Anyánál nem talált a doki semmit, hurrá! Aztán a vizsgálat után még vagy negyed órát ücsörögtünk, beszélgettünk. Mesélt a latin tanáráról, arról, hogy miket olvas, hogy miket hallgat, a kedvenc drámáiról, hogy milyen volt Rómában neki legutóbb. Én mindvégig hallgattam, csak a barna gesztenyegomb szemeit figyeltem, és próbáltam magam a szavaitól elvonatkoztatni, félrenézni és hagyni, hogy ami ebből a lényből árad, átáramoljon rajtam, hogy megérezhessem. Megtörtént. Egy olyan kút volt, aminek még nem mérgezett a vize. Fehérek közt egy európai.

…hogy nézel, amint kinn állok a teraszon, és énekelek:

“volt egyszer egy lány,
aki nem volt elégedett,
igen, volt egyszer egy fekete lány,
mindig újat keresett,
talán kevés volt a fény, de semmit
nem talált,
miért figyelt volna fel a közömbös világ,
s egyszer rá esett egy fénysugár,
és a lány azóta színpadon áll,
és énekel a rohanó világról,
a városba került vidéki lányról,
és boldog lesz talán…
és énekel a kiábrándultságról,
az alkohol csalóka mámoráról,
és boldog lesz talán…
volt egyszer egy lány,
aki néha sírva fakadt,
igen, volt egyszer egy fekete lány,
nem tudom, hogy mit is akart,
talán átölelni mindent-mindent,
ami szép,
talán megmutatni azt, hogy
nem hiába élt,
s egyszer rá esett egy fénysugár,
és a lány azóta színpadon áll,
és énekel az ezüst színű tóról,
a kételkedő hajnali lányról,
és boldog lesz talán,
és énekel a néma szerelemről,
a lassuló és gyorsuló időről,
és boldog lesz talán,
és énekel, ha elborult az ég,
a messzi útra tévedt kedveséért,
és boldog lesz talán,
és énekel, ha felkelt a nap reggel,
ha váratlanul jó barátja jött el,
ki újra rátalált,
lálulululálllllááálá….”

A hétvége - attól eltekintve, hogy a Tesco-ban szorongató könnyek futották el a szemem - talán egyik legtörékenyebb pillanata, mikor a távcsőben kémlelve, szemben az Angyali-szigeten, egy stégen leeresztik a felfújt csónakot, beszáll a fiatal lány, behelyezkedik a kagylóba, és a fiú a stégről egy kötél segítségével úsztatja, pancsoltatja. Morajlik hozzánk a boldog sikoly, lebegnek a lábai, látom, a fiú vigyorog, a lány pedig élvezi önnön kvázi-kiszolgáltatottságát. Nézem őket a távcsővel - mint valami kaleidoszkóp a csodavilágba - gondolom. A lányon hófehér bikini, a fiún pink short. Később váltanak és a lány ingerli a kötéllel a csónakost. Nézem őket, rövid ideig, és zavarban vagyok. Talán nem szabadott volna meglesni ezt az idillt.

“A szerelem definiálhatóan amortizálódott peripólusos komplexuma mindazon, hol a depresszív neurózis, hol pedig a patetikus levitáció szintjén önmegvédő emulációknak, amelyek a pszeudoindividualisztikus szubkollagenizáció révén diffundálódott kvázi habituációs érzések által retifisizálódott egocentrumban kiváltják a: “de jó lenne egyet dugni” érzést.”(Hankiss Elemér)

És lőn. Megjelenik, végre írhatok megint.

Végre adtam ma magamra, és a nyárra való tekintettel kipingáltam a körmeimet a lábamon is. Meggypiros. Aztán relaxálnom kellett, mert az utóbbi napok elmebetegsége, agymenése, valamint a reggel hatos vezetés együttesen totál kicsinált. Végül elaludtam. Éberség és álom határán, fél szemmel a lábujjaimat vizslatva (megszáradt-e már?) azon gondolkodtam, hogy ujjak közé mangó. Hátha, akkor. Alvás.

Aztán feliradtam, és elrohantam kifestetni a szemöldökömet, flipflopban. Én hülye, arra nem gondoltam, hogy amikor a székben fekszem, a várakozók szájába lóg majd a lábam. Így is történt. Tíz perc alatt szétfrusztrálódtam.

A fejemben lefutott újra, amint tíz évesen az összes lábujjamon felszakadt a bőr, és két kisujjam még el is tört. Ott voltam az utcánk sarkán, sárga flipflopban, a nagy női bicikli mellett. Ott álltam, kihúztam a lábacskáimat a strandpapucsból és mindenhol vér, visszadugtam, elgyengültem, itt most a vég, meghalok, jajajaj, a lábaim, amiket úgy, de úgy féltek, mi lesz veletek, apró kis állatok?

Aztán jön a szomszéd, akit csak Kovács papának hívtunk, zokogtak, ő a karjaiba kapott, “én most már meghalok, segítsen hazavinni”. Anyámék a házat vakolták épp, a Kovács papa karjaiból látom apámat az álláson, öt emelet magasban. Ezek a képek mind lefutottak, és az is, mikor ovis koromban háromszor kapta be a küllő a lábam, mert akkor is féltettem már őket az elsuhanó autók mellett.

És az anyám vitt a Kossuth utcai oviba, az utcán hajtották a teheneket, de az én szemeim előtt csak a bokámból kiforduló eleven hús vibrált, igen, akkor is bele akartam halni, jaj, mi lesz veletek, kis állatok? Az anyám valami csinos kockás-fodros nyári kosztümben volt, és nagyon kopogtak a magassarkúi, ahogy cipelt, “én most már meghalok”. Akkor is ezt mondtam.

Megsemmisültem ma a kozmetikában, pedig friss lakk, meg minden, de akkor is, “én most már meghalok, bele a szégyenbe, hogy valaki 10 centrire ül az én védtelen lábujjaimtól”, mi lesz veletek, kis állatok?

Hiányzik az A., mert ő megérti, talán a mangó segítene mégis, hihi. “Ahogy fut a sárga fény a lábain, az gyönyörű” - mondja Dr. House épp a tévében.

Átmenetileg nem lehet kommentelni, kedves olvasók, tekintve, hogy a teKKnika ördöge akciózik. Ezennel exorc… exkuzálom magamat.

Már nem emlékszem, mit és hol nyomtam, de igen balfasz lehettem, mert a teljesen nyugodt oktatóm egészen kedvesen dörmögte oda: “Juditkaaaa, mi van veled?”. Én pedig abban a pillanatban összeomlottam. Összemosódott a kép, és éreztem, most fogom elbőgni magam, de ciki lesz.

Aztán tömött busszal jöttem haza, tele kis köcsög óvodásokkal, és nagyon büdös, öregszagú bátai parasztasszonyokkal. A palánták újságpapírba csomagolva a fülledt combjaik közt, és unalmukban néhányat kibontottak. Az egyik kisgyerek be is hányt. Én nem értem ezt. Én sosem voltam rosszul se kocsiban, se buszon, se lóháton, a kurva anyjukat.

Akkora huzat volt a buszon, hogy a fejem levitte, és mégis ott öklendezett a Tesco-s szatyorba, miközben az anyukák vihogtak, pfujjogtak, és ugyanazt a kérdést illetve felszólítást egymás után kb. hat anyuka elcsipogta. Szekszárdról kiérve már megértettem, miért is mondta anyám mindig, hogy ő szülőket nem visz osztálykirándulásra. Mert a szülő a legokosabb. Szőkített nőcik, műköröm, napszemüveg a melírba tolva, de fésülködni már nem maradt idő. A gyerekek visítottak, senki nem szólt rájuk, én pedig arra gondoltam: itt mindenki hülye. Meg arra, hogy én hogy közlekednék, ha lenne, a gyerekem osztályával. Figyeltem a kislányokat. Váll kilógatva, halálfejes póló, buta megnyilvánulások, idétlenkedés. Én akkor sem voltam ilyen. És a legtöbbünk sem.

Belenéztem tegnap a tükörbe, fehéredésig szorítottam össze a számat, és démonok villogtak a lelkemben. De elkezdett folyni a könny, és az állam is remegni kezdett. Közelebb hajoltam a tükörképhez, és csak annyit mondtam magamnak: - Dögöjjjjmeg.

aztán:

Nézek képeket, vigyorgok, mint egy tudatlan-boldog kislány, ahogy kezemet a Károly-hídon a babonás helyhez tapasztom. Passz.

és:

Magyarázd meg a vaknak, mi az, hogy „türkizkék”.

Ma is volt idegrohamom. A komolyabb fajtából. Eléggé intenzív élmény volt. Béna tompultság követte. Aztán lementem a kertbe, hogy meglocsoltam a virágokat. Indultam volna már fel, vissza a gép elé, de odanéztem a fűzfa felé, amiről eszembe jutott önmagam. És visszafordultam.

Befeküdtem a szomorúfűz alá. Alkonyodott. Feküdtem a puszta földön, és Föld Anyára gondoltam. Vegyen ölére, dajkáljon hát ő. Hozzá kéredzkedtem. És lüktetett a szívem, és lüktetett a föld alattam. Nem volt csend, mert körülöttem mindenféle bogarak ciripeltek. Percről percre éreztem, ahogy szeret a föld, ahogy ismerkedünk egymással, ahogy szeretve vagyok. A szomorúfűz ágas-bogas gyökerei a vackom. Kajti először mászkál, majd kis idő után mellém telepszik. Jóbarátom, Kajti. Szemem sarkából lesem, amint figyel. Oldalához hajtom fejemet. Simaság. Puhanság. Az ő illata. A közös titkaink. Bámulok felfelé. A fűzfa ágai laza girlandok, mozgatja őket valami szellő. Kisbabák csörgőire gondolok. Aztán a kiszolgáltatottságra. Gyereké, felnőtté egyre megy. Sandítok befelé. Hogy ez a fűzfa itt áll, és talán még senki sem feküdt be alá, pedig milyen diszkréten is incselkedik az ágaival.

Aztán repülőgépcsík húz az égen. Már nem lüktet a szívem, már nem lüktet a föld alattam. Már együtt lüktetünk, és ezt nem érezni. De jó is volna itt most észrevétlenül csak úgy egyszerűen meghalni. Kiszállni a testemből. Hirtelen már az ágak tetejéről nézni ezt a fura világot. Nézni azt a testet, ott lenn a fa tövében. És nem érezni iránta semmit.

Ma délután olvastam, hogy az ember akkor válhat oroszlánná, ha az oroszlán megeszi az embert. Én hogyan lehetnék ez a szomorúfűz? Milyen megnyugtató lenne, ha a göcsörtös gyökerek hátán keresztül egyszerűen beléjük szívódnék. Már mondom is magamban: „Engedd meg, hogy úgy múljak el, mint a fák, öltsek gondolatot, mint lombot az ág, s a megsebesülés lángkoszorúját égve még lássam, milyen a világ.”

Aztán rákezdenek a békák, a fejem felett, és a lábaimnál. Rengetegen kerregnek. Addig bámulok az ágak közé, míg már semmire sem gondolok.

Mutassátok meg a Buddhát egy zsebtolvajnak, és csak zsebeket fog látni.