A múltkori apró nő ma is ott volt. Már nincs haja. Miközben beszél - és úgy beszél, mint valami erdélyi mesemondó, olyan szófordulatokat használ, mint “dejszen” és “hiszen”, de úgyis, mint valami archaikus valaki, így csak a régi romák beszélnek, mágia, misztika van a mondatalkotásaikban, hiába tűnik a sznob fülnek primitívnek, nem, nem primitív, hanem ízes, képekben beszél,  ő még igazi képekben; nem azt mondja, hogy eltemették a bátyját, hanem “az édesbátyám a föld alá van halmozva” - szóval, miközben beszél, és megéhezem szavaitól valami jó könyvre, lassan, szinte vontatottan húzza hátra a parókát a fején.

És egyszeriben ott áll az ágy mellett, kopaszon. És mélyen belém néz. Nincs zavar az arcán. Az anyám lopva tolja le a parókát és sietősen kapja fel a kendőt, pedig sűrű pihék csiklandozzák a fejét, de ez az apró nő, ez - és hiába hangzik ez most szinte obszcénnak - sztriptízel. Valami lelki sztriptíz ez. Ő nem az ösztönöket, de a lelkemet provokálja. Szinte szégyentelen. Állom a tekintetét. Aztán pogácsát nyújtok felé. Nem kér. A körmei koszosak, nagy lapátok, és a fehér pulcsi ujjám hosszan száradt kávéfolt. A betegszállítóban borította magára a kávét.

Lemegyek cigizni, utánam siet. Kisegít egy huszassal az automatánál. Állunk lenn. Orvosurak jönnek-mennek, mogorva nővérek szúrkálnak, miközben elhaladnak mellettünk. Gőgös kismamák méregetnek minket. Én és a szakadt cigánylány. Négy gyereke van, huszonhét éves.

Minden érztetét kimondja: jó a kávé, melegít, erős a cigi, fázik a lábam, viszket a paróka alatt. Így társalog. Elmeséli, hogy helyhiány miatt a sterilszobába akarták helyezni. Megtagadta. Haldoklók közé nem teszi a lábát. Érzem, árad belőle a babona. Nem mindenki haldoklik, aki sterilszobába kerül - mondom. Ekkor megkeményedik az arca, felém rántja a fejét, nem mosolyog a szeme: - Ezt meg honnan hallottad? És el is hiszed? - mondja. Összerezzenek.

A délelőttöt végig szenderegte az ágyban. Elfelejtettem visszadni neki a huszast.

Ha választanom kellene, ki mindenki maradjon életben egy bolygószintü katasztrófa kapcsán, azt hiszem, nem sok “értelmiségi”, “egyetemet végzett” lényt szavaznék meg. Pedig én is jártam egyetemre, van nekem is diplomám. És itt, Ausztriában még a nevem elé is biggyeszthetem, hogy Mag. vagyok, csak, hogy mindenki tudja, mielött szóba áll velem, hogy bizony, és húha. Pedig.

Egyre inkább nem tetszik, amikor azt látom, amit. Hogy marhára megtanítanak érvelni, ellenérvelni, szkeptikusnak lenni, kétkedönek lenni azokon a kurva egyetemeken. Minden egyes szemináriumi dolgozattal azt trenírozzák rajtad, hogy hogyan pofázz a semmiröl százszor többet, mint kellene. A tanulmányi osztályok elötti sorbanállásokon megtanítottak tolakodni, a tanároknál megtanultál füllenteni, kamuzni. Megtanultál OKOSKODNI. Pedig az igazi okosság, emberségessé válni, az kint tanulható, a kapukon kívül.

Megint a rákkal fogok jönni, mivel mással is, ez van jelen az életemben. Habár, nem jövök inkább semmivel. Inkább csendben elüldögélek, a szeretteimmel, ismeröseimmel beszélem meg az élet folyását.

Sok minden megtörtént már velem, de még sosem butáztak le. Tegnap ez is megtörtént:) Nosza, túlélhetö. Vannak ennél fontosabb dolgok is. Itt van például a Györgyike.

Sosem találkoztunk vele. A lánya talált rám a rákbetegek fórumán. Györgyikének ugyanaz a betegsége, mint anyának. Aztán egyszercsak csörgött a telefon,  ö volt az. Sokszor telefonált, és mikor otthon voltam, én is mindig beszélgettem vele. Alig jutottam szóhoz, de jó volt ez így. Györgyike hangja bársonyos volt. Olyan igazi búgós, akár a hajszárító hangja. Mint egy mesemondó. Végtelen kedvességgel beszélt akkor is, mikor a kálváriáját ecsetelte. Csodáltam. A kitartásáért, a hitéért, az erejéért. Különösen nyitott lény volt. És amikor csak jól volt, azonnal dolgozott, és amikor csak jól volt, telefonált, és anyát bíztatta. Anya mindig várta a hívásait. És ugráltam örömömben, mikor azt mesélte, eltünt a daganat a tüdejéröl, aztán, hogy eltünt a daganat a májáról.

És egy ideje nem hív minket. Megkerestem a lányát az iwiw-en és érdeklödtem Györgyike után. Több, mint egy hét múlva érkezett a válasz. Györgyike, szeptember 6-án meghalt. És most bajban vagyok. Mert ha hazamegyek, anya megint kérdezni fogja, mi lehet vele. És nem tudom, elmondjam-e neki.

Három napja lettem 31 éves, most pedig A. kitépte az elsö ösz hajszálat a hajamból…

…. és egy kis ingyenreklám.

Épp mesélem Tyttö-nek, hogy micsoda jó ez az Orangeways, mennek sok helyre, megfizethető áron, uccu neki. Menjetek például Krakkóba! Az orangeways-szel Bp-Krakkó oda-vissza ca. 8500 forint.

Egyrészt átutaztok a Magas-Tátrán. Attól a ténytől eltekintve, hogy a Magas-Tátra a szívem csücske, a lelkem otthona, a Tátra mormotafütty, áttetsző tengerszemek, pedánsan rendben tartott túristautak, semmi elkommercializálódás (azaz nincs minden száz méteren vattacukor- és bóvliárus). Egyszerűen a Magas-Tátra megtartotta a maga becsületét. Csorogj végig a szinte egymásba érő tátrai üdülőfalvakon - Strba, Stary Smokovec, Lomnic, Tatranska Kotlina (direkt írom szlovákul, mert én így szeretem) - az út mentén múlt századi fadíszítésű szállók, fürdőhotelek. Semmi giccs, tisztaság, makulátlan pihenőpadok és szemetesek, és a sétálók közt meglesheted azt a földöntúli boldogságot, illetve ürességet, ami a hegyről leért hegymászók-kirándulók arcáról sugárzik. Nem folytatom:)

Tehát Krakkó. Krakkó egy borostyánkő. És nem azért, mert a főtéren, a boltíves piacon rengeteget lehet kapni, nem. Krakkóban tobzódik a történelem. Minden utcasarkon egy templom, és hiába nincsenek felújítva, pusztulásukban is bájolók. Kerítések, szinte irreális mennyiségű szoborral. De vissza, a főtérre. Körös-körül kiülős helyek. Leülsz ide, és ha akarsz, kávézol, sörözöl, vagy internetezel (free wifi-zóna), de a legjobb, ha a bámészkodókat figyeled. A főtérről nyíló szűk utcácskákban rengeteg, igen különleges étterem vár, megfizethető áron. Elsétálhatsz a várhoz, aztán vissza, mert a főtér, az rabul ejt. Hidak, víz, parkok, perecárusok, semmi durvaság, hanem valami békebeli Gemütlichkeit. De nem úgy, hogy Krakkó egy alvó, öreges város, mert itt rengeteg a fiatal turista, az egyetemista.

Krakkóban lejárhatod a lábad, és csak a fáradtság szab majd határt annak, hogy “még, még, még!”.

Már bocsánat - és én is sajnálok minden embert, aki elveszíti feje fölül a háztetőt - de azért talán ANNYIRA nem kellene csodálkozni, hogy három évente újat kell építeni, ha papírból van, mert elviszi a szél, nem?

A John McCain meg úgy néz ki, mint a Niki Lauda, tehát, mintha párszor átszabták volna az arcát, vagy ennyire egy hazug seggfej, hogy már nincs egyéni arca, nem tudom. “Most le kell venni a republikánus sapkát, és fel kell venni az amerikait.” - mondja szintén McCain. Hát megint csak MUHHAHA. Az egész amerikai elnökválasztás egy ócska operett. Most komolyan, mondjatok egy dolgot, amit manapság tényleg komolyan lehet venni?

Ahogy a híreket, hírtévéket, híradókat nézem, egyre inkább az az érzésem, hogy ezek a hírszerkesztők pontosan ugyanúgy görcsölhetnek, mint mi régen, amikor diákújságot kellett szerkeszteni, és volt még pár üres cikkhely, és kifogytunk a témából, és minden baromságot szavakba foglaltunk. Persze mi ingyen, ezek itt meg kemény pénzekért görcsölnek.

És akkor itt van a BKV, a budapesti tömegközlekedés. Megint hitelt vesznek fel, holott már széjjel van adósodva. Bocsánat, de állandóan meg van pénzelve. És miért az egész ország pénzéből? Utálom ezt. Bp-en évekig lehetett bliccelni. XY elment 10-20 kilómétereket, és nem vett jegyet, mert bírták az idegei a rizikót. Viszont innen anyáméktól, aki bejár Sz-ra dolgozni, ő is 16 km-t utazik reggelente, viszont ha nem fizet, vagy nem mutatja fel a bérletét a sofőrnek, akkor nem_száll_fel_a_buszra. Ennyi!

Négyes metró? Hagyjuk.

Hurrikán, Gjurtscháni, iskolakezdés, életveszélyes iskola. Szeretnék olyan híreket is, hogy ma, HURRÁ, ennyi és ennyi gyerek született, legyen egy perc a híradóból, ahol valami szépet mutatnak, stb.

Az EU - és élén az a pojáca, vihognivaló “Szcárkozy” - tárgyalnak arról, hogy ha igen, milyen szankciókat vezessenek be Oroszországgal szemben? MUHHHAHAHA.

Ha idegesít, hogy a két öregember - férj és feleség; a férj lekezelő módon utasítgatja a feleséget: ebbe a kosárba tedd, nem kell több paprika, fogd már, na, menjél, a feleség kapkod, teszetosza, és ráadásul mindkettőnek áporodott molyirtó- és izzadtságszaga van  - bénázik, szerencsétlenkedik előttem a sorban, a pénztárnál jut eszükbe, hogy mégis kell még két (!) darab paprika, és ez engem elég rendesen felbosszant, türelmetlenné tesz, akkor én vagyok nagyon szar állapotban, vagy egyszerűen hülye a világ, az emberek nincsenek a jelenben, és ennyi?