“szemében csikó legelészget”

Közgazdasági kalandregény a múlt század 20-as, 30-as éveinek Erdélyéből. Szinte a végéig élveztem ezt a könyvet, annak ellenére, hogy néha, az unalmasabb oldalakon elgondolkodtam: vajon nem ponyva-e ez az egész, de aztán lendült a történet folyása egyet, és megfeledkeztem a kérdésről. Sajnos a végére túlságosan átvette a vezérvonalat a gazdasági válság és a találgatások, és a két főszereplő jellemábrázolása is gyakorlatilag megszűnt. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Gina és Paul Maxim történetét olyan kurtán-furcsán fejezi be Méhes, hogy a kádban feküdve csak pillogtam, hogy “most akkor mi van?!”, és kicsit elbátortalanodtam: el kell-e olvasnom tőle a Kolozsvári milliomosokat? Pedig már kihoztam a könyvtárból. Kurz und gut: strandra, kádba, hosszabb vonatozásokra tökéletesen megfelelő - könnyen felejthető - olvasmány.

Most meg már folyik az orrom, köhögök, pont az az érzés, mielőtt beteg leszek, úgyhogy kihasználva a családi ház kvalitásait, befekszem egy kád vízbe, és kiolvasom a Méhes-könyvet.

- Felszedtem az almát, a körtét, lesöpörtem az utcát, körbe a házat, a garázs előtt, felmostam a garázsban, terasz felporszívózva.
- A garázst? Minek? Mielőtt bementem a kórházba, kitakarítottam.

(Én ki a konyhába, keresek jégkockát, elfogyott…)

- Na és hogy vagy, mi a helyzet? - kérdezem tőle kedvesen.
- Semmi - mondja, de látom, szipog, zsebkendő van a kezében.

Feljövök a szobámba, és azon gondolkodom, vajon az lenne-e a helyes megoldás, ha most mindenkit elküldenék a kurvaanyjába?

Apám egész nap fekszik, nézi a buzi műsorokat és cigarettázik, az öcsém most vonult le kajáért, és vonult is vissza, anyám az ágyban hever. Kinn süt a nap, a Kajti egész nap ugat.  A. Bécsben gondolom dolgozik, örül, hogy dél-nyugati fekvésű a lakásunk és dől be a napfény, az Évi megígérte, hogy jön gtalkra, de azóta sem jelentkezett be,é s én pedig nagy ívben leszarom, leszarom az egészet, úgy volt, hogy elmegyek Sz-ra nézelődni, talán vettem is volna valamit, valami kis bizbaszt, dehát nulla kedvem van bárhová is elmenni, és egyáltalán, minden le van szarva.

Azt hiszem, MOST van elegem az életemből. Nem érdekelnek dumák, hogy én választottam, nem érdekel, hogy valamiért ezt is meg-/át kell élnem, nem érdekel semmilyen spirituális magyarázat, nem érdekel a felelősség, nem érdekel, ha azt mondják, ki is szállhatnék belőle, mert az nem igaz, mert nem kiszállni akarok belőle, mert nyilvánvaló, hogy kiállok az anyám mellett, és segítem, ahogy tudom, nem érdekel semmiféle kommentár, az érdekel, hogy picsaszar a kedvem, mint amit a kutya épp kihányt, és igenis annyiért álljak már ki magamért, hogy ha tele van a tököm valamivel, azt is megélhessem.

Minden feljön bennem, MINDEN. Ezeréves sérelmek mindenféle kapcsolatomból, rossz szájízek, frusztrált vagyok, kitombolatlan vagyok, elfojtott vagyok, és mindent csinálnék nagyon szívesen, csak egyszer ebben a kibebaszott életben kurvára jól esne, ha engem is megkérdeznének, hétebazmeg, te hogy vagy, te hogy bírod, a betegséget, a kétlakiságot, az egészet? Nem mindig csak okoskodna vagy balfaszkodna körülöttem a sok “aggódó”.

Ha bárkinek is kommentelni lenne indíttatása, ne próbálkozzon, itt letiltottam.

Lementem vasalni, pedig kurvára semmi kedvem nem volt, de erősebb volt a lustaságomnál az, hogy szegény anyám, tuti, ezen idegesíti magát, hogy ott a vasalnivaló, jaj, egy hétvége nem telhet el vasalás nélkül. Ő feküdt, én vasaltam, közben ment a tévé, néha szóltunk egymáshoz, óvatos csevej, szerettem volna, ha jó kedve van.

Aztán felkelt, és lehozta az átvasalandó ruháit, mert ugye holnap tanévnyitó, nagyon szeretne menni dolgozni. És ahogy jön le, rákezd: - Hogy micsoda kuplerájt csináltál ott fenn a szekrényben, az egyszer nem igaz….(mert a maradék cuccomat, ami itt van, azt bebasztam az ő gardróbszekrényébe, ahol eddig pedáns rend volt) - folytatná tovább is, de én leállítom: - Anya, légyszíves most hagyd abba, tudom, mi van fenn, ne mondjad el nekem, hanem szépen kérlek, hagyd, abba. De nem hagyta. Én már úgy vasaltam, hogy csapkodtam a vasalót a pólókhoz.

Ekkor lépett be anyám húga. Épp a maradék száradt ruháért mentem ki a teraszra. Én vissza, ledobom az ágyra a ruhákat, látom, anyám húga beszél anyámhoz, én fel ide a szobába egy cigire. Flig se szívtam el, hallom ám lentről a dödögést. Elnyomom a cigit, visszamegyek, befejezni a vasalást.

Anyám csak mondja a húgának, hogy elege van az apámból, jobb lenne visszamenni dolgozni, addig se látná stbstb. És már áll az állványnál és ő vasal. Engedj vissza - mondom undok módon. Vasal tovább. Engedj már vissza - és arrébb taszítom. Anyám kimegy a konyhába, elkezd valamit pakolni, húga utána, aztán húga vissza hozzám a szobába.

- Jól van, nyugi - mondja nekem kedvesen. - Nem nyugi, érted, a kurvaistenbassza meg! Mit nyugi, bazmeg? Mit nyugi????!!!! Pakolok itt is, pakolok Bécsben is! - üvöltöm, és a vasalót úgy a vasalóállványhoz baszom, hogy csak úgy nyekken. - AZ ÉN GONDJAIMRÓL KI TUD??????????????SENKI!!!!!!!!!!!!!!!! - ezt már üvöltöm, közben szorítom vissza a bőgést.

- Na én utánam neked nem kell pakolni, kislányom, abba is hagyhatod a vasalást - jön anyámtól a mártír szöveg. - Anya, nem erről van szó!!!! Nem erről!!!! (Közben anyám húga, gondolom, haza osont.)

Én vasalok tovább. Már csak pár darab van. Anyám hallom, pakolja ki a mosogatógépet. És végig SZISZEG. És én erre a sziszegésre ANNYIRA allergiás vagyok, hogy előhozza belőlem az állatot, és nagyon, de nagyon-nagyon nehezen tudtam magam türtőztetni, hogy utána ne menjek. És SZISZEG: - rohadt ssssszemét, mocskos sssszemét…..(tányércsörgés), rohhhadtssssszemét. (Ezek itt mind apámra.) (Apám a teraszon fekszik, nem szól semmit, csodálom.) Én benn vasalok, és csapkodom a vasalót, és azon gondolkodom, hogy beülök az autóba, és az első betonfalba padlógázzal belehajtok. Hogy nem érdekel, leszarom, elegem van.

Aztán anyám vissza a szobába. Nem szól semmit. Én vasalok. Háttal ül nekem az ágy szélén. Kurvára sajnálom. Nem tudtam magam türtőztetni eléggé. Pedig rá kellene most tekintettel lenni. De akkor se bírom én sem a végtelenségig! Látom, törölgeti a szemeit. - Anya, nem kell sírni, mindenki be van feszülve, mindenki ideggyenge, ennyi - mondom neki tárgyilagosan. Nem válaszol. Miért is válaszolna? Sokszor nem válaszol, ha pofázok hozzá.

Szégyenlem magam, persze, és ötvenszer végiggondoltam, miközben tombolt bennem a dühroham, hogy most kibaszott nagy, világraszóló balhét csapok. Kiengedek mindent. De most már örülök, hogy meg tudtam állni. Szerencsétlenek, a kurvaistenbasszameg, de ahogy A. mondaná a híres dalszövegből: “néha elég egy szikra”……

Zsinórban cigizek.

Kimentem ma a teraszra, és hiába süt a nap, és még ereje is van, száradnak a levelek. Lomb- és körteillatot éreztem, azt a rothadó édességet, ahogyan a nyár bevégződik. Most takarítani fogok, de lélekben bejárom a Mátrát Siroktól Gyöngyössolymosig, majd mesélem, mit láttam:)

Az azért csoda, nem?., hogy felkelek tízkor, kicsit furán az éjszakai bortól, lemegyek a konyhába, és már félig kész a rakott krumpli? Igen, az én anyukám olyan, hogy nem szarozik, hajnalban nekiállt főzni!:) Elképzelni sem tudom, micsoda tartalékai lehetnek ennek a nőszemélynek:)

(Jézus, de szar ez a vörösbor.) BoldoKsággyerehaza. Sssszerelemreszülettem, sokanmondtákmárnekem.

It’s been a hard days night. És mennyire kurvára nem vicces…

Fél kilenckor (reggel) még lementem a kórházparkba cigizni, és szövögettem egy petnekiflórát, ide a blogba, és megint a kismamákat figyeltem, és a legdurvább az volt, hogy a frissen átadott szülőszoba részleg ablakai tárva-nyitva voltak, és az egész kórházparkot egy kis bébi még az anyukája hasából szóló, kihangosított szívhangja töltötte be. Akkor azt gondoltam: micsoda egy szép nap. Amúgy percekig csak füleltem, hogy mi is lehet ez a hang, valahonnan ismerős, mire végre belém hasított, hogy jaaaa, a youtube-on nézett szülésjeleneteknél hallottam ezt, amikor még aszittem, hogy pikkpakk teherbe esem én is, és jobb minél előbb tisztáznom magamban, hogy otthon, vízben, bordásfalon vagy fogorvosi székben szeretnék-e szülni.

Szóval a szívhang az engem is megdobogtatott, nem mindennapi volt. Most meg úgy érzem magamat én is, mint a takony, akit falhoz vágtak.

Mert kezd eluralkodni rajtam a fásultság. Mit lehet újat mondani egy idő után? Amikor nehezemre esik mosolyogni? Vettem kaját magamnak, egy mozarellát, és odaültem a kórtermi asztalhoz. Néztem ki az ajtón, és kurvára elment az étvágyam. Ha én utálom-rühellem azt a kórházat, akkor mit mondjon az anyám? Akinek szétbökték már a karjait (most már a lábát is), és annyi keserves nap fűzi oda a hegyre őt?

Csak csendesen, és kicsit szégyenkezve nyígok itt, de muszáj leírnom. Muszáj leírnom, hogy lófaszt nem tudtok dokikáim arról, hogy mi az, hogykemó. Ti csak ráírjátok a zárójelentésekre, mindegyikre ugyanúgy, hogy “a kezelést jól tolerálta”, jól, meg a nagy faszt. Gyertek el egyszer hozzánk egy ilyen jól tolerált kezelés utáni hosszú hétvégére. És akkor majd lehet, hogy nem dobálóztok felelőtlenül a milligrammokban mért méreggel.

Szóval fásulok. Sajnos, és nagyon szégyenlem ezt. Hazaérkeztünk, apám jön elénk, anyám bedől az ágyba, én mondom, mi volt, mert neki ereje nincs beszélni, és akkor apám előveszi az elhaló, együttérző hangját, és már kezdi mondani: “Mucám, majd jobb lesz…”, és ekkor anyám összeszedi az utolsó erejét, és ingerülten folytatja: “Majd elmúlik, ugye?!” És megértem anyámat, mert végtelenül idegesítő lehet ugyanazt a dumát hallgatni három éve. De megértem az érzelmianalfabéta balfasz apámat is. Amit tud, megtesz. Furikázza anyámat, stbstb, nincs kedvem felsorolni. És itt az ágynál mit csinál ő? Ingerülten válaszol: “Jól van akkor…” és kivonul a teraszra. Bazmeganyád - gondolom én.

Kimegyek a konyhába. A pult terítve poharakkal, tányérokkal. Arra lusták vagytok, hogy kipakoljátok a mosogatógépet, és a szennyest be! - fröcsögöm. Csapkodva megcsinálom. Kinézek a teraszra. Apám a számítógép előtt ül. Feltolul a vér az agyamba. Most mi a picsáért nem mész oda hozzá???!!!! - szólok ki neki, és nem érdekel, csak egy kicsit, hogy az egészet az anyám is hallja. Apám nem reagál. 10 perc múlva bemegy. Hallom, beszélgetnek, valahogy bizalmasan. Basszátok meg - gondolom magamban.

A mosogatógép kavar, újra rend a konyhában. De apám eszik. Direkt kimegyek, mikor látom, hogy a tálcát behozza. Lerakja a pultra. - Pakoljál el magad után - mondom neki parancsolóan, ingerülten, nagyon bunkón. - MAJD elpakolok - mondja ő is parancsolóan, ingerülten, nagyon bunkón. - Ahogy szoktál, ugye? - jaj, de elverném rajtatok a port, édesistenem.

Hát ilyenektől IS vagyok kimerülve. Bébiszívhang valami másik univerzumban, a petnekiflórát elfelejtettem. És nem írom le, mihez lenne most kedvem a leginkább.

Reggel fél kilencre már le is folyt az infúzió, és már azon vagyunk, hogy gyorsan indulunk is haza, a zárójelentést pedig majd postán kiküldik, de akkor ahogy anya felül az ágyban, hirtelen nagyon rosszul lesz, judit, gyorsan a tálat, és szerencsétlen csak hány és hány és hány. A momentán amúgy is gyenge anyám teljesen elerőtlenedik, sír, jajveszékel, és nagyon szégyenli magát a szobatársai előtt. Kiviszem a lavórt, nem szabadott volna belenéznem, de én hülye, és akkor abban a lepusztult, igénytelen, kibaszott onkológiai wc-ben én is öklendezek, hányok, öklendezek, hányok, sírok, hogy megyek így vissza, kisírt szemekkel, jaj, de rosszul lettem én is, hidegvíz az arcba, vissza a szobába.

Pár korty víz, és kezdődik az egész elölről. Nagy nehezen lenyugszik a háborgó gyomra, illetve nem hány. Elkong egy órányi idő. Aztán nézem ám, te mitől rázkódsz ennyire? Jaj, kislányom, azt hiszem, allergiás rohamom van, és már úgy vergődik az ágyon, mintha legalábbis az áram rázná, nővérke, jöjjön azonnal, igen, volt már ilyen, calcimusc, jaj, Judit, nagyon félek, nagy balhé van, mi lesz velem, jaj, Judit, nagyon-nagyon rosszul vagyok, nem tudok a testemen uralkodni. Anya, lila a szád. Anya, fekete a szád. Anya, bevörösödtél totál, lázasnak érzed magad? Nővérke, mérjen egy vérnyomást. 100/70. Ja, tudjuk, ez volt múltkor is. És így megy ez, két órán keresztül. És nem tudok mit tenni, pedig látom, a lepedő alatt rángatódzik a háta, a lábai, mindene. Néz rám, hamuszürkén, jaj, Judit, ezt nem gondoltam volna, már hatnia kellene a gyógyszernek, nagyon ráz a hideg, hívd a nővért. Nővér nincs, doktor úr, jöjjön legyenszives, de most azonnal, nézze, oké, újabb kálcium vénásan, ja, már kivették a kanult?, ki, de ne a karján keresse, a lábfejébe kapta már az infúziót, jó, akkor simán a karba. És így megy el megint egy óra.

Gyere, próbálj meg felülni, pisilni kell? kisétálunk, jaj, vissza kell feküdnöm nem tudok felállni, jó, próbálj meg pihenni, csukd be a szemeid, jól van kislányom, nagyon félek, mi lesz velem, nem fognak hazaengedni. Doki be a kórterembe, nem mehet haza, délután bezárják az osztályt, áttesszük a sterilszobába, doki el. Jaj, kislányom, én ezt nem bírom, nem tudom tovább csinálni, anyaaaa, nyugi, tudod, hogy volt múltkor is, még kicsit várunk, és kimegy belőled, jaj, ne mondd ezt, csak ezt tudjátok hajtogatni: “majd elmúlik”, de mikor?

Na, megpróbálsz felállni? Riadt szemek, nem szól semmit. Anya, mi van? Csak néz. Anya! Mondjál már valamit, mi van, rosszul vagy? Nagyon. De mi van, mondjad, hogy mit érzel. Nem érzem a jobb felemet, kislányom! És rázni kezdi dührohamban a kezét, és a riadalomtól hisztériázik. Azonnal hívd az orvost, megint elzáródik a karomban egy ér, ezt nem hiszem el! Nyomkodd a kezem, az alkaromat, nem érzek semmit, jaj, nem látok a jobb szememre, menjél, Judit! Doktor úr, jöjjön, nem érzi a jobb felét. Igen, volt már ilyen, kaptam vérhigítót. Megkérdezem a professzor urat. Ne kérdezzen senkit, hanem hozza azt a KIBASZOTT injekciót, vagy a nővér, tudjuk, hogy mi van vele!!! Doki el, nővér vissza az injekcióval. 20 perc múlva. Most már jobb? Igen. Nagyon fáj a kezem. Igen, de már érzed. Igen. Ezt nem gondoltam volna, kislányom, ezt nem gondoltam volna. Én nem megyek a steril szobába. Anya, nem fogsz itt maradni, hidd el nekem, amit mondok. Itt leszünk délutánig, addig mégegyszer jön a prof, és húzunk haza, otthon pedig a saját ágyadban pihensz. Prof be. Jobban van? Jobban, köszönöm. Jól van, akkor hazamehet.

Még várakozunk egy órát, mire öcsém megérkezik. Fel sem öltözöl, anya, így köntösben lejössz az ajtó elé, öcsi odaáll, te beszállsz és megyünk is. Jól van.

Most lenn fekszik, és nem túlzok, de mint a takony, akit falnak basztak. Kurvakibebaszottélet, az.