Deréktól lefelé úgy érzem magam, mint a pokol legnagyobb bográcsa, amiben puffog, durrog, bugyog, hömpölyög a világ összes büne, dühe, elfojtott mérge. Ha mélyebben veszek levegöt, még hallani is.

Itt vagyok, csak nem tudok még írni.

Megmondjam, hogy mi van, amikor befelé nézek? Semmi. Idegbaj. Ideggyengeség. Öröm, hogy másoknak azt csinálom, amit szeretnének. Baj van a kommunikációmmal, mert azt veszem észre, hogy nem tudom a mondataimat befejezni. Mert vagy belepofáznak, vagy nincs is kedvem befejezni, vagy mert meg akarom óvni magamat egy újabb konfliktustól. A nyaralás alatt valahogy kikapcsoltam a végére, most meg megint olyan rossz állapotban vagyok, hogy utálok magammal lenni. Semmi értékes, semmi spiritualitás, valami Igazi megélése, csak a konfliktusok, csak a harcok. Magammal, másokkal. Tudom én, hogy a külvilág csupán tükör. Bele is nézek a tükörbe.

Úgy érzem magam, mint akit egyszerre három kommandós kutya tép. Vagy mint egy hörcsög, amelyik hajtja csak a kereket. Hol, te bazmeg, hol? - Itt cseng a fülemben, ahogy az Udvaros mondja a “Csajok”-ban.

Kedves Olvasó! Ne várj őszinteséget, és részleteket se. A részletek és a szennyes elhallgatásának nagymesterét olvasod itt, ebben a blogban. Régebben ez még zavart, mára lemondtam arról, hogy kiteregetős, igazi egóblogot írjak. Nem tehetem meg, és nem is tudom megtenni. Pedig az olvasottságot biztosan növelné.

Alice vagyok a Csodaországból.  A szó a stúdióé……

Gyerekek játszódnak az utcán. Futkosnak, puskahangot adnak ki, aztán egyszer csak hallom, amint skandálják: “monnnyon leh! monnyon leh!”. Ez milyen már? Elkeserítő.

Az megvan, mikor a “My best friend’s wedding”-ben a Julia Roberts és a Cameron Diaz lifteznek, és a Diaz megállítja sejtelmes pofával a liftet? Az, amikor mondja, hogy “igaz, hogy engem vesz feleségül, de a piedesztálon mindig is te leszel”? Az megvan?

Hála, hogy nem vagyok alkoholista, mert akkor ezt a mai napot a piának szánnám. Hála, hála, angyalkáim, velem vagytok. Hála, hála, magamnál vagyok és nem magam mellett.

Ja, és olyan van, hogy lélekben alkoholista?

Tegnap este Tyttö-vel trécseltünk szokás szerint. Mondott valamit, amiről aztán nekem a dadaista szerelmem jutott eszembe. Igen, a Dada. Tyttö pedig visszakérdezett, hogy ugye eszedbe jutott most? Aztán felidéztük, mikor sírtam, és a Dadától kapott három zacskó csillámport (pink, kék, türkiz) (mert meselánynak képzelt) kibasztam a tetőablakon. Valami vuduzás akart ez lenni akkor, valami spirituális lezárás, megsemmisülés, a főnizmadár porladása, leszámolás a múlttal.

Szóval, felálltam a gép elől akkor, megfogtam a három zacskót, a fejemet kidugtam az ablakon, és kiszórtam a csillámport. Hittem ebben a varázslásban. Hittem abban, hogy ez felszabadít, megmenekít majd a reménytelen szerelem terhe alól (”lelkem pincehideg kútjába verekszem magam”). De jött épp egy légáram, egy esti szél, és az egészet, a három zacskó csillámport visszafújta. Vissza a pofámba. Csillogtam. És hónapokig nem tudtam a szőnyegből kiporszívózni. És ezt a Tyttő megírta a blogjában.

Igazából akkor szabadultam meg a Dadától, mikor útban Sopron felé, hogy A.-val először találkozzam, összefutottunk és elszívtunk egy cigit. Néztem a foszforeszkáló arcát (valahogy még nyár volt, és Dada nagyon szőke volt, és nagyon lepirult), ő előttem guggolt, és a táskámat szerelte (”Jó a kabátod” - mondta. Belezsibbadtam. Beleborzongtam. Lemondó voltam. Lélekben végtelenül teátrális voltam.), és arra gondoltam, mikor ott a Váci úton, az éjszakában a jégkockát a kezébe vette, az én kezemet pedig a tenyerébe, és elindultunk, de hőség volt, és gyorsan olvadt a jégkocka a kézszorításunkban, és ez a történés ott, akkor annyira felajzott, hogy máig életem egyik legerotikusabb pillanataként jegyzem.

Aztán felültem az IC-re, kocogtattam a körmeimet a vonatablakon és A.-ra gondoltam. És arra, hogy a valóságnál nincs szebb (vesd össze dadaista szerelmem), mert az az egyedüli igaz.

Mit is akartam ezzel mondani?

Rossz éjszakák után utálom, hogy az álom salakanyaga nem ürül ki a szervezetemből, és itt kereng a vérköreimben, és félig még abban a tudjaisten milyen világban kóborlok, miközben már kávézom az asztalnál. Visszaszoktam a kávéra. Álmomban valami nagy, ódon épületben találkoztam Attilával. Hozzám jött, hogy végre felvállalhassam. Meg akart csókolni, de a szája olyan idegen volt, hogy végig féltem az érintésétől.

Aztán Annával újra albérletet kerestünk Pécsett, ott fenn, a Rózsadombon. De acsarkodó kutyák nyaldostak az úton, és végül arra eszméltem az álomban, hogy egyedül maradtam a lakásban, és nem tudom a lakbért és a rezsit fizetni.

Az a pont a legrosszabb, mikor elkezdem magam szánalmasnak érezni.

Across the oceans Across the seas, Over forests of blackened trees.
Through valleys so still we dare not breathe, to be by your side.

Over the shifting desert plains, Across mountains all in flames.
Through howling winds and driving rains, To be by your side.

Every mile and every year for every one a little tear.
I cannot explain this, Dear, I will not even try.

Into the night as the stars collide,
Across the borders that divide forests of stone standing petrified,
To be by your side.

Every mile and every year, For every one a single tear.
I cannot explain this, Dear, I will not even try.

For I know one thing, Love comes on a wing.
For tonight I will be by your side. But tomorrow I will fly.

From the deepest ocean To the highest peak,
Through the frontiers of your sleep.
Into the valley where we dare not speak, To be by your side.

Across the endless wilderness where all the beasts bow down their heads.
Darling I will never rest till I am by your side.

Every mile and every year, Time and Distance disappear I cannot explain this.
Dear No, I will not even try.

For I know one thing, Love comes on a wing and tonight I will be by your side.
But tomorrow I will fly away, Love rises with the day and tonight I may be by your side.
But tomorrow I will fly, Tomorrow I will fly, Tomorrow I will fly.