Az imént, egy pillanatra csörömpölve összeomlottam, és majdnem pityeregve azt kérdeztem magamtól: “Most komolyan, miért kell ezt most átélnem?”. És nem anyámról van szó. Holnap vizsga. Nem akarok ilyen összebaszott elmével megjelenni. Mindig az utolsó pillanatban jön valami.

Naszóval, “nyald ki a szívem” és hasonlók jutnak ma eszembe, holott épp három hete fogadtam meg, hogy nem írok több verset soha. Bőgetem a Bates-től az Independent love song-ot, a Die Toten Hosen-től az Alles aus Liebe-t, és hatalmas szívlapátokra gondolok, meg olyanokra, hogy leírni sem merem v.ö. nyaldkiaseggem, (A Bates még a Hello-t is átvariálta). Pillanatnyi lelki diszpozíció. Kissé szétcsap, pedig ügyelnem kellene kényesen érzékeny lelki egyensúlyomra, tekintve, hogy holnap kilenckor újból megpróbálkozom a vezetéssel, nem kellene szétcsiszolnom a stabilitásomat, optimista életszemléletemet, vidám hangulatomat, nyájas modoromat a külvilággal, valamint pillanatnyi lelki baszódásaimból kifolyólag nem kellene hajnalig a net előtt egyik számot a másik után hallgatni, mert akkor kialvatlan leszek és felpuffad az amúgy is püffedt arcom és akkor reggel igen mogorva leszek, és ha mogorva vagyok, nincs kedvem csinosra öltöztetni ezt a mellőzött testet, és akkor nem folytatom.

Mentségemre legyen szólva, hogy mindezeket az összefüggéstelen, és teljességgel fölösleges mondatokat csupám ujjgyakorlatnak szánom, elterelő hadműveletként csitítom az elmémet, hogy ne kelljen megírnom azt az emailt, amiben csak annyi áll, hogy hol az édesanyádban kujtorogsz bazmeg este fél kilenckor és a faszért nem válaszolsz a mailjeimre.

Végighallgatod!!! 

(Végre jár a levegő. A pofámba fújja a cigarettafüstöt.)

“Na helo - köszönti Júlia Emilit. Emili vékonydongájú, karakteres leány (nemsokára asszony!). Úgy szívja a cigarettát, hogy lógatja a szájában. Mint a férfiak. Közben hunyorog, mert csípi szemét a füst. Nyaranta mindig nagyon lebarnulnak csontos vállai. Apró mellei vannak. Megteheti, hogy melltartó nélkül grasszálja át a hűség hőség napjait. Maga gyártja ékszereit. Ettől egyszerre egyedi és feltűnéstkeltő. Idén a türkiz vezet. Türkizpóló, türzkizhajpánt, türkizgyöngyök a keskeny csiklón csuklón. Ma már kevesebbet kaparja magát. - Tudom, a pécsi víz tönkretette a bőrödet - röhög Júlia. Emili kislányosan kuncog. - Na hogy vaaaaagy? - Emili. - Ideggyenge vagyok. - Júlia. Most mindketten felszabadultan felröhögnek. A Körút büdös, koszos. A járdán ülnek, egy kínai előtt. - Mesélődjél - kérlel Emili. - Tudod, mihez lenne kedvem? - Júlia az autókat figyeli, miközben figyel arra is, hogy behúzva tartsa vaskos hasát. Behúzott hassal járni: Júliánál ez már életforma. - Mondjad, mihez - Emili hol a járókelőket, hol az autókat stíröli. Majd nemsokára megjegyzéseket tesz a városiakra. Ő vidéki lány. Ő zöld, ő frisslevegő, madárcsicsergés, fűcsomó. - Képzeld, féltékeny vagyok - újabb cigarettára gyújt Júlia. - Na. - szól Emili. Lábai keresztben, a felsőt lengeti, ritmusosan járatja. Még mindig a táskájában kotorászik. Pénztárca, bérlettartó, nőklapja, bontott csoki, chipseszacskó, maradékszendvics, telefon. - Inkább el sem mesélem, már nekem is unalmas - Na, mondjadcsakszépen - mégjobban rázza a lábakat Emili. - Figyelj, inkább gyorsan elhadarom, aztán rendelhetünk, te is éhes vagy, nem? - Ja, na mondjad, kell tűz? - Nem, köszi, van, de szép ez a fülbevaló, te csináltad? - Ja, csak kicsit elbasztam a forrasztópisztollyal. - Csinálsz nekem is, például névnapomra, három hét múlva lesz! - Aranyos, pont erre gondoltam én is, na mondjad. - Jóóóó. Hadarva, aztán, hm, szerinted itt is van olyan szezámos izé, na…- Van. - Jó, szóval az a bajom, hogy ápolom a lábam, körömlakk, minden, formára reszelem, megnövesztem nyáridőben, és mégse. - Mégse, mi? - Hát nem tudom elmondani, különben is utálom, hogy a fél szavadat nem értem, akkora a forgalom. Ja, és mondtam már, hogy vezetés közben állandóan az a kényszerképzetem, hogy frontálisan ütközöm, és mindkét lábam eltörik, valamint a lábfejeim összeroncsolódnak? - Durva, na mi mégse? - Figyelj, engem nem néznek nőnek. Elegem van. - Júlia…. - De most komoly. - Mondtam már, hogy ha fiú lennék, halálosan szerelmes lennék beléd! - Megígéred? - enyhül meg Júlia. - Természetesen - mosolyogja Emili, és szemeit révedezőn az égre akasztja. - Már meg is nyugodtam. Nekünk olyan jó, Emili. - Igeeeen - évődik a másik vissza. - Na, de szóval, érted, nekem még soha. Egyetlen egyszer dícsérte meg a lábam a SZ.Z., akkor is csak a körömlakk színét. - Kapjabe - legyint Emili teátrálisan a cigarettával. - Figyelj, sajnálsz? - röhög huncutul Júlia. - Persze, te is engemet? - kontrázik Emili. - Persze. (A beszélgetést egy távol-keleti pincér zavarja meg.) - Láttad, neki is milyen a lába? Alig van körme, és felfelé hajlik a nagyujja. - susmorog Júlia. - Ezeknek mindnek ilyen. - Emili. - Féltékeny vagyok, és arra gondolok, a férjem meggondolja magát, és újra beleszeret a volt feleségébe, tudom, féltékenység, egó, ne mondj semmit. - Nekem meg írt a Parizer - vág pofát Emili. Az utcára helyezett hangfalból szólni kezd Scarlett-től az Independent love song. Júlia ránt egyet melltartópántján, Emilie szorosra húzza copfját.”

(Petneki Flóra: Ökörnyál)

Most bukkantam rá Mike Oldfield 2007-ben megjelent új albumára. Az első szám hallgatása közben még azt érzem, inkább filmzene, ami aláfestésként sokkal inkább funkcionál, mint önálló zeneműként, de a második-harmadik számnál már érzem: valóban más szférákba repít ez a kivételes tehetségű zenész. Észrevétlenül simít ki belőlem aktuális lázadozásokat.

Ha jól emlékszem, talán 2000-ben koncertezett a Kisstadionban. Naplemente volt, fenn ültünk, és szinte teljesen kikapcsolta az agyamat. Kivételes élmény volt. Újra Mike Oldfield-koncertre szeretnék menni.

Milyen jó ez az egész, komolyan. A hangok harmóniája. Hogy azt érezhetem, amint hallgatom a szerzeményét, kicsit enged bepillantani a lelkébe. Egészen intim szitu, nem? Akiből ilyen melódiák fakadnak…micsoda finom szövése lehet a szívének. Él, zenél, úgy ad, amilyen tehetséggel idejött, botrányoktól mentes zenész. Igen ritka. A youtube-on fenn az összes track. Hallgassátok!

Amikor már épp megfeledkezem arról, hogy lógnak a melleim, akkor megérzem, hogy csorog le az izzadtság. Lefelé, a mellem és a hasam közt.

Igen, így éjfélre ilyen pikírt hangulatba kerültem.

“2008 a lezárások éve” - mondja nekem minden egyes találkozásunkkor Ági barátnőm. Ilyenkor mindig megmosolygom, de helyeslek is, mert valóban. A mai nap is ezt mutatta meg.

Voltam minap úszni, mivel megnyílt az uszoda, ráadásul én és apám írtuk a pályázatot, hát elmentem. Az úszómester az egyetlen régi tartós kapcsolatom nővérének a férje. Szeret, mindig megcsipkedi az arcomat, úgy beszél hozzám, mint egy kislányhoz. Most is így történt. Én kikönyököltem a medencéből, ő pedig leguggolt hozzám, és csacsogni kezdtünk. Mondja, hogy a D.-nek (”egyetlen régi tartós kapcsolatom”) már nagy a kislánya, és olyat is mondott, hogy marcipángombóc, és, hogy jönnek haza a hétvégén. “Oh, na majd akkor felhívom, hogy sétáljanak el felénk” - mondom.

Nem hívtam fel. Öcsém találkozott vele a benzinkúton. Nem hívtam fel. Nem is sétáltak erre. Nem is akarja megmutatni nekem a gyerekét. Engem is leszar, a lezárt múltja része vagyok. Van neki felesége, családja, gyereke. Hát nem tudom, én, ha lenne végre gyerekem, mutogatnám fűnek-fának. Vasárnap délben volt az utolsó gondolatcsíra, hogy felhívjam-e. Elvetettem. Ha nem, hát nem.

Kicsit be vagyok pöccenve az egész világra, az van. 2008 a lezárások éve.

Lehuppantam ide, és ezek mennek a fejemben:

“Nyald meg a szívem.”
“Nanana, na, nananana”
“Rozévíz” (és nem rózsavíz).

Most például az is bánt, hogy pl. a vörösbegynek hányan drukkoltak az egész országban, mikor szült, és a lucia-nak is, és én is drukkoltam/drukkolok nekik, és tudom, hogy ez milyen sokat segít nekik, ez rengeteg energia, ami összegződik, az egy csoda, és azt akarom kicsikarni, hogy az én anyámnak is drukkoljon ennyi ember. Biztos drukkol is, a sok kicsi tanítványa, a sok kollégája, mindenki, aki ismeri a faluban, mert mindenki ismeri őt itt, aztán az internetet ezennel le is szarom.

Valahogy elkezdtünk anyával beszélgetni, és belecsúsztam a saját sérelmeim posványába, és azon vettem észre magam, hogy tök könnyes a szemem, és csak mondom neki, hogy mennyire megkértem apámat, hogy míg nyaralok, és anya kemón van, minden este, mindegy, mi van, küldjön egy jelentést sms-ben. És nem küldött. Ha írtam neki, órákra rá, vagy csak másnap válaszolva, akkor sem a kérdéseimre válaszolt. Hevert az elgyötört anyám a nagy párnák közt, én meg csak szipogtam, hogy mennyire aggódtam, és olvastam fel apám semmitmondó sms-eit. Mert nagyon rosszzul esett, hogy neki (apámnak), nem volt fontos, hogy nyugalomban nyaraljak. És szegény anyám egyre szomorúbb lett, aztán sírt, és akkor meg már késő volt, elszomorítottam. Totál rossz időzítés volt, és most már annyira bánom. Aztán később feljött a szobájába aludni, elrendeztem, párnát tettem a feje alá, és megpuszilgattam az arcát, és akkor úgy kezdett el sírni, mint egy kislány. És tudom, hogy azon agyal, hogy miért nem könnyű neki meghalni, meg azon, hogy miért ilyen az apám, és sajnálja magát. Ezt nagyon félreidőzítettem. Nagyon szégyenlem magam.