“Az immár őszebbnél is ősszebb mester Időomlása az ezredforduló egyik kulcsregénye szerintem - már ami az életérzést illeti. Ennek megjelenése után Vonnegut aszonta: ez volt az utolsó, befejezte, konyec, többet nem ír, legfeljebb levelet. A kiadója mégis rávette egy új könyvre. A hazátlan ember így lett egyfajta gondolatgyűjtemény, esszéregény, ami felöleli, rendszerbe szervezi Vonnegut egész írói pályáját és korszerűtlenül aktuális, kellemetlen meglátásait az Egyesült Államok és általában a nyugati világ álnokságáról és önmegtévesztéséről. A tömör és velős karcolatokhoz Vonnegut mintha újraolvasta volna eddigi regényeit, novellás- és tanulmányköteteit. A könyvben fellelhető szinte minden idea vagy egy korábbi ötlet többé-kevésbé szó szerinti idézete vagy annak továbbgondolása. Talán csak a Bush-kormányzatok leplezetlen bírálata és annak kimondása, hogy az emberiség egyik legnagyobb bűne nem a drogok vagy a cigaretta fogyasztása, hanem az ásványi energiahordozók felelőtlen fecsérlése, ami a kifogyóban lévő készletek miatt – mintegy elvonási tünetként – még felelőtlenebb és szemtelenül embertelen háborúk kirobbantásához vezet. Csak Vonnegut-rajongóknak!” (exit.hu)

Max. két óra alatt elolvasható, és olyan boldoggá üdévé tett, ahogy kevesen tudnak. Imádom Vonnegutot, na. Micsoda kurvajófej. Becsukom a könyvet, rá gondolok, mármint Vonnegut-ra, és elszívok a kedvéért egy cigit. Hátha épp nincs testben, és jót tenne neki egy mezítlábas Pall Mall:) Újra kellene olvasnom a regényeidet, de annyi jó könyv vár még rám, hogy egyelőre nem teszem. Juhéj!:)

“És idehallgassanak, ideje köszönetet mondanunk Istennek azért, hogy olyan országban élhetünk, amelyben még a szegények is túlsúlyosak. Mondjuk ezen még változtathat a Bush-diéta.”

(Vonnegut: A hazátlan ember)

“Mielőtt megtámadtuk Irakot, a fenséges New York Times garantálta, hogy tömegpusztító fegyverek vannak ott. Albert Einstein és Mark Twain lemondott az emberiségről élete végén, pedig Twain még az I. világháborút sem látta. A háború ma tévéshow, az I. világháborút pedig két amerikai találmány, a szögesdrót és a géppuska tette különösen szórakoztatóvá. A srapnelt egy Shrapnel nevű angol találta fel. Ki ne vágyna arra, hogy valamit elnevezzenek róla?
Kiváló elődeimhez, Einsteinhez és Twainhez hasonlóan most én is lemondok az emberiségről. II. világháborús veterán vagyok, és be kell vallanom, nem ez az első alkalom, hogy megadom magam egy könyörtelen háborús gépezetnek.
Az utolsó szavaim: “Nem szabadna kitenni egy állatot az Életnek. Még egy egeret sem.”
A napalmot a Harvardon találták fel. Veritas!
Az elnökünk keresztény? Adolf Hitler is az volt.”
(Kurt Vonnegut: A hazátlan ember)

“A csőre töltött pisztoly mindenkinek jó, kivéve a börtönök és az elmegyógyintézetek lakóit.
Így van.
A közegészségügyre költött milliók fokozzák az inflációt.
Így van.
A fegyverekre költött milliárdok csökkentik az inflációt.
Így van.
A jobboldali diktatúrák sokkal közelebb állnak az amerikai ideálhoz, mint a baloldali diktatúrák.
Így van.
Minél több nukleáris robbanófejünk áll bevetésre készen, hogy bármelyik pillanatban útjukra engedhessük őket, annál nagyobb biztonságban van az emberiség, és annál jobb világot örökölnek majd az unokáink.
Így van.
Az ipari hulladékok, különösen a radioaktív hulladékok soha nem okoztak semmilyen kárt senkinek, úgyhogy senkinek egy szót sem kellene ejteni róluk.
Így van.
A nagyvállalatoknak meg kell engedni, hogy azt csináljanak, amit csak akarnak: megvesztegetés, a környezet elpusztítása, árkartellek létrehozása, az ostoba vásárlók becsapása, a verseny megszüntetése, és ha csődbe mennek, az államkincstár kifosztását is hagyni kellene nekik.
Így van.
Ez a szabadverseny.
Ez bizony így van.
A szegények biztos nagyon elrontottak valamit, különben nem lennének szegények, úgyhogy viseljék csak a gyerekeik a következményeket.
Így van.
Az Amerikai Egyesült Államoktól nem lehet elvárni, hogy gondoskodjon saját népéről.
Így van.
Azt majd megteszi a szabad piac.
Így van.
A szabad piac önszabályozó módon igazságos rendszer.
Így van.
Csak viccelek.”
(Kurt Vonnegut: A hazátlan ember)

Mosveszemészre, hogy fél órája üresazagyam olyan képek váltogatják egymást a fejemben, mint ropogósra pirított vadlazac, képviselőfánk, tiramishu, sonkás pirítós, rakott krumpli, miso leves, miso leves, miso leves, miso leves, göröKsaláta, kelkáposztafőzelék, szalámis pizza, szalámis pizza, panna cotta, panna cotta, feketeoliva, rio mare tonhalpaszta, miso leves, miso leves, miso leves (sikít).

Tökéletesnek akarni lenni az elmebetegség?

Ma délelőtt anya ágyánál ültem, hallgattunk. Egyszer csak megkérdezi: - Kislányom. Ugye már nagyon eleged van? - és sír is, egyedül vagyunk a kórteremben.

Nem elegem van, hanem ott jöttem rá, hogy jó másfél éve csak úgy látom az anyámat, hogy rosszul van, elgyötört, vagy már lábadozik. Mert utána menni kell, vissza Bécsbe, mert az is az én világom. A jó állapotairól mindig lemaradok. Már rég nem láttam, hogy főz, hogy ahogy a telefonban mondja: “jóóóóóól érzem magam:)”. Nem látom csinosan, kisminkelve dolgozni menni, vagy szombat reggel a piacot járva.

De szar ez.

Jófej Könyvtárossal félig kitárgyaltuk a Fogságot. Akartam lazát (de IGAZI lazát ám!), akartam nagyon elbűvölőt, volt pár cím a fejemben, amiket másoktól hallottam, így a kölcsönzött könyvek:

Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
Elias Canetti: Káprázat
Méhes György: Kolozsvári milliomosok
Ken Follett: A katedrális

És most leszarok mindent, megyek az ágyra, és élvezkedek.

Valahogy irtózom a (magyar) népzenétől. Tomi, aki régen az albérlőtársam volt, viszont nagy táncházas volt, szüntelen lelkesedéssel próbálta nekem magyarázni ezeket a zenéket, de engem nem lehet meggyőzni. Teljesen idegen tőlem a táncházazás, a népitánc, a tarisznya-feeling, minden.

Viszont itten van a Ghymes. A Ghymes-nek nem tudok ellenállni. Persze mindig egy bizonyos hangulat kell hozzá, de ha az adott, akkor olyan révületbe tudok kerülni a zenéjüktől, olyan éber meditációt vágok le, hogy csak na.

Mert ez a Ghymes azért más. Mert ott van a számomra nagyon is vonzó folklorisztikus misztika, a paraszti pikantéria, a modorosságtól mentes bujaság. Nekem a legtöbb számuk csupa vontató erotika, sunyi-alattomos, de jószándékú búgó gerjedelem. Itt minden ki van tartva, ki van mérve, el van nyújtva, minden dallam, ív ki van munkálva, szinte olyan tökéletesen, hogy elviselhetetlen.

Aztán nézem az énekest. Nem az esetem, nagyon nem, de az a révület, ami kiül az arcára, a két arcán láthatatlanul a száj felé nyúló valami, ott rejlik benne a varázslás, az valami kurvára mélyre nyúló ragadozóságot indít meg bennem. Urán hintázó, révülő ősasszony leszek a hangjától, a dallamaitól. Ha döng a nagybőgő, akkor én is búgok, ha nyúlik a hegedű hangja, én is megnyúlok, egyszerűen zseniális.

Édesem, csak lélegezz,
Mint a túlvilág.
Táncba csalt s most így szuszog,
Szép, de fáj a tánc.

Jobbra lassan, balra lassan,
Ritmus halkan ring a hajban…

NAPRA HUNYOROG A. Hát nem pont ilyen?

Épp befordultam a kórterembe, és már csak a szemem sarkából láttam, hogy egy műtős nővér egy fehér csomagot visz át a nőgyógyászatra. Az alkarjában tartotta. Juj! Nem rég születhetett. A szívem megdobban. De nem is csak a szívem. - Képzeld, itt vittek egy újszülöttet az előbb:) - újságolom anyának. Ha visszafelé jön, kimegyek, megnézem.

Odaülök anya ágya szélére, és elmeredek a semmibe. Nem is a semmibe. A lelkemet kitölti a képzelt boldogság. Milyen lehet először kézbe kapni a gyereket? A saját gyerekedet? Nézni az apró, alig tenyérnyi arcocskát? Az összehúzódott szemecskéket. Az ujjait. Az első összenézés, jézus, elképzelni sem tudom.

Mert nem tudom elképzelni. De érezni, azt nagyon tudom. És ha ezt érzem, szűk lesz a lelkemben támadt boldogságnak az egész univerzum. Micsoda szép napja lehet ma ennek a nőnek. És ez a kis lény? Honnan jött?:) És hogy örülhet - együtt, egy valamiért - ma az a család.

És akkor jön a nővér. Sietve halad el mellettem a folyosón. - Elnézést, megnézhetem? - szólok utána. Hátra fordul, nem mosolyog, szinte elutasítóan néz rám. A szemöldökeit is felhúzza, olyan kb. miafasztakarsz? stílusban. De végül csak odafordítja felém a bébit.

Csukva a szemei. Micsoda pici arcocskája van. Most született? - kérdezem. - Nem, tegnap - és már kicsit meg is enyhült a nővér. Sóhajtok egy nagyot. - Köszönöm - mondom, és ők el, én még állok egy pillanatig a folyosón. Az a sóhaj. Az kellett. Annak ki kellett futnia belőlem. Abban a sóhajban az volt, hogy vajon nekem lesz- e gyerekem ebben az életben? Átélhetem-e én is majd? És milyen lesz A. az ágy mellett? Miket fog mondani? És anyáék? És Éviék? És mi lesz az első gondolatom, mikor először összenézünk a gyerekemmel? És egyáltalán, nekem is kijárhat egy ilyen csoda?