Imitől kaptam mailt. Semmi nem áll a levélben, csak a tárgyban. “Akkor sem felejtelek el.”

Nekem még a blogom sem őszinte. (Legalább ebben legyek őszinte.) Most jutottam erre, az előbb, teregetés közben. Meg arra, hogy a környezetemnek valami megfoghatatlan valami vagyok. Olyan, akinek akkor is működik a házassága, ha teszem azt hónapokig nincs egy légtérben a férjével. Olyan, aki munkahely nélkül is mindig tele van pénzzel. Olyan, aki szex nélkül is mindig kielégült, vidám, kicsattanó, teljes, harmóniát árasztó. Olyan, aki soha nem vár semmit, viszont határtalanul és kifogyhatatlanul ad. Olyan, aki a saját érdekeit mindig háttérbe szorítja. Olyan, aki ezt tiszta szívből teszi mindig. Olyan, akinek mindig van cigije. Olyan, aki mindig pont úgy viselkedik, mint azt az adott ember elvárja. Olyan, aki mások témájába kivétel nélkül mindig szívesen bekapcsolódik, érdemben hozzászól, határozott véleménye van, cserébe viszont soha nem várja el, hogy mások a saját témára vevők legyenek.

Olyan, aki mégis, mindezek mellett/ellenére nem Akárki, hanem Valaki.

Most kezdek arra ráébredni, mi a picsa miatt is diagnosztizálom magamnál jó ideje, hogy “pillanatnyi” lelki diszpozíció. Az, hogy most mindezeket leírtam, egy picit könnyít rajtam. De úgy érzem magam, mint aki a folyó közepéből kalimpál a parton ücsörgőknek, hogy “emberek, mentsetek már ki”, míg azok vagy hunyorognak, vagy visszaintegetnek vidáman, vagy odaszólnak, hogy náluk a kerti medencében tisztább a víz.

Nem Akárki, hanem Valaki.  

Először epret szedek, beleszagolok a levelek közé, húha, az eper is afrodiziákum? Aztán tépek pár szál indiszkréten erős illatú kaporszálat. Csupa oppozíció ez a növény - gondolom -, mert az illat több, mint erőszakos; igazi rámenős duft. De ott a szára, rajta a levelek, akár a vörösfenyő, ahogy a földrajzkönyvben szerepelt: “fátyolos, áttetsző, selymes”. Aztán kedvet kapok, és kihúzok egy friss hagymát. Olyan titokzatosan roppan, ahogy elszakítom az anyaföldtől, hogy valami fura kéj szökik fel a gyomromig, na még egyet. Húsos, de még karcsú, fején kócos a haj, benne apró földrögök. Az orromhoz emelem, nagyot szippantok. Ez a félig nedves, bojhos földszag, ez is a gyengém. Végül hat darabból kész a hagymacsokor. Nézd, ott nő a zeller, itt egy kis lestyán, ezek itt miniparadicsomok, ezek itt nagy bokrokká nőnek. És a citromfű? Lehet a süti szélére biggyeszteni majd. Aztán két lépésre jobbra a meggyfa. Mekkora szemeket könnyez: gyűjtöm a tálba, csupa vörös az ujjam. Végül megállok a szederbokor mellett. Roskadásig tele zöld kis gumókkal, mekkorákat fogunk itt csemegézni.

Eper, hagyma, kaporlevél, meggy. Így indulok holnap Ráckevére. Imádom az ilyen ajándékokat.

Juditka, hol vagy, hol vagy, hol vagy? Egy ideje nem talállak!

Rég, egyetemista koromban valahogy sokkal jobban bírtam a kudarcot. Talán, mert edzésben voltam:) Mit számított nekem egy egyes zh!:) Főleg, ha nem is tanultam rá. Ráadásul ott volt Annácska, akivel erősítgettük magunkat, és ha kellett, úgy, de úgy tudtunk együtt tanulni, hogy csak na. Én nagy lapokról szerettem tanulni, ő mini jegyzeteket csinált, amiket szép színesen kipingált. Nem is az agyammal volt soha a gond, mert a PEPSI összevont szigorlatra (pedagógia-pszichológia) össz-vissz, ha három órát tanultam. Ma az elsősegélynyújtás van porondon.

Rég jobban viseltem a kudarcot. Aztán most reggel is jön ez az összetéveszthetetlen íz a számba. Pont olyan, mikor a légiós szerelmem Nizzában - mással - én meg Pécsett várom, a szétrúgott akvárium darabjaival, a panelban.  De eszembe jut a Müller Péter. Azt mondja valahol, hogy jó gondolatokat kell enni és akkor jól leszünk.

Aztán olvasom Myreille-nél, és innen köszönöm neki. Mert valóban, néha az is jó, ami rossz:

“Az egy csoda, hogy van élményünk egyáltalán. Még akkor is, ha óriási fájdalmaim vannak, és rettenetesen deprimált vagyok, az is egy élmény, az is egy csoda. Az csoda, hogy rosszul tudom magam érezni. Hát ki vagyok én, hogy válogassak, hogy jó élményeim és rossz élményeim legyenek. Az ember legyen hálás azért, hogy élményei vannak. Egy buddhista gyakorlat szerint, ha már itt leszel, ha már itt vagy, akkor legyél hálás. Te nem gyáva vagy, te egy hálátlan kutya vagy. Ha azt mondom, hogy én jövök és meglátogatlak, akkor jövök és meglátogatlak akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha jégkockák esnek, akkor is, ha havazik, csak fel kell öltözni jól. De azt nem fogom mondani, hogy ja, hát rossz az idő, nem jövök. Tehát a félelem az olyan, mint a rossz idő. Nem kell számításba venni, akkor is azt csinálok, amit akarok. És mikor ezt megértettem, akkor már tudtam, hogy a halálos ágyamon nem fogok magamról olyat gondolni, hogy én egy gyáva ember voltam. Ez nem jelenti azt, hogy én nem félek, csak én akkor is azt csinálom, amit akarok.” (Feldmár András : Van-e élet a halál előtt?)

És nekem jó az életem. Hiába gyötörnek mindenféle buta gondolatok, annyi apró, hétköznapi és nagyon nem hétköznapi csodácska az életemben, hogy nincs veszve semmi, itt dorombol a szívemben a hála érzése. Megmondjam, mi mindenért?

Van egy férjem, aki, hm, hogy is mondjam, szuper. Valami elképesztő nyugalommal képes kezelni a hisztériáimat. De nem is ez a legnagyobb erénye. Hanem, hogy azonos a világlátásunk. Hogy ha mondok valamit, azt az esetek 99%-ában azonnal érti, a fennmaradó 1%-ot pedig öt perc után. Charmos, és humoros, és pont úgy csókol, ahogy én azt kiskorom óta tudom, hogy Majd Az A Valaki Pont Úgy Fog. Egyenes. Olyan egyenes, hogy bárcsak sokkal többen ilyen egyenesek lennének.

Van egy családom. Szeretjük egymást, és összetartunk. Van szép ház, zöld kert, az igény az együttlétre, van ész, intelligencia és humor.

Van egy kutyám. Az univerzum legkülönlegesebb fekete szőnyege. Itt horkol most is a sarokban. Szar passzban vagyok, elég kicsit belefeledkezni a lényébe, és a szívcsakrám máris egy szélforgó.

Vannak barátaim, akikkel értjük egymást. És nem veszítik el a humorukat.

Van bizonyosságom az Életről. Bizonyosság, ami átlendít a kritikus pontokon. Kislánykorom óta. Fogalmam sincs, hova, kinek mondjak érte köszönetet. De egy csoda. Nem csak hinni, hanem TUDNI, hogy nem egy húsdarab az ember, hanem Végtelenség, Örökkévalóság, szüntelen változásban.

Van képességem, jó, hogy bele tudjak feledkezni egy kisbéka zöldjébe, átélni a pillanatot, ahogy séta közben a hosszú füveket átfuttassam a tenyeremen, és szeressem a füveket, fákat, virágokat.

Van képességem, hogy emberek iránt, akiket sokszor lenne kedvem leszólni, megvetni, eltolni magamtól, szeretetet érezzek, mert meglátom bennük, hogy egyek vagyunk. Kurva nehéz, de gyakorlom.

Itt, most, ez az én életem. Miért is ne élvezném? Miért is nem szippantom ki belőle a Tapasztalatot? Hisz erről az életemről TUDOK, hát megpróbálom emlékezetembe vésni. Annyi jó ért már eddig is ebben az életben, nem szeretném elfelejteni. Itt és most, ez az én időm. És bármikor, ha csüggedek, hálás vagyok, hogy észre tudom venni, jönnek felém segítő, óvó karok. És sosem hagynak lezuhanni.

Egy példa. Tegnap még este is pityeregtem a teraszon. Bambultam a sötétedő égbe, és anyukám húga simogatta a karomat, vigasztalni próbált. Pont jól. Se túl “pozitívan”, sem lesajnálóan. Meghagyta nekem a magam bánatát, de azért kifinomultan jelezte: nyugi, nem vagy egyedül, itt állok melletted, együttérzek, ha kell, támaszod lehetek. Megrendítő volt. Aztán hazament. Már a gép előtt ültem, mikor a szobámba lépett a lánya, Dóri. Bejött, és meglapolgatott, majd mellém guggolt, és csak mosolygott. És ő is, pont úgy, ami nem volt tolakodó, és nem volt “túl”. Megejtő volt. Hogy az anyja elmesélte neki, és ő átjött, és oda tette magát mellém. És átragadt rám a mosolygóssága, az a végtelenül kedves lény megközelített, én pedig beengedtem az udvaromba. És könnyebb lett minden.

“Nekem nem problémáim vannak, hanem megoldandó feladataim” - hallottam egyszer, mikor facilitátornak tanultam. Tetszett már akkor is, és nagyon rég nem jutott eszembe ez a mondat. De most itt van megint a koponyám előcsarnokában. Igen, Juditka, nem problémák ezek, hanem megoldandó feladatok, amik gyötörnek, vagy megtorpansz előttük, ezek maga az Élet, a változás feltételezői, feltételei, és légy hálás, hogy képes vagy egy életen belül úja és újra átugrani az árnyékodat.

A nagymamám halála után többször megjelent tudatos álmaimban. Mindig is valami tanácsot, megváltó kinyilatkozást vártam tőle. Soha nem mondott egyebet, csakis egy szót: “EMELKEDJ”.

Emelkedj, Juditka.

Jaj, csak most ott lehetnék a kis puttóm mellett, nem pedig itt egyedül, felébredve az éjszakában:(

Az már tényleg igaz, hogy az ember azért sír, hogy a teste átvegye a lélek terhét, a test a fáradtságtól elaludjon, a lélek regenerálódjon. Kitaláltam! Ránctalanító krém lélekre. Meg lélekpakolás, lélekradír (az elhalt álomszövetek gyengéd eltávolítására).

A mai naphoz már csak az kellett, hogy anyámék hazaérjenek Pécsről, és kiderüljön, hogy ca. 3 hét múlva újabb kemósorozat veszi kezdetét. Az artikulálatlan, és elkeseredett dühömet már kiírtam egy A.-nak címzett mailben. Most már csak tompa és semmilyen vagyok. De valaminek nagyon a határára értem.

Szeretném a saját életemet élni. Családot akarok, sajátot. Bécset akarok, egy otthont akarok, ahol jó lenni, és jó megérkezni, egy darabka földet ezen a kurva bolygón, ahol jó napjaim vannak, ahol van jövőm, kedves férjem, okos és cuki gyerekeim, és nem ez a szétszakítottság, szétkaszaboltság, kurvaélet.

Január óta vár egy halom vasalnivaló Bécsben. És a virágok, asse tudom, mekkorák.

Nekem már csak egy kérdésem van. Kinek sírjak? Mert senkinek se lehet sírni. Mert egy elbaszott szar az egész. Sírjak anyámnak, aki sír a konyhaasztalnál? Sírjak A.-nak, aki (mint én is), már nagyon azt akarja, hogy legyünk végre együtt? A hétköznapokban. Ne csak Ráckevén, a telken, kutyafuttában.  Olyan baszottul egyedül érzem magam a világ közepén, hogy nagyon. A düh pillanatokra feljön, aztán átváltozik szomorúságba. Szóval momentán kurvára magam alatt vagyok. Befekszem az ágyamba, behúzom a függönyt, és ennyi. Ennyi, baszki.

Az a kurva vizsgabiztos, az. Nehéz nem elátkoznom. Nagyon nehéz. Imádkozom az angyalaimhoz, hogy ne engedjék nekem, hogy valami rosszat kívánjak neki. Essen le az a taszító bozontos bajsza, a karaktere, nohiszen, bazmeg. Anyád. Ja, hogy mi is a bajom? Nem az, hogy megvágtak a vizsgán, mert valóban elbasztam. Okosan kikerülöm, aztán a nem jó sávban rossz felé megyek, ottbasszamegahálaisten alapon? Juditkaaaaaaaaaa. Ejnyebejnye, mindjárt beléd harapok. (Vagy anyádba?) Lányos parkolás, de sikerült! Meg is dícsért az én nagyon aranyos, mackós oktatóm. Csak az a kurva kanyarodó sáv, az bebaszott.

Szóval, figyelj, nekem tényleg nem az a bajom, hogy megvágtak, mert majd átverekszem magam ezen a Bécs nélküli héten is (a türelmemet nagyon tesztelitek, istenkék!), hanem, hogy úgy kezdődik a vizsga, hogy felhúzatja a vizsgabiztos a nadrágomat? Hogy mutassam a lábamat??? Mert ez papucs. Az, bazmeg. Egyiptomi papucs. Inkább az amulettet figyelnéd a boltozaton. Jaj, de utálom, ha bárki is látja a lábacskámat, mindjárt sírok. Remeg az egész lelkem (mit lelkem, a TESTEM), a karmám beszökik a tanpályára, nem lehetek ilyen szerencsétlen, hogy pont a lábamat kezded ki, te fasz. Hagyjuk már ezt a papucstémát, üljünk már a kocsiba, hátha még nem túl késő, és nem fulladok le az első akárhol. És nem is. És milyen szépen vezettem. Ahogy váltok, csilingel a hat karkötő a kezemen, élvezem, nőci, nőci, nőci, legyen már piros, azt mondtad, itt mindig belecsúszunk a pirosba. És a piros is megjött, és már olyan laza voltam, hogy még a Karinthy Frici bácsi is eszembe jutott, vö. Laza Lelki Tartás, meg, hogy mondta az Arankának, aki később Auschwitzban égett el, mielőtt dramatizálás gyanánt kivetette magát a siófoki Vitéz PanDZió ablakán, és medencecsont-törést szenvedett, hogy “na de kinek lenne szíve elhagyni egy sánta párducot?”, és akkor még halvány mosoly is átsuhat az arcomon, visszapillantóban csak egy hatalmas bajusz.

Mindegy az egész. Jött közben egy telefon, kiestem a ritmusból. Mindjárt hányok az idegtől. Tudom, ne mondd, hogy mindig csak mondom, és sosem hányok, de ez most komoly. Ez megsemmisülés volt, szégyen, lelki gyötrelem, micsináljaknah. (Hintó, strandpapucs, baleset, vér, tocsog, jaj, eltört?).

Én még éjjel is úgy alszom, hogy az egyik talpammal elfedem a másik lábfejemet. Mint a Jézi a kereszten. Ezen elalvás előtt mindig elgondolkodom. Laza Lelki Lábtartás.

A narancs gyertyaláng a mini alumínium vödörben. Aztán jobbra fenn, a réz mérlegben a lila, bokrosodó virágok. A Kajti a piros labdával a szájában. A levegő. Frissülő, nedves. A békák rázendítése. A kopott nád a falon, végig. A világító záporeső a türkiz kaspóban. A citromfa, lombosodó. Telis-tele citrommal. Egy jó mély slukk a cigiből. A talp surlódása a műfüvön. Mindezek megjegyzése.