Tegnap már épp indultunk, mikor az apró, alig 150 centis fiatal nő berobogott a szobába és elfoglalta az ágyát. Tegnap még csak annyit láttam belőle, hogy pöttöm roma nőci. A korát nehéz besaccolni, mert megviselt az arca. Olyan max. negyven lehet. Nagyon sűrű szempillasor árnyalja az amúgy is sötét szemeket. A haját copfban hordja és pufimellényben érkezik a nyárban. A pufimellény háta csupa rászáradt sár. A mackónadrág szára a bokájáig sem ér. Elnyűtt hátizsákban hozza a holmijait.Alázatosan mosolyog, belassultan beszél. Keresi a szavakat, próbál illedelmeskedni. Valahogy olyan szolgalelkű, vagy, mint régen a cselédek, így képzelem őket.

Ma reggel ott guggol  a szemetes tövénél, a bejáratnál, mikor megérkezünk. Nem vesz észre minket. Pont úgy guggol, mint a vietnámiak azokban a fura kalapokban. Szívja a cigarettát. Tömpe, szétdolgozott, férfias ujjai vannak.

Aztán fenn, a szobában. Fodros pizsama. Akár bakfis is lehetne. Jön a nővér, hozza a reggelit. Nem mer enni, mert múltkor is hányt. “Csak úgy sugárzott kifelé, amint lenyeltem.” Megkínálom Fornettivel. Meleg a zacskó. - Vegyen csak, ez jó meleg, friss. Az sem jó, ha teljesen üres a gyomra. - És nyúl a zacskóba, hálásan mosolyog. - Na még egyet? - Elsomolyodik, hát, ha lehet, elfogadom, köszönöm.

Maga is kemótot kap? - kérdi anyámat. Igen, és anya is és én is arra gondolunk, hogy “kemótot”. Kérdezem tőle, volt-e műtve. - Kivették a méhemet - mondja és a hosszúnál is hosszabban néz a szemeimbe. Nem is a szemeimbe, a lelkembe. Vagy csak én képzelem? Mert ilyenkor arra kellene gondolnom, hogy örülnöm kellene, mert én egészséges vagyok, és a méhem még bennem rejtőzik? Néz, hosszan néz. Se nem komor, se nem mosolyog. Valahogy, mint egy jósasszony. Talán a sűrű pillák teszik. Eszembe jut Attila. Egyforma szemeik vannak. Ezeknek a fajta sötét szemeknek a mélyére képtelenség lenézni.

- Öt családom van ám - mosolyogja. - Ó - felelem. - Korán kezdtem ám a gyerekszülést, már a nagylány tizennégy éves. - Hát hány éves tetszik lenni? - kérdem. - Én? Huszonhét. - és megint az a se nem komoly, se nem mosolygó nézés. Megdöbbenek. Négy évvel fiatalabb nálam. Tizenhárom évesen szülte az elsőt.

Valahogy szimpatikus nekem ez az apró nő. A lábai le sem érnek az ágyról, ahogy ott ül. Hintázik a rózsaszín strandpapuccsal. Macis zoknija van. Lerugaszkodik, hozza felém a telefont. Közel hajol. Nem fél a másik ember közelségétől. A magukat nagyra tartók nem hajolnának ilyen közel hozzám. Mutogatja a fotókat a gyerekekről. - Ez itt a nagylány, az apja meghalt. Szíven szúrták, hatszor, a faluban. - mondja. Szóhoz sem jutok. - Ezek itt a rokonok. Ezek féltek tőlem, mikor múltkor hazamentem. - No miért? - kérdezem. - Hát mert áttétes a rákom, és azt hiszik, hogy elkaphatják tőlem.

Aztán kurtán-furcsán - épp itt - szakad félbe a beszélgetés, mert jön a nagyvizit, és olyankor én lenn vagyok a parkban, a padon cigizek és a kismamákat figyelem. Mikor visszamegyek, már folyik az infúziója. A szemei csukva. Milyen békés az arca. Mint minden betegnek itt, mikor elszenderednek délelőttönként. Aztán anya kész, indulunk haza, elköszönünk. Ez az apró nő is belém ragadt jó időre. Valahogy kedves lett egy pillanat alatt.

Apropó! Ki ez a kis huncut szemű kislány itt a header-ben????:))))))))

Már csak egy beindított füstölő kellene. Zene szól, cigi parázslik. Laza Lelki Tartás.

Namármost. Hobbi-elmélkedek épp. Pillanatokra boldognak érzem magam, juhéj! Talán valami történt velem! (Sokkal jobb blogot tudnék írni, ha akut/konstans szerelmi bánatom lenne.) Valami történt.

Világhíres voltam arról, hogy eszetlenül, meggondolatlanul ugrok bele dolgokba. Unjuk az albérletet? Újság megvesz, hirdetés felhívódik. Ja, hogy majdnem kétszer akkora? Kicsit többe is kerül? Kutyát lehet tartani? Igen? Kivennénk. Így ment ez régen.

Ma már nem. Az történt, hogy szép lassan az Élet, meg Minden megtanítják Juditkát arra, hogy ha néha harapós érzés is, de megtanuljon racionálisan gondolkodni.

A mai nap konklúziója: ki lehet erőszakolni a sorstól idő előtt dolgokat. De nem érdemes. Nyugtával dícsérd a Napot, ugye? Valahogy örülök, hogy mégsem költözünk oda, ahova már majdnem.

Kicsit olyan ez, mint pillanatokra, vakító, alig látható jövőbeli jelenetekre rálátni. És elcsípni őket. Ezt tettük ma, közös erővel, A. és én.

És ez már Tanita Tikaram, ha autóban ülnek, vigyázzanak magukra, és másokra, a felhők ellenére délutánra országszerte kisüt a nap, az 56-os út 23. kilométerkövénél félpályás útlezárás, szép napot, vágópiros, a mikrofonnál gombosedina, a reklám után kezdődik az sms-kívánságműsor!

“A holdvilág lassan körbejárta a szobát, de oly halk volt ez a fénynek sem nevezhető világlás, hogy csupán ritkította a sötétséget, amerre elhaladt. Szendy Ilka a varrógép előtt ült, háttal az utcára néző ablaknak, alig mozdult egész éjszaka. (…) Fölállt a székről, elindult a szobában, csak hogy mozduljanak meggémberedett tagjai. Végigment az ágyak s a szekrény előtt a konyhaajtóig, aztán vissza, aztán megint: feltörni, darabolni, olvasztani próbálta a házra omlott dermedtséget lépteivel. Az éjszaka múlását nem leste, nem várta, bár a holdfény is elvonult közben Jajdon fölül, elrebbent az Éhmezőn túlra valahová. Miért is vágyná, hogy ne jöjjön a reggel, ne virradjon meg soha - könyörtelen törvényekhez igazodva váltogatják egymást a napszakok.
Megállt az udvarra néző ablak előtt. A csend még ásítozott, csupán a hajnalodni készülő égháttér taszította el magától alig észrevehetően a szomszéd ház tűzfalát. Odaállította telket határolni a kátránnyal pácolt deszkakerítéseket is, majd a sarokba támasztotta - mint nagy, letört nyelű, foszlott seprűt - a borostyánbokrot és végül, hogy ezek a sötétségről letört ház-, szín- meg kerítésdarabok ne őgyelegjenek a semmi peremén, az erősödő fény alájuk emelte az udvar kövezetét. Közelgett hát a dértől csapzott kora márciusi reggel, jókor elindult Jajdont látni a hófoltos Hegyes alól.” (Szilágyi István: Kő hull apadó kútba)

Összesen 532 (!!!) érzelem-motívum. Ezenkívül 136 (!!!) szív-motívum. És végül, 52 sírás-motívum.

„S ó, édes Isten, de jó is volna végre megszabadulni… mitől? A bonyolultságoktól meg a kételyektől, egyszóval, a feleségemtől. Mondjuk ki ezt is, mert ez az igazság. S így élni ezentúl: szeretlek, szeretsz, meg imádlak…”

„Mert van olyan emlék, amely elnyugszik. Nem idézi fel az ember, vagy nem is akarja, s az ilyesminek, úgy látszik, külön pályája van az emberi szívben. Mert ennek a tegnapja nem az igazi tegnap, hanem az az idő, amikor utoljára foglalkozott vele az ember.”

„És mégis, holott annyi minden állt már köztünk az időben, ővele magával énbennem semmi se történt. Valamely elvarázsolt vagy megdermedt csendben lakott a szívem szomszédságában, egy másik szobában valahol – mondjuk úgy –, ahova csak be kellett volna nyitni, s ott volt ő , nagy csendbe merülve.”

„…van-e annál remekebb, mint a fiatal nők zokogása?”

Gyerekkoromban sokat nézegettem anyám húgánál a festészeti albumokat. Volt az egyikben egy kép, “A tsz-vezetőség” címmel. Csupa egyazon figura, mindnek komor, szénszín szeme volt, egyenzakó, egyenbajusz, és csak úgy dőlt az arcukról a primitívség, beszűkültség, befeszülés. Mert ing nyakig begombolva ésatöbbi. Undorodtam a képtől. Nem láttam benne az ihletettséget, a Szépet. Ma már értem a képet.

Pillegünk anyával az ágyban (megint kemó) és nézzük a helyi képviselő-testületi ülést. Az Egyik, miközben a testület tagjainak referál, ujjaival a laptop-ra (saját jegyzeteire) mutogat. A száját nem nyitja ki, zártan beszél. Jobbra-balra sandít. Hadar. Minél gyorsabban essen túl rajta. Édeskardigán - mondaná Á. Pontosan, ahogy a kamaszodásukat sután, szégyenlősen viselő hatodikos-hetedikes fiúk. Ők is pontosan így feleltek, miközben beszéd motyogás közben a pad oldalán lévő táskatartót bizerálták. Na z a bizottsági elnök pontosan ilyen hatodikos volt.

És az egész bagázs, akár az a festmény. Szellemi nyomor a köbön. De jó, hogy nem itt élek.

Este fél tízkor még a kocsiban várakoztunk, egy utcányira Walter-től. Ö a könyvelő. Volt pár pillanat, amikor különösen közel éreztem magamhoz A.-t, és a szokásosnál is jobb volt hallgatni, amit mesél. Aztán a Walter kicsit szokás szerint elszámolta az időt, amit nála kellett töltenünk, és a várakozás alatt A. odaült a zongorához, és mindenféléket játszott és a lelkem körbe repdeste az egyébként nyomasztó szobát. Volt Tangerine Dream improvizáció, aztán klasszikus pillanatok, aztán magas férfi felemás cipőben, és Homokóra, és énekeltem, A. játszott, Walter pedig számolta az adót. Aztán volt olyan is, mikor A. mindenféle fura hangokra állította a zongorát, tisztára, mint a Frakk-ban, és jöttek furcsa, nyikorgó, meg csodálkozó hangok, és láttam magunkat egy nagyon otthonos nappaliban, amint A. a saját zongorájánál ül, én a földön, a gyerekünkkel, aki ugrál, sikongat, göndörkacajokat ereszt a hangok hallatán, és egy igazi család vagyunk.

Aztán hazafelé, a Westbahnhof előtt a keresztutcák bejáratánál prostituáltak. Az egyik tagadóan ingatja a fejét a fekete pasinak. Aztán szokás szerint belecsodálkozunk az éjszakai Bécsbe, hogy de jó, micsoda szép városban élünk, és az első kerületből átcsorgunk a másodikba, a miénkbe, a Prater még fényekben, aztán már otthon is vagyunk, bejövök a lakásba, felkapcsolom a csodaszép lámpát, amit Évitől kaptunk, és langy szelek cirógatnak idebenn.

Konfrontálni jó. De konfrontálni marhára nehéz is. Nagyon nagyot tud a lelkünkbe harapni, amikor valamiféle mulasztásunkat, rossz tulajdonságunkat kell megnéznünk. Fáj, harap. Emlékeztek még a Big Brother valamelyik szériájában Pongóra? Annával azóta is röhögve idézzük a nagyon nagy okosságát: “az igazság fizikai fájdalom”. Persze Pongónak nincs teljesen igaza. Mert az igazság egyszerü, érthetö, és felszabadító, amennyiben teljes egészében megértettük.

Namármost. Csináltam most egy hibát a munkámban. Az én munkám, illetve amit a háztartási, és anyám gardírozás mellett végzek, hát nem egy nagy szellemi kapacitást igénylö munka. Egy- maximum két óra odafigyeléssel elsajátítható mindaz, amit az elmúlt évben munka címén végeztem. Szóval csináltam egy hibát és most nagyon nyomorultul érzem magam. És olyan pozícióban vagyok, hogy mégcsak nem is én fogom kimagyarázni, hanem A., mert én gyakorlatilag nem vagyok képben. Ö kimagyaráz, megold, kuncsafttal kommunikál, én itt lapítok és a blogomban nyígok. Micsoda legalja egy szitu megint.

Az a probléma, hogy amint megtörténik valami ilyesmi, egy pillanat alatt össze tudom gyüjteni minden hiányosságomat, és ezek a hibák, hiányosságok itt táncolnak az elmémben, és óriási tehetséggel tudom leértékelni magamat. Képzeld ezt el úgy, hogy ez a hiba kapcsán most itt dübörög az agyamban, hogy elbasztam a krumplipürét 1990-ben, hogy úgy érzem, én sosem tudnék megtanulni programozni, én képtelen lennék eltartani magamat egyedül, én képtelen lennék lefogyni, és képtelen voltam arra, hogy bármelyik férfi ezen a bolygón azért legyen szerelmes belém, amit lát, és nem azért, amit összehablatyolok.

És akkor itt is a következö kérdés. Minek jártam én nemötévig egyetemre, ha a tudásommal semmire nem megyek. Mert hiába jártam német szakra pl., a névelöket keverem, szerintem nem állnám meg a helyem egyetlen irodai munkában sem itt Ausztriában, és ha arra gondolok, hogy elmennék valahova dolgozni, csak a Penny, a Hofer illetve a Plus jönnek a fejemben számításba. Még afganisztáni, vagy libériai bevándorlókat sem mernék a derdiedas-ra tanítani.

Semmiben sem vagyok igazán jó, és ez az, amit nehéz konfrontálnom. Pedig lehet, hogy könnyebb lenne, megkönnyebbülnék, ha megnézném ezt magamnak, és megbarátkoznék azzal, hogy igen, én középszerű vagyok. Szegény A. pedig szüntelen dícsérget, hogy de ezt is, azt is jól tudod, megcsináltad, miközben én arra gondolok, hogy kedves töle, viszont én magamtól nem ezt várnám. Hanem sikert, eröt, fantáziát, tetteket.

Miben lehet mérni a sikert? Abban, hogy mennyi pénzt hoz a konyhára, vagy abban is, hogy pl. az anyám kevésbé fél, ha ott vagyok a kemón vele? Vagy abban, hogy a férjem ezerszeres fordulatot vett, pozitív irányba, mióta együtt élünk? Mik az én személyes céljaim? Van-e valami, amire én gyüjtenék? Van-e egyáltalán VALAMI, amit én el szeretnék érni, és kész vagyok tanulni, lemondani, szenvedni, eröt összeszedni érte? Még nem merek válaszolni. Zora tovább akar tanulni, abszinth veszi a fáradságot és leírja a gondolatait, Myreille minden filmélményét megosztja a blogjában, az én megnyilvánulásaim mások számára többnyire jelentéktelen lilaködös firkálgatások.

Lehet, hogy könnyebb lenne, megkönnyebbülnék, ha megnézném ezt magamnak, és megbarátkoznék azzal, hogy igen, én középszerű vagyok. Középszerű a főzésben, a németben, az intelligenciám is középszerű, a szexben is alulról ütöm a középszerűséget, a verseim szintén (jóindulattal), az öltözködésem is középszerű.

Végülis a probléma az, hogy nem tudom magamat mindenek ellenére sz e r e t n i.

Az idegbaj a vasalódeszka mellé kergetett. Figyeltem, ahogy a gözölös fújta a gözt. Nekem annyira nem sikerült. Két párna, egy minitörölközö, ennyire futotta, és egy szál cigivel visszaültem a dolgozószobába és nézni kezdtem A.-t. Próbáltam visszafogni magam, hogy ne kezdjek bele az örökös sirámaimba, mire A. rám nézett, és javasolta, tartsunk egy délutáni sziesztát, húzzunk fel a kuckóba, ö is hulla fáradt. És valóban. Egy pillanat alatt elaludt, én még olvastam kb. öt oldalt a Fogságból, aztán tíz emelet mélyre zuhantam.

Álmomban megint hárman voltunk, én, A., és a Harmadik. Két hete ezt álmodom minden nap, már kezd a tököm tele lenni vele. Ha nem ezt álmodom, akkor is csak a baromságok jönnek. Lássuk. Ott van a nagyon nagy templom, misével, és a falubeli plébánosunkkal, aki hátulról a teljes közönség elött megfogja a melleimett. Aztán ott van, hogy egy csonka családdal élek, akiknek full ki van égve a lakásuk, és még csak nem is realizálják, hogy mindenhol szén, kosz, tönkrement bútorok. Aztán a legdurvább. Kajti futott elém, nem ismert meg (!), és szinte teljesen ki volt hullva a szöre, azaz nagyon beteg volt.

És akkor felkelek, és nagyon görcsöl a petefészkem, a mindenem.

“Mindenki megteremti magának a szörnyeit” - mondta Tyttö és mennyire igaza van.