Fáradt vagyok. Ma befejeztük a felsö emeletet, színt kapott a háló, lelaminátozva a folyosó, a “gyerekszoba” is befejezve, szegélylécek fenn, tökéletes. A középsö szinten lemostam a festékcseppeket, aztán pizzáztunk a konyhában, és visszajöttünk ide, ami már nem az otthonom, és ami igazán sosem volt az otthonom. Örülök, hogy üresedik ez a lakás, és, hogy telik fel az Igazi.

Odabenn, odalenn, a lelkemben viszont pocsékul érzem magam. Épp ezért kifejezetten jó a tíztöl este nyolcig tartó fizikai munka. Egyszerüen megragadnak a szívemben azok a momentumok, amikor türelmetlenül szólnak rám, vagy ingerülten beszélnek velem.

Holnap nappalifestés, és izgulok, jó lesz-e az egyik falra tervezett zöld. Ja, és szeretethiány.

Öcsém újra nálunk, Bécsben, a “gyerekszoba” volt ma soron, le van rakva az is, megtanultunk küszöböt lerakni, ami hellyel-közzel sikerült is, holnap folytatjuk, alakul a csodaszép házikónk. A konyhába már mindent átvittem, fiókok, polcok belakva, egy édes álomkonyhám lesz, pontosan olyan, amire mindig is vágytam:)

“Míg itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.”

A. már felkelt és a zuhany alatt állt, én még az ágyban, csukott szemmel. És akkor hirtelen visszajött az egész álom, átütött az ébrenlétbe és én bögni kezdtem. Azon is, hogy mennyire szép volt, és azon is, hogy csak egy álom. És ott sírtam az ágyban, sírtam, sírtam, sírtam. És hogy van akkor ez, hogy aki még az álomban szerepelt, ö is sír most valahol, vagy megérzi, érzi, amit én?

Még arra sem volt idöm, hogy lejegyezzem, elköltözünk az álomházba. Pakolok-pakolok, csomagolok, falat festek, laminátozunk, koltozes.exe.

“Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.”

Morbid, de úgy éreztem ma magam az onkológián, mint egy hajdani úttörőtáborban. Nagyon jó kocsikázni, egyedül, félelem nélkül. A régi szobámban aludtam. Hihetetlen durva rémálom után ébredtem hajnali háromkor. Ma a fodrásznál egy pillanatra kísértésbe estem, meglódult a fantáziám, és majdnem újra rövid hajam lett. Öt nap alatt kétszer voltam Bécsben, illetve kétszer jöttem haza. Budapest undorító. Az emberek a buszokon szörnyű, és örülök, h. nem kell naponta így utaznom.

Nekem az ősz az újra-kádban-fürdés. A kánikulai hidegzuhanyok után a bőrt csípő forró víz. Elringás a melegben, hasrafordulás. Az államat a kádhoz szorítom, és csak hallgatok. Vonul a gőz felettem. Nekem az ősz az, hogy korán sötét van, és még sietek a boltba, pedig sokáig nyitva tart. De ahogy beesem, úgy érzem, mintha menhelyre esnék be. Valami biztonságot sugárzik a benti lámpafény, a kinti nyirkos sötétségből megérkezve.Eszembe jut a kép, amit akkor láttam, mikor a brémai muzsikusokat mesélték, és volt az a rész, mikor rátalálnak a sötétben a világító ablakos házra.

Nekem az ősz a más-illatok ideje, az erjedésnek induló falevelek fanyar szaga a kertben, az első befűtés porillata, a Kajti nyirkos tappancsa, amint beszalad a gyors pisilés után.

Először Imi tanított meg, szeretni az őszt. Csak annyit mondott, örüljek a beérésnek, mert ő imád szüretelni, begyűjteni a termést, ez nem elmúlás, ez bevégzés, és én azóta szeretem az őszt, és nem duzzogva szedem az almát-körtét a fa alól, hanem Imi szavaival a fülemben.

Néha elképzelek almának-körtének lenni, a pillanatot duplikálni, amint elválik a szártól. Ez épp olyan, mint kilenc hónap után kibújni az anyatestből, misztikum.

És ha Mandelstam lennék, a sok felesleges körítés helyett itt most csak ennyi állna:

“Egy óvatos halk reccsenés
Érett gyümölcsöt ejt el ága
Lehull az erdő dallamába
És örök morajló csendbe vész”

Nőnek lenni annyi titok, és mégis egy. Ha megadatik, és lesz egy lányunokám, és valaha megkérdez, hogy “Mama, neked mi volt a titkod, hogy tudtál nőnek lenni?”, azt fogom neki válaszolni, hogy lehetsz végtelen ügyes, megoldhatsz férfiasnak kikiáltott feladatokat is könnyűszerrel, de ne légy kevély ettől. Legyen ez számodra természetes, és ne próbáld a férfit eluralni. A színpadon egyszerre csak egyetlen szerepet játszhatsz.

Az a pár perc, az anyám fényes hasa, a doki profilja, a monitor, az volt a leghosszabb a mai napon. Hiába sztorizik az orvos, nem tudok rá figyelni. Nézi a monitort, tovább halad. Visszatér. Csak néz. Ajtó nyílik, becsoszog az asszisztens. Írjuk egy papírra, recidiva nincs, kóros elváltozás nincs, rengeteg latin szó, de érzem, hogy az örömtől elernyedünk mindketten. És mielőtt kimondja, hogy nincs kiújulás, és nem lát semmit, hatászünetet tart, hármat kopog az asztallap alján. Anyámra nézek, összeszorítja a szemecskéit, micsoda megkönnyebbülés. És a doki öröme is őszinte volt.

Megyünk a folyosón, vissza a kórterembe. Anya csak nagyokat fúj, örülünk, ilyenkor átváltozik az arca, sugárzik, megfiatalodik, újra az a csodaszép nő, akit én megszoktam, a csókos szájjal, a lúdtollal rajzolt szemöldökével, lebeg a selyemköntös az oldalán, így lebeg végig a folyosón. This very moment.