszira. A síremlék épp oly kecses és karcsú (a hosszantin futó márványbordák, a szálkás, nyúlánk betűk), mint Dóra volt. Repestem a boldogságtól, mikor a mécsest gyújtottam. Még egy pillanat, egy biccentés. - Hát szia, imádlak!:) - mondtam ki félhangosan, és odébb álltam.

Azóta az élményben vágtatok.

Kicsit korábban érkeztünk az ambulanciára. Kijött az Egyedüli Kedves Nővér, ránézett a lapra, és ennyit mondott: - Nagyon sajnálom, de a professzor úr beteg, és nem lesz a héten.

Paff. A következő pillanatban már vigyorogtam is belül. Mert tudtam! Hurrá, nem lesz embertelen ambulanciai, elhadart kontroll. Na most mit tegyünk? Tanakodtunk anyával a folyosón. Semmit. Benézünk a turkálóba, aztán megyünk haza. Oké, és az Arany dokit hívjuk? Igen, de kinn, rá kell gyújtanom.

Épp tárcsáztam, mikor kifordult Arany doki az ajtón. Anya úgy megörült neki, hogy rögtön átölelte, és lenyomott neki két puszit:) A doki csodálkozott is? - Jaj, de örülök, doktor úr, a Judit épp telefonált volna. - Na, mi a helyzet, hogy van? - Doktor úr, jóóóól vagyok, csak magas ez a tumormarker - mondja anyám kicsit kislányosan, félig keseregve, de félig túlcsordulva. - Miért, mennyi? - Hát, ezer. A kemó előtt kétezer volt. - Á, ez önmagában nem jelent semmit. És egyébként is, másfél héttel az utolsó kemó után tumormarkert csináltatni semmi értelme. Minimum három hónap, míg valós eredményt mutat - mondja. És én sokatmondóan anyára nézek. Mert ezt pofázom hónapok óta neki, és nekem nem hisz. Pedig a fél orvosi irodalmat elolvastam már a tumormarkerekről. Csak a futószalag-onkológián ezt leszarják. - Na, hívjon majd, ha tudja, mikor jön megint Pécsre, és megnézem magát mindenképp - mondja Arany doki, akit imádunk, és elmegy.

Boldogan sétálunk le, ugye mondtam, ugye mondtam, ugye mondtam. És gyönyörűen süt a nap. Aztán eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt, még egyetem alatt Annácska volt a prof magánrendelésén, menjünk oda, és anya, fejezzük be ezt az egész kórházba járós sztorit, csináljuk meg végre a fejedben legelőször, hogy NEM KELL TÖBBET AZ ONKOLÓGIÁRA JÖNNI. Ott is vagyunk hamar, cím megírva, este rendel, még az iskolából sem kell elkéredzkedned, minden szuper.

Holnap jegyütt megyünk vissza Bécsbe, és még nálunk is alszanak! Én semmi, de semmi mást nem kértem tegnap elalvás előtt az univerzumtól, csak azt, hogy minden a lehető legjobban alakuljon ma. Nem mondtam meg az utat, mert nem az számít, azt rábízom. És így is lett:)))) Én TUDOM, hogy anyával minden jól van és lesz!

Ilyen hosszúnak még sosem tűnt a Bécs-Budapest táv, mint ma. Először nem is gondolkodtam, hanem vártam a filmre. A Good Year. Elnézegettem, kínosan ügyelve arra, hogy ne terelje el semmi a figyelmem. De vártam nagyon a hívást, apám hívását, hogy mennyi lett anya tumormarkere. Pont fele annyi, mint a kemó kezdetekor, de még így is magas.

És akkor eltört a mécses. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, és nem tudtam visszafojtani a sírást. Én már régesrég leszarom, hogy mit gondolnak az emberek rólam, ha nyilvános helyen sírok. Így hát sírtam is. Nem csak az anyámon. Féltem attól, hogy milyen lesz ebbe a hangulatba megérkezni. Annyira akartam, hogy úgy érkezzem, hogy boldogok vagyunk, hogy totál lement a tumormarker. De nem csak anyámon sírtam. Hanem az elmúlt kb. egy hónapon. Azon, hogy annyi, de annyi mindent kellett megoldani, lelkieket, (tehát nem a költözés a bajom), hogy ott, akkor a buszon azt éreztem: ELfáradtam. Egyszerűen kész, kifújt, nem bírom tovább. Nem megyek tovább Budapestről, hanem a pénzemen inkább kiveszek egy szobát, bedöglök a tévé elé, és reggelig kapcsolgatom, és egyedül leszek egy idegen városban, idegen helyen, senki se ismerjen, senki se tudja, hol vagyok.

A Népligetben, a pályaudvaron úgy lézengtem, mint egy őszi légy. Aztán felültem a másik buszra. Hallgattam a nőt, ahogy mellettem ülve telefonál. Próbáltam az életét elképzelni. És próbáltam a sajátomat vizsgálgatni. Nem jutottam semmire, mert nincs mire jutni.

Aztán hazaérkeztem. Kajti már az ágyon aludt, apám fogadott. Anyám épp akkor jött le a lécsőn. A nyakamba borult, és sírt. Aztán kiültünk a konyhába. Ott is volt egy olyan pillanatom, mikor azt éreztem, hogy nem bírom tovább, én is sírni akarok. De sikerült megállnom. Valahogy jobb lett mégis a hangulat, és tudom, én TUDOM, hogy minden jól lesz, és próbáltam úgy beszélni anyával, hogy ne a PR szöveget nyomassam, hanem valóban, ahogy érzem. Hogy megértem. Már, ha ezt meg lehet érteni. Hogy ő mit érezhet. Szerintem nem lehet. Kimentem a folyosóra a cigimért. Láttam, apám épp a szemeit törölgette.

Kajti vár az ágyban, hozzá bújok, és végre imádhatom. Holnap Pécs, kontroll. Megbeszéltük anyával, hogy amennyiben a doki megint kemót javasol, az KI VAN ZÁRVA. Nem engedem tovább, hogy szétbasszák. Eddig is mindig megtaláltuk a jó megoldásokat, most is meg fogjuk találni.

A bejárati ajtó körül kukoricák lógnak, őszi koszorú is van, és az asztalon dísztökök. Az én anyukám energiája kiapadhatatlan. Akik olvastok, képzeljétek el egy pillanatra őt a TÁVOLI jövőben, hogy ő egy nagyon idős, nagyon békés nagymama.

Elég három hét egy nyugodt, kiegyensúlyozott, tiszta, csöcseléktöl mentes kertvárosi kerületben, és mikor visszakocsizunk a kedvenc kínainkba, a második kerületbe, és sétálunk a Praterstern körül, hirtelen nagyon nyomasztóvá válik a sok lepukkant ember, a rengeteg csellengö rosszarc, a kosz, az igénytelenség. Ráadásul a kínaiak is nagyon alulteljesítettek. Nem volt a kedvenc kajámból, a rántott banán okádnivalóan szar volt.

Holnap haza anyáékhoz, holnapután Pécsre, kontrollra. Nagyon-nagyon izgulok a tumormarker eredménye miatt, és nagyon azt akarom, hogy nagyon alacsony érték legyen.

Legjobban Kajtit várom, a fülébe szagolni, megnyomorgatni, vele aludni, egymást melegíteni, aztán, hátha együtt jövünk vissza Bécsbe.

Már azt sem tudom, mikor kellene megjönnie a menstruációmnak, késik, az biztos, de amilyen összekavarodott a szervezetem, nem hinném, hogy terhes vagyok. Pedig, hogy a legalja reklámszöveggel éljek, igen nehéz napok vannak mögöttem.

“Románc is van a világon, kisfiam, nem csak baszás.” (Straub írta Psyclone Jack-nél.)

Az egyébként is jó napomat bearanyozta szívemnek oly kedves Imim levele. Nem szép dolog magánlevelet publikálni, de mentségemre szóljon: ez már irodalom. Vagy filozófia. És mire a végére értem, én is egy metamorfózison mentem keresztül: bearanyozódtam. Egyrészt a mondandótól, másrészt - és leginkább - attól, hogy ismerhetem, és közel lehetek Imihez. Íme a levél.

My Fdili, mio Julie!

+osztom Veled 1 kissé különös kalandomat. Kalandomat egy virággal.

Számomra immár az ősz az igazi évszak. Valami készen van. Lezárt. Fertig. A tavasz tele van bizonytalansággal. Igéretekkel, amik vagy beválnak vagy nem. Az ősz a bizonyosság. Hogy ezt is megértük. Túl vagyunk valamin, ami, amíg tartott, bizonytalanságban tartott. Ennek ezennel vége. Megpihenhetek darab időre. (A nyár lakáshoz ragasztó, mostanában már elviselhetetlen hőségéről szó se essék).

Nekem már 5 éves koromban igazi biciklim volt – az akkori pajtásaim közül egyedül nekem! Bejártam vele Zuglót, a Kassai utca, Rákos patak, és a vasút határolta részeket. A Kacsóh Pongrác lakótelep helyén akkoriban még csak bolgárföldek húzódtak.. Azután viszont kirándulni szerettem a legjobban. Minél mélyebbre a vadonba és minél magasabbra is, persze az ésszerű lehetőségek körében. Sokáig a barátaimmal, majd a kutyámmal. Kajtival 12 évig jártam az erdőt, mezőt. Azóta, néhány éve, újra elővettem ifjúkorom elfeledett biciklijét, ami már nem tömör gumis és nem is örökhajtós. Bejárom vele a környéket, Budapest központtal a harmad országot, és messzebb is eljutok néha. Már nem várhatok ezzel, mert az idő nem nekem dolgozik.

Október táján, épp mostanában találkozik össze a két lelki preferenciám: a biciklizés és az ősz. Ki is használom, amennyire csak bírom. Rengeteget tekerek ilyenkor. Általában egyedül szeretek túrázni, mert a baráti köröm cajgázási szokásait egyre kevésbé tudom tolerálni. Ők a biciklizést csak ürügyként tekintik a közben legurított ménkü sok sör betermelésére. Félre ne értsd: én is megiszom a magamét, hajjaj. De biciklitúrán sajnálom kocsmázásra fordítani a drága időt. Az egyedüli biciklizést sokan választják! A vidéken velem szembejövő sorstársak jó kétharmada éppúgy egyedül teker, és éppolyan elszánt tekintettel, mint amilyennek az enyémet képzelem el az ő szemük tükrében.

Hadd meséljem el múlt vasárnapi túrám érdekes eseményét. (Ha valami nagy kalandra számítassz, FD, akkor csalatkozni fogsz).

Gyönyörű szép őszi időben, jó kedéllyel haladtam végig a Hűvösvölgy – Budakeszi – Telki – Budajenő – Perbál – Zsámbék – Páty – Biatorbágy -Budaörs – Dráva utca előre kitervelt útvonalon. Nem először választom ezt az útvonalat, ami 80 km, nem túl sok, de nem is kevés, viszont igen változatos növényzeti és domborzati körülményekkel van tarkítva. (Nincs lehangolóbb, mint egy tök vízszintes út!). A túra elején (értsd: Budapestet végre elhagyva, a „túra” ugyanis ott kezdődik, ahol a büdös székesfőváros végződik) letéptem egy vadvirágot, és a biciklim kormányszárába tűztem, ahogy mostanában tenni szoktam. Nemrégen vettem magamra ezt a szokást: a virág úti társként kísér, talán óv is, és a lelkemet símogatja a biciklizés kemény munkája közben. (Bocs az időskori szentimentalizmusomért.) Némileg zavarni szok ugyan, hogy a gyökereitől általam elszakított virág rohamosan lekonyul és megadja magát, de ilyenkor kihúzom a kormányszárból, a szívemhez szorítom és elhajítom, majd újabb virág delikvenst keresek, remélhetően kitartóbbat. Ez a bizonyos virág fürtös, bugavirágzatú volt, talán nem kell részletesebben elmondanom, milyen az (sok kis virágka egy nagyobb térszerkezetben). Messze rikitóan sárga sziromlevelei voltak. Ahonnan szedtem, milliónyi társa sárgállott a mezőn. Betűztem a helyére és tűztem tova. Szaladt a táj körülöttem. Kis idő után a szemem sarkából láttam, hogy a virág még a többi sorstársánál is hamarabb kezd elhervadni. (Ez az elhervadás dolog ennek az egész virágkormányszár-projectnek a hátulütője, nem győzöm hangsúlyozni, de mert se buddhista, se fatalista nem vagyok, ezért csak kissé zavar). No, gondolok, keresni kell újabb virágot, ez hamar kifeküdt. Igen ám, csakhogy mi történt: a virág(zat) nem konyult le, büszkén viselte tovább a fejét a szárán. És nem elhalványult szép rikítóan sárga színe, hanem teljesen elszürkült. És a szirmok elszáradtak, de se le nem hullottak, se össze nem pöndörödtek, amint én ezt várhattam, hanem valami megfigyelhetetlen és technikailag kivitelezhetetlen módon felhasadoztak, mintha valaki egy papírlapot olyan apró fecnikre vagdosna, ami már tollpihének tetszhet. Ámulva néztem ezt a metamorfózist, le is lassítottam, nehogy beleszálljak közben egy gonosz kátyúba. Nem értettem, mi van. Azután leesett a tantusz: ez a virág beérett! Néhány félóra alatt, amíg velem utazott, megérthette, mi történt vele, és az egyetlen, genetikailag optimális (vagy Istennek tetsző) módon reagált: leállította saját szépséges és értékes életét, és késlekedés nélkül beindította az életének még őnála is fontosabb programját. Kihasználta azt a kivételes esélyt, amit még előző nap sem remélhetett, magvai szétszóratásához.

A szelet pedig, a menetszelet, virágom segítőtársát, én szolgáltattam, büszkén és sebesen.

Igazad van, FD, nem mi vagyunk az Univerzum császárai. A logikai tudásunkat pedig nem szabad abszolutizálnunk.

Hy fly: Imi az Igazi

Ma megérkezett a csodaszép, hófehér ülögarnitúránk. Teljes lett a nappali, meg is néztem gyorsan a most induló osztrák Megasztárt, a Starmaniát. Véleményem: zéró.

Egész nap olyan, mintha üvegbúra alól hallanám, ha szólnak-beszélnek hozzám. A folyamatos beszéd húsz másodperc után elöször zavar, aztán kibaszottul felbasz, mert nem tudok a mondandóra koncentrálni. Nagyon a fejemen van az a szemüveg, és hányingerem van töle.

Viszont, ami jó pont - az ülögarnitúrán kívül - hogy végre tíz nap óta elöször volt tök jó örömpillanatom: végre egy jót föztem. Odatettem föni a maradék makaróni tésztát. Amíg fött, két fej fokhagymát nagyon apróra aprítottam, és olivaolajban sütni kezdtem. Késöbb belevágtam nagyon kicsi kockákban piros húsú paprikát, és addig sütöttem, míg a fokhagymadarabot már jól meg voltak pirulva. Közben a tésztát leszürtem és hozzákevertem a fokhagymához. Legvégül rá pakoltam az egészre egy doboz Rio Mare natúr tonhalat.

A gasztroblogok pozitívak, a gasztroblogok életörömet sugároznak.

- szokta volt mondani régi, első főnököm, olyan esetekben, amikor nagyon-nagyon szar helyzetben volt a cég (és ez igen gyakori volt). Megmaradt bennem a mondat, és nemcsak azért mert jól hangzik, hanem, mert a szar, picsa, legalja helyzetekbe hozott mindig valami könnyü derüt, és előrevetítette, hogy győzni fogunk.

Egy hete, minden reggel ezzel a mondattal ébredek, ezzel a mondattal alszom bele az öntudatlanságba. Habár. Bárcsak öntudatlanság lenne, de nem az. Rémálmok, kusza, zavaros történetek, az elme turmixa. Innen szép győzni. Innen szép győzni. De mit is kell nekem (le)győzni? Önmagamat? Az egómat? A másik egóját/elméjét/elmebetegségét? Általában belekavarodom a kérdéseimbe. Fragen über Fragen.

Egyszer, nagyon rég, mikor - ma már így látom - buta, elmebeteg módon szerelmes voltam Attilába, a légiós szerelmembe, a poklok poklát jártam meg.Észrevétlenül süllyedtem olyan depresszióba, hogy a végén már nem tudtam reggelente felkelni, és dolgozni menni. Egész nap feküdtem az ágyban, VÀRTAM ATTILÀT, és még arra sem tudtam magam rászánni, hogy elérjem az utolsó buszt, és hazamenjek.

Végül odáig fajult az egész befordultágom, hogy kiraktam a konyhaasztalra az összes kurva gyógyszert, nyugtatókat, erős fájdalomcsillapítókat, bőgtem a kiskonyhában, nem tudtam senkit felhívni, mivel a vezetékes telefont már egyirányúsították, és írtam a naplómba. A sok faszságot, ami az elmémben futott. Aztán egyszercsak megcsörrent a telefon. Réka hívott Angliából. Nem is értem, hogy hívhatott fel. Haragban váltunk el, semmi kommunikáció nem volt köztünk hónapok óta. Ahogy meghallottam a hangját, kitört belőlem a bőgés. Nem Rékának örültem, hanem annak, hogy valaki megmentett attól, hogy begyógyszerezzem magam. A mai napig nem tudom visszaolvasni a naplómban azt az estét.

Szóval itt volt ez a befordultság. Párosult hozzá egy szájíz. Egy szemüveg, ami a lelkemre került, és egészen máshogy láttam a világot. Ettől a szájíztől rettegek azóta is. És évekig nem is éreztem, felidézni sem akartam.

Ma azt látom, hogy a depressziónak, ennek a szájíznek, ennek a fura szemüvegnek sokkal könnyebb átadni magunkat, beleengedni magunkat, mint kimászni belőle. Hónapokig kellett anno várnom, hogy legyen egyetlen egy felismerésem is az egésszel kapcsolatban. Ez az egész nyáron volt, egyedül voltam Pécsett, és azt hittem, ha majd a barátaim újra ott lesznek, minden egy csettintésre elmúlik. Aztán meglátogatott Annácska, és emlékszem a döbbenetes csalódásomra. Mert kurvára leszartam, hogy ott az Anna. Feküdtem a kanapén, Annácska nyomatta volna nekem a dumát, én pedig - mintha ott se lenne - befordultam a fal felé, és csöndben sírtam. És akkor, nem sokkal ez az eset után, hosszú, depresszív hónapok után jött az a felismerésem, hogy senki, de senki nem válthat meg a depressziótól, senki, de senki nem fog helyettem kimászni a gödörből. És akkor kezdtem jobban lenni.

Keserves út volt, keserves tapasztalat. Egy hónap alatt belefogytam vagy tizenöt kilót, semmi nem tudott örömet okozni, nem kívántam semmilyen kaját, nem éreztem ízeket, nem tudott semmi - se zene, se könyv, se természet, se semmi - elérkezni a lelkemig. Nem hatott meg semmi. Csak pörögtem ebben az elmebeteg szerelemben, ami teljesen irreális volt. A szerelmem a legjobb barátnőmmel Nizzában dekkolt, jött a telefon, hogy habár alig-ismerősként mentek ki, most már mint nő és férfi vannak együtt.

Ennyit az előzményekről. A múlt héten kétszer - nyolc (!) év után - gyorsan, egymás után kétszer is megéreztem azt a szájízt. Nagyon megijedtem. Figyelni kezdtem magam, hogyan látom a világot. És észrevettem, hogy kezd az a bizonyos szemüveg a fejemre nőni. Akkor mégjobban megijedtem.

Figyeltem magamat. Amikor este befekszem a kádba, és mikor a borotváért nyúlnék, hogy leszedjem a lábam, könnybe lábad a szemem a hiábavalóságtól, akkor is megijedek nagyon. Legyőztem magam, egyelőre borotválom a lábam. De a körmeim katasztrofális állapotban voltak. Megcsináltam azokat is. A lábkörmeim kivételek. Azok szépek, elcsöppenő cseresznyék, de ha rájuk nézek, őket is hiábavalónak látom. Mármint a pedikürt.

Aztán észrevettem, hogy leszarom, milyen a hajam. Megfésülködtem reggel, és az volt a jó, ha nem láttam magam sehol. Felöltöztem nap mint nap, de úgy éreztem magam az utóbbi tíz napban, mint egy másnapos napon, mikor egész nap pizsamában döglesz.

Már napok óta nem mosolyogtam! Ezt is tegnap este láttam meg. Én, aki mindig-mindig mosolyog. Napok óta nem mosolyogtam, szívből.

Én nagyon félek ettől a szájíztől. A deprimált hangulatom okáról itt nem fogok írni, mert nem tartozik senkire, csak rám, de az biztos, hogy sokkal, de sokkal nehezebb kijönni a szarból, mint beleengedni magunkat. Végülis ez a lényege annak, amiről írni akartam.

Ma reggel felkeltem, alaposan megfésülködtem, aztán kivasaltam a hajam, hajviaszt kentem rá, és belakkoztam. Kiszedtem a teljesen elhanyagolt szemöldökömet, kifestettem a szemeimet, és levettem a melegítőt, és rendes, utcai ruhát húztam. És ma már nagyon sokszor elmondtam magamban, hogy nem engedem magam bele abba a mocsárba, ami körül mostanában kóválygok. Semmi, és senki nem ér annyit, hogy szarul legyek. Értékelnem kell magamat, és szeretni. Mindenkinek ezt nyomatom. Most rajtam is a sor.

Nulla, azaz nulla temam, es ide illo erzelmem van mar jo ideje.