Most pedig megnézem, hogyan verik meg a hollandok a franciákat, aztán elindulunk nyaralni!

Fogadjunk, hogy a holland csapat döntős lesz! Tegnap este három helyen szólt a tévé. Itt nálam, aki agyon dicsértem a holland csapatot, egy félemelettel feljebb, ahol az öcsém káromkodott minden elvétett olasz helyzet után, valamint másfél emelettel lejjebb, ahol apám és nagybátyám figyelték a játékot. Azt este győztese én voltam. Nagyon drukkoltam, és jól! És biztos vagyok benne, hogy az én szellemi erőm is rásegített egy kicsit a győzelemre:)

Végülis a versírás terápia. A valósághoz sokkal inkább nincs, mint van köze. Ezt valahogy megkönnyebbülten veszem tudomásul. Terápiája volt az illúzióra régen, és ha a múltamból kapcsolatba kerülök valakivel, akkor ez a reakció bekapcsol. Nagyon sokat kell edzeni, hogy jó gátugró legyek. Át, a saját árnyékomon. De rendületlenül edzek. Mindig is akkor írtam verset, mikor egy katartikus, avagy katarzisközeli élményt nem voltam képes önmagában megélni. Nem tudtam bele adni magam valamibe, így aztán át- vagy felszublimáltam versbe. Versbe, szavakba, metaforikus képekbe. Azzal a kérdéssel keltem ma: vajon manapság valóban szükségem van-e még erre a terápiára? Egyre kevésbé, ahogy legalábbis a versírási mutatók jelzik. Egyre inkább közelítek saját jelenemhez. Ma már nem versben akarom megélni, hogy “és megérkezel középpontomon”, hanem a valóságban. Magyarán. Ma már képes vagyok kimondani, hogy az ábrándozás nem kell. A valóságra áhítozom, és affelé törekszem, hogy az Élményt ne kiírjam, hanem kiéljem. És erre minden körülményem adott. Van egy jóember férjem, vagyok én, aki fejlődni képes vagyok, és fiatal is vagyok, előttem az élet. Igen, egyre inkább közelítek saját jelenemhez.

Olyan abszolút nem is tudom, mi, hogy érzem, nem fér belém, túlnyúlik, túlmutat, és annyira jó ez a szabadon áramlás.

ez a vers, Attila,
egyedül a tiéd,
a dalokért,
miket vércsatornáimba oltottál,
a boldog plazma,
mint lángszín magma-
folyó, bugyog,
ma így utaztatlak
a testemen át,
állsz-e sodrásomba?
azt írod, nőt vonna
magába az ágy,
hát verslábakon,
de itt vagyok

ha szólsz:
selyem-ostor,
Isten Ostora,
az ingó szív
ózonillatún sistereg,
két napja altatlak-keltelek,
a tudomány ostoba
szava szerint
az emberi szervezet,
a sejtjeink, (a sejtelem)
hétévente örökre eltemet
mindent, mi elhalt s régi,
de mégis,
ez már a tizedik év
s te még mindig
itt vagy,
és csak most jut eszembe,
hogy neved is
(apró kalitka)
túl ritkán mondtam ki:
~ A t t i l a ~
a mi szerelmünk
lakatlan gólyafészek,
pacsirta
lesi, jön-e új lakó,
néha muszáj
ügyetlenmód megszólítsalak,
az öröklétbe szántottam,
mi ki nem mondható:
rímet, rigmust,
elhullott szárnyamat

*apró kalitka

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…

Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…

Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”

Néha idegesít, hogy lemegyek a konyhába, még a hetedik lépcsőfoknál sem tartok, de a hangfalból jön az üzenet hangja, egyszer, kétszer, háromszor, most visszaforduljak? fontos, amit ír? vagy ráér öt perc múlva is? mi a fontosabb? az, hogy szomjas vagyok? vagy az ő üzenete? Négy naponként kiborulok ettől, micsináljak. Ha meg nem írna, akkor meg az lenne a bajod. Milyen igazad van, Mari, rágyújtasz? Itt a gyújtó is, persze, kell kóla? Van az is.

Du. egykor már furcsállom, ha nem hív.  Így van ez ma is. Felhívom. Egyet kicsöng. Remélem, nem húzta ki, mert akkor cirkuszolni fogok. Maradjá’ má’, Mari. Jól van, tudod, ez a mániám, kiidegelnek, akik…Mari, kuss. Jajmá. Szóval felhívom. A hívás előtt mindig eltervezem, hogy kedves leszek. Aranyos leszek. Kicsit megspékelem valami pikáns megjegyzéssel. Hátha nőszámba leszek véve. Mari, szörnyű, érted? Nem tudom, mikor volt utoljára erotikus kisugárzásom. Ja, de. Na, mondjad. Hát, mikor okthuszonötödikén álltam a zebránál, és pont elhajtott, és még vissza is fordult, de este nem említette. Aha. Ja, na, telefontéma. Aranyos leszek, kedves. Jókedvet, vidámságot, dinamizmust, sikert, kisportoltságot és érzékiséget árasztok magamból. De nem megy. Felveszi. Mondja, hogy főz, eddig olvasott az ágyban. A hangja olyan semmilyen. Mert nem tudok se dinamikus, se sikeres, se sikeres, se kisportolt, se érzéki hangon beszélni. És akkor ott gyomortájékon megérzek valami apró kis gonosz dühöt. Hát én eddig eszedbe se jutottam, novárjálcsak. Már le akarom csapni a kagylót. Sose mered. Mari, te nagyon ismersz. Aprócska düh, bimbóban.

Se kisportolt, se érzéki, se csalfa, se hisztérikus nem vagyok. Ezért meghódítható se vagy, hallod. Tényleg, Mari. Nézd, most is szotyizol. Az baj? Nem látja senki. Mari, de mégis, micsináljak, szerinted? (És az sz-betűt nagyon megnyomom.) Fogyjál le, és tanuljál meg élvezni.

Viktória üzenete:
te kibírod a hétfogást?:)
Judit üzenete:
én NEM kibírni szeretem

Hát ez az.

Nem hagy nyugodni az a vers, amit “akkor” írtam. Hol lehetnek a verseim? Szerintem már Bécsben. Utolsó próbálkozásként kinyitom még a kis éjjeliszekrényt. Ebben régi kották, albérletes számlák, rengeteg toll, persze, egyik sem fog, megunt pénztárcák, illóolajok. Sok bizbasz. És a tévé alatti szekrény? Nyitom. Ömlik is kifelé a tartalom. Kilenc vaskos napló. Kézzel írt. Az első 1992-ből. Egészen 2000-ig. Itt sincsenek a verseim. Ó. Itt a DOBOZ. Ki merjem nyitni? Kisurrannak belőle a nyolc évvel ezelőtti érzelmeim. Nem nyitom inkább. De. Mégis. Kocsival hozott haza Pécsről. Féltem mellette, mert ugyanolyan bizonytalan volt a vezetésben is, mint a szerelemben. Siettünk, a kocsiban felejtettem a szemüvegem. Postán visszaküldte. Nézem a címzést. Géppel írva. Semmi. Emlékszem, mondtam, jöjjön be, de sietett egy katonatársához. Gyalogoltam haza a Szenes úton, és kő esett le a szívemről. Anyámnak biztos nem tetszettél volna. Késésben volt, mert elhúztuk a délutánt még Pécsett. Már hívták a mobilján. Kikapcsolta. Rá egy percre csörgött a vezetékes. Átnyúlt felettem, kihúzta a készülékből a zsinórt. Visszafelé csók. Tudtam. Katonai alsónadrágban volt. Fehér frottír, szélén pirossal beszegve. Egész nap nem gyújtottam rá, mert utálta a cigit. Nem mertem boldog lenni. Később a konyhában ült a hokedlin. Én előtte a földön. Ettük a tegnapi pizzát. Valahogy mindig utáltam, ahogy evett. Mert falt. Volt a harapásában valami erőszakosság. Csámcsogott is. Én a szerelmeim előtt nem tudok enni.

Halász Judit, Vanessa Mae, Dead Can Dance, Lajkó Félix kazetták. Félre, a kutyakosárba. Egy sárga cetli. “Ma este megnézzük az Eastweek-i boszorkányokat a tévében. - Tükröm-tükröm?” A számítógépre tűztem. Szokásom volt beszólásait feljegyezni. Légipostás boríték. Benne egy képeslap. Kis herceges. Amikor már nagyon eldurvult a helyzet, megvettem neki a könyvet olaszul. Bebaszta a kisszobába. Látom, ahogy siklik a szembe-falig. Nem értem, utána miért ő sírt. Én megittam azt az olasz likőrt. Timuska hozta a fúvószenekaros turnéról. Három szobával arrébb voltam tőle. Beküldettem magamhoz. “Legközelebb inkább küldj táviratot, ha ide akarsz hívni.” Erre a mondatára is emlékszem. Légipostás boríték. Benne Lívia levele. Vele ment vissza Nizzába. Fakultak a betűk, de végigolvasom, pedig még ma is kívülről fújom. A végén, a dátum. 2000.06.28. Akkor, mikor megkaptam, dühömben szétrúgtam az akváriumot. Egy másik képeslap. A Genfi-tó partjáról. Akkor már jöttek hazafelé. Olyan az írása, mintha legalábbis a 18. században élne. Vagy mintha a kezei közül került volna ki a Coca-Cola felirat. Egy másik lap. Hátlapján csak ennyi: “Mimózás üdvözlet.” Valamikor január, akkor nyílik.

Egy bélelt boríték. Nizzai pecsét. Nem emlékszem, mit küldött benne. Egy barna papírzacskó. Nizzai pékség. Megszagolom. Nincs kenyérszaga. Egyszer kaptam tőle öt kiló kekszet. Minden kekszen egy francia szó volt. Akkor ehettem meg, ha megtanultam a szót. Egyetlen egyre emlékszem: voiteur. VóátöRRR. Ő pedig mézzel és nutellával itta a kávét. Feketén. Egy kinyomtatott mail, 1999-ből. “Most találtam selejtezés közben…” Nekem szóló vers. Egy könyv, “A francia riviéra”. Csupa fekete-fehér képpel a hatvanas évekből. Nem emlékszem, én, vagy Anna lopta-e a könyvtárból.

Ez a lányos ház. Belelapozok a naplókba. Ezerféle íráskép, mindenféle férfiak, fiúcskák. Össze kellene rakni mindent egy zsákba. Ha lenne egy lányom, mit gondolna rólam, ha a halálom után itt nézegetné ezeket a lapokat? Bolondnak, eszelősnek tartana?

Visszapakolok mindent, és visszacsukom a szekrényt. Van neki is egy doboza. Százötven szerelmes levéllel. Patronos tollal szerettem írni. Gondosan választottam levélpapírt és borítékot. Nem adtam fel őket, hanem a dobozba gyűjtöttem. A legreménytelenebb pillanatban adtam oda neki. Bebaszta a beépített szekrénybe. Ma sem tudom, olvasta-e őket. Később megtudtam, én loptam el a szüzességét, de a nagy szerelme nem én voltam. Bírom valahogy a mai napig. Írtam korábban: mintha családtag lenne. Később leégett a háza. Épp szigorlaton álltam sorba, mikor Annácska mondta. Kirohantam gyorsan egy cigire. Én nagyon buta, és forrófejű voltam akkoriban. Hát hogy mondjam máshogyan? szégyellem az egészet, na.

Ha olvasol, akkor még annyit: mindenben neked volt igazad. De már jó vagyok.

Nem tehetek róla. Három órája kb. oda-vissza el vagyok szállva. Hallgatom a felszabadítós franszia számot, és azt képzelem folyton, hogy már ott vagyunk Nizzában, kempingezünk, és a többórás napsütés megbolondítja a sejtjeimet, és és és, én tudom, ez azért van, mert az Attila felzavarta a vizeket bennem. Azokat a vizeket, amikor még magamban álmodoztam, gátlástalanul, és nyolc év után, képzeld, ebben a mai délutánban megint sikerült! Szerelmesnek lenni személytelenül, álmodozni felelőtlenül, boldogságosan, és meghintve a józanság porával, hogy azért ne vesszek el. De nagyon rég várom, ezt, és így!