Megint felúsztam a valóság kanálisain. (Mirjam!)

Az imént megint megfordult bennem a világ. Muszáj megállni és befelé nézni, mert egy nap alatt két ismerősöm haláláról ért el a hír. Az egyiket kislányként a szépségéért csodáltam, és mert minden fiú rajongott érte, ráadásul okos is volt, én pedig meghúzódó és már akkor is duci. Elment mellettem az iskolai folyosón, és olyankor arra gondoltam: irigylésreméltó. A másikat távolabbról figyeltem. Nagy volt, stramm és nagyon jóképű. Tündér feleséggel. A feleséggel együtt jártunk szolfézsra, és mindig nagyon divatos ruhái voltak, és áradt belőle valami arisztokratikus nyugalom. És ő is irigylésreméltó volt. Szóval ez a nagy, stramm, jóképű. Ő is.

Muszáj megállni. Tudom, mindenki csak a saját sorsát képes elviselni. Kicsit félni kezdtem, kicsit megrettentem, nem tudok senkivel sem beszélni erről, mert mindenki csak magyarázatokat ad rá, ahelyett, hogy valóban úgy élnénk, hogy szeretünk. Szeretjük a másikat, és magunkat, hogy őszinte figyelemmel hallgatjuk, amit a másik mond (vagy amiről hallgat), és őszintén fogadjuk a másik figyelmét. Mindezek helyett rágódunk, számításainkat nézzük, visszatartunk, nem mondunk ki, mást mondunk ki, elmulasztunk.

Mikor meghalt a nagymamám, ültem a ház előtt, a padon és néztem az utca túloldalára, mama ablakára. Májusvégi nap volt, tíz év és öt nappal a mai előtt. Az ablak alatt ugyanúgy bomlott a rózsa, mint most. Csend ült az utcán, csak a madarak csirregtek. Akár egy teljes, gömbölyű, szép kerek nap is lehetett volna, ha nem járja át a saját hiányom. A hiány, hogy nézek oda az ablakba, és a szúnyogháló mögött ugyanúgy jár a függöny, mint mindig. Csak épp nincs mögötte senki az ágyban. Elnyomta annak a szép, napsugaras napnak a varázsát a hiány, a fájdalom, a veszteség. Az, hogy egyedül maradtam, az, hogy egyedül hagytak. Az, hogy akire mindig számíthattam, elment tőlem, mellőlem.

Sajnálom ezt a két ismerőst most (és a családjukat), és nem tudok okosan érezni (hogy semminek sincs vége stb.), és valójában magamat sajnálom, mert újra felütötte fejét bennem az a tíz év és öt nappal ezelőtti nap, és lehet bármilyen világnézetem, azért a szív az nagyon tud fájni, sajogni, vágyódni, és azt érezni, vesztettem, elhagytak, magamra maradtam; és nem először.

A nagy nehezen visszaszerzett lelki egyensúlyomból tegnap éjjel egy pillanat alatt kipottyantam, miután megnéztem az Agent Provocateur fehérneműkollekciói után az oldalon található művészire hajazó videókat. Elég volt pár kocka, néhány jó felvétel, és máris úgy érzem, miért nem lehetek én is egy szimpla idea, egy megfoghatatlan semmiség, a tökéletesség filmbe kreált megjelenítője, az elcsíphetetlen, a vágyott. A Vágyott.

Ilyenkor abroncs teremtődik a lényem köré. Valami spirituális Farraday-kalitka. Hogy felmutassa végességemet, tökéletlenségemet.

“Vettem ma négy harisnyát. A hajlattól lefelé egy arasznyira végződik, és csipketetoválás körbe a combokon. És délután elnyomott az álom, de mire felébredtem, a lapockáimon angyalszárnyak nőttek, és ahogy kitekeredve a tükör előtt bámultam őket, valami láthatatlan kéz írni kezdett a bőrömön. Nagyon kellett figyelnem, hogy követni tudjam a betűket. Az ablakon hatalmas szitakötő csapódott be ekkor (ez volt, ami megzavart), és a jobb vállamra ült. Élő strassz. Hajszálaim nőni kezdtek, és pitypangok pattantak rajtuk. Lejjebb néztem. A szelíd dombon, dél felé pedig hamvas amarílisz teljesedett ki. Mi történik velem? Belül, a Fogantatás Palotájában megremegett a mindenség. Aztán hirtelen üres lett a tükör, és megszégyenülten álltam ott magamban.”
/Petneki Flóra: Ökörnyál/

Megint ott tartok, hogy fejben valami világmegváltó, tömegeket felébresztő esszét írok, amiből majd nem lesz semmi. Pedig olyan fontos lenne. De ez az esszé egyelőre csak a második lépés, és még az elsőn sem vagyok túl. Az első lépés egy újabb vers lenne, amivel végleg lesöpröm a port a lelkemről, vagy valami június délutáni, eseményszámba menő hatalmas zivatar (pedig hétköznapos, de nap mint nap csodaként megélt), vagy végső villámcsapás a szívcsakrámba, ami kiüti a biztosítékot, valami lendületes egy-szuszra-nagytakarítás, vércsere, szívtranszplantáció, de még nem állt össze a kép.

Az Ági tehet róla. Ülök nála a kisszobában, és próbálom megfejteni, hogy jöhet össze a sok feng shui bizbasz és a Janet Jackson óriásplakát a falon. Vigyorgok. Ági igazi Kereső, “a Világmindenség Része vagyok” - mondja mindig, és lélekgyógyásznak tanul épp. Volt már óvónő (és szakfelügyelő!), családsegítő, drogosok rehabilitálója. És most lélekgyógyász lesz. Vannak nehéz napjai. Nem olyanok, hanem a vizsga előttiek. Múltkor is, jól jött volna lazításként egy pohár bor, de épp (?) kifogyott. De Ági nem csüggedt. A bolt túl messze, viszont kéznél voltak a Bach-virágcseppek. Mind megitta. (Teli pofával röhögtem, mikor mesélte. “Kurva drága volt, megvettem az egész készletet, most nincs semmi, senkinek nem tudok keverni…”). Szóval Ági tehet róla. Tele a kisszoba mindenféle spirituális könyvekkel. Rüdiger Dahlke viszi a prímet. A betegség mint szimbólum. Felcsapom, hopp, rengeteg betegség. Tünetek, lelki sík, bolygók. Szóval Ági tehet róla. Mert ebben a könyvben csak olyanokat olvasok, hogy női szeméremajkak, Vénusz-domb mint “a szelíd domb, amit meg kell hágni”, aztán “a méh a fogantatás vörös palotája”. Közben Ági arról beszél, hogy barátkozzam meg az árnyékommal, a láthatatlan ikertestvéremmel, mire felhúzom a pólómat, és mutatom neki a jobb oldalon, mellmagasságban a csókos vörös szájat. - Látod, itt ragadt az ikertestvérem, ide csókolt, mielőtt felszívódott mellőlem. Ági repes, örvendezik: “Azt a mindenségit…”- mondja, és elidőzünk a tükör előtt. De én nem az ikertestvérre gondolok, hanem valami előző életbeli izzó szerelemre, hogy Valaki nagyon odacsókolt egyszer, én pedig hordom a jelet. Liliomjel a kurtizánon.

Szóval Ági tehet róla, mert ahelyett, hogy az illúzióról írnék, arról, hogy feloldása, átugrása micsoda lelki munka, micsoda egó-fájdalom, farkasszemezés az egyéletű Judittal,végül pedig kisimulás, könnyedség, öröm, megtisztulás és tisztaság, ahelyett itt vibrál bennem, hogy “szelíd domb”, és verset akarok írni belőle, holott már megírtam, hogy: “míg öled, fél négyzetméternyi hasad, böjtölő szád végre felfakad, és megérkezel tömött húsomig, nyúlj lejjebb, holdas szurdok nyílik itt, rózsaszín, mint a barracas-i falak….aztán a titkos kanyon, izga, idegen ártér, befonja milliónyi rőt ér, végül körte alakban a tó, a belső tenger, apró lelkeké, óvóhelynek való”.

Szóval, az illúziókat ki kell végezni. Lelki guillotin kell, félretolni a hajat a nyakról, aláfeküdni az egónak, hagyni, hogy lecsapjon a nyakszirtre, hogy a kisagy kapjon egy tockost, és felbukjak Én, Magam az árból.

A hurrikán középpontjában mozdulatlanság. Az örvény legbelsejében is. Kidob, feldob, felvet a felszínre, kifeszül a szem, és megtelik a tüdő az igazsággal.

Hogy mondod? Ja, hogy kissé zavaros?

…jön az üzenet. A lábamhoz sandítok. A kis meggypiros állatkák a fekete szőrt simogatják. Van benne valami ős archaikus kéj, ahogy Kajtit gyúrom. Aztán erősebbet lökök rajta, de csak épp annyit, hogy ne fájjon neki, de újra online legyek. Imádlak, Fekete Szőnyeg!

Kedden vizsga, utóbbi napokban tök jól vezettem, ma kevésbé, hazafelé a buszozás egy Élmény; hol az általános iskolai magyar tanárom férjével csevegek, hol a szomszéd Jancsi bácsival. Utóbbi esetében kissé ciki, hogy a tömött buszon fennhangon szidja a zsidókat, cigányokat. Leszállunk. Buszmegállóban lelakatolva a békebeli biciklije, ülésen lebegő nylonszatyor. Na innen már teker - gondolom, és mégsem, tolja végig mellettem, egészen hazáig, magamban röhögök az egész szitun, önmagamon, Jancsi bácsin, az egész világon. - Bánom, hogy ötvenhatban nem mentem ki én is, Juditka - sziszegi. Jaja, hát igen - mondom komoly pofával, de belül - nem tehetek róla - kacagok. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Valahogy jókedvemben vagyok:)

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. És milyen kurvára igaza volt a Wittgenstein-nak.

Ha jössz, szívem, - a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek -
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég - egünk - s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányu ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal - : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelidebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

Nagyon várom, hogy végre visszakerüljek a normális mederbe, hogy végre legyen egy helyem, hogy legyek valaki, valakié, Valaki, kell otthon, kell szeretet, kell férj, kell szerelem, kell puszi, kell simogatás, kell ölelés, kell beszélgetés, kell vicc, kell munka, kell jogsi, kell önmagam. Mintha még sosem találkoztam volna össze önmagammal.