Oroszóra volt, tíz éves múltam, és félelemmel vegyes izgalom rebegett mindig bennem, mikor az orosz tanárom bejött a terembe. Hollófekete haja volt, falusi tanítóhoz képest feltűnően elegánsan öltözködött, és egész megjelenéséből sugárzott valami kozmopolita flair. Tökéletesen beszélt franciául is. Úgy járt, mint egy versenytáncos: kicsit mindig húzott lépésein, akár ha sasszézna. Hangja zöngő, mélységes. Amikor az iskolakórust vezényelte, nyakkendőben, én,  a tízéves titokban fürkésztem, és sóvárogtam azután, hogy bárcsak felnőtt lehetnék, mert akkor nem az úttörőcsapat-vezetővel, hanem velem lenne viszonya. Mosolya charmos, szemei pedig úgy simogattak, hogy közben mindig zavarban voltam. Sosem tudtam eldönteni, hogy szorgalmamnak szól-e elismerése, vagy mint férfi néz rám, a kislányra, aki odabenn kész nőnek érzi magát; de végülis nagy valószínűséggel ez csak az éledező kacérság hangja volt lelkemben.

Egyetlen egyszer kezdtem ki vele célirányosan. Magammal vittem az iskolába újszülött öcsém egy napos fotóját, és oroszóra elején a pad szélére biggyesztettem. Jelentkeztem, mert tudtam, akkor odajön a padomhoz, de nem engem szólított. Már majdnem bevettem a képet, mikoris önálló munka következett, és sassézni kezdett a padsorok között. Emlékszem, hogy öntött el a forróság, mikor már csak egy padnyira állt tőlem. A torkomban dobogott a szívem. Aztán odaért. A könyvre bámultam kényszeresen. Megállt mellettem. Az egész nyakam lángba borult. Először csak állt. Kicsit jobbra sandítottam. Az ujjai a kép szélén. Figyeltem őket. Hosszú, tökéletesen ápolt, férfias zongorista-keze volt. Hol a kezére, hol az öcsém rózsaszín fejére kapkodtam szemeim. - Nocsak, megszületett? - kérdezte, pont azon a hangján, amiért az egészet csináltam. Mosolyogtak a szavai, de volt benne valami leleplező öröm is, ami azt sugallta, megmosolyogja, leleplezheti a kislány ártatlan örömét. Nohiszen. - Igen, tegnap…- vigyorogtam bele az arcába. Aztán tovább ment. Engem pedig majd’ szétvetett a boldogság. Igen, sikerült! Ide csaltam! Az óra hátralevő részében azt bámultam, amint a tanári asztalnál a naplóba jegyzetel. Sosem voltak ócska tollai és az írásától ábrandos lettem. Ez a tanár mellett minden oroszórán kész nőnek éreztem magam. Oroszórás napok előtt hajat mostam és csinosan mentem, és egész nap behúztam a hasam. Más napokon azon a folyosón kóvályogtam, ahol épp ő ügyelt. És nagyon irigyeltem az úttörő-csapat vezetőt. Méltatlan volt számomra, hogy csak tízéves vagyok.  

Pár év múlva meghalt. Sokszor álmodtam vele, mindig valami segítségért jött. Mindig elutasítottam. Aztán egyszercsak már nem segítségért érkezett. Ezüstös-lilás fényben csillogott, levetítette nekem élete fontosabb eseményeit, aztán annyit mondott: “csodálatos vagy, én pedig egy szín”.

Ez az én orosztanáros zeném. Ha hallgatom, itt van velem, és hiába vagyok tízéves, megbolondul értem, az ölében lovagolhatok, elringat, simogat, és sohasem túl tolakodó.

És akkor most hallgassuk meg szobánk magányában Leonard Cohen-től a Dance me to the end of love-ot live verzióban.

Kurvára profi vagyok ma a kiborulások megelőzésében. Négyszer tört el majdnem a mécses, négyszer tettem inkább egy kört a házban, gondoltam szép dolgokra, tulipánokra, és a fülhallgató olyan nagy és masszív, hogy a fejemet egybe tartja.

- Tessék, KJ vagyok.
- Jó napot kívánok, a Szonda Ipsos munkatársa vagyok, és aktuál-politikai témában végzünk felmérést. Jelen felmérésben azonban csak max. nyolc általánost végzettek vehetnek részt, van ilyen személy az ön családjában?
- Nincs…
- Sajnálom….
- Én kevésbé, viszonthallásra.

Kivagyok. Padlón vagyok. Az ágy kivet magából. Pontosabban nem fogad magába. Két hete nem tudom kipihenni magam. Nem tudok egy jót aludni. Van hét nap, amikor optimista vagyok, odeteszem magam, aztán jön megint valami, ami az egészet komplett elmossa. Minden éjjel úgy feküdtem le, hogy reggel vidáman ébredek. Most meg felkelek, és a pofám torzra feldagadva, az ujjaim, mint a virslik, a hajam zsíros és igénytelen. A körmeim rendezetlenek. A fehér póló rajtam csupa kutyaszőr. A szobában hideg. A Kajti vonyít fél órája. Szól a zene, de elnyomja a fűnyíró erőszakos hangja. Van ez a szájíz, ami összekeverhetetlen. Amit akkor éreztem, amikor egy nyáron keresztül vártam az Attilát. Ezt a nyomorék ízt forgatom most a számban.

Van, mikor tág a világ, és jól elférek benne. Aztán jön valami, egy rossz hír, amitől az egész beszűkül, abroncsként vetemedik körém. És ez van most. Anya hétfőn fekszik be a kórházba, szerdán műtik. Félek. És mindenki fél körülöttem, akihez anyám közel áll. De most a saját félelmeimmel kell szembenéznem. Legalább itt, hadd foglalkozzam a saját félelmeimmel.

Félek attól a pillanattól, amikor újra meg kell látnom az ágyban, a csövekkel. Félek attól, amit a műtét után az orvos mondani fog. Félek attól, hogy hogyan gyógyul be a vágása, mert komplikált az egész. Félek, hogy kell-e neki a műtét után kemóra járni. Félek, hogy sokkal jobban fogok félni, mint, ahogy most félek.

…és éhgyomorra három cigi.

Jaj, és jaj. Hogy vártam én ezt a filmet.  Én emlékszem rosszul a könyvre?

Mert rögtön az elején émelygek az ifjú Florentino Arizától. És ahogy öregszik, úgy válik egyre taszítóbbá. Valóban ilyennek álmodta meg Marquez? Mert akit itt látok, egy elmebeteg félkegyelmű, és az a csodás regény pedig egy sekélyes, giccses tákolmány a képernyőn. Nem mondom, a látványra sokat adtak, de mindhiába. Marquez plasztikus, buja, mágikus leírásai a filmkockákon mindvégig élettelen operettdíszlet marad.

A könyv esszenciájából semmi nem jön át, a történet nem volt képes eldurranni (annál gyakrabban Ariza, hihi). Nem így emlékszem a könyvre, mint amit itt láttam, de muszáj lesz ezek után újraolvasni.

Egyet viszont jól megtanultam belőle. Az illuzorikus szerelem el- és lebutít. Testi-lelki értelemben kiteljesedett szerelem csakis férfi és nő közt jöhet létre. Florentino öregkori arcára teljesen kiül kéjenc, szívtelen lénye, Fermina pedig úgy mozgatja a nyakát, mint egy megzavarodott gúnár. Micsoda ügyetlen alakítások.

Minden, ami a könyvben elbűvölő, misztikus, és legfőképpen hihető, az a filmben egészen bugyutává és infantilissé avanzsálódik.

Az öregkori szerelem nem filmvászonra való. Biztos vagyok benne, hogy létezik, és megvan a maga létjogosultsága, de az már olyannyira intim, hogy csak a két résztvevő számára lehet nyitott. Csakis a két résztvevő tudhat róla olyan mélységekben, mint ahogy ezt a filmben bárki megleshette. És mindezt azért mondom, mert a szerelem eszme, irracionalitás, örök fiatalság, életerő, nem pedig aszott testek aktusba vetemedése. Mégha létezik is, titokban kell tartani, mert az Élet, a fiatalok, a külvilág nem értené meg, nem tudna a szerelmesekkel örülni. Mert az öregkori szerelem már az időtlenség, az öröklét felé mutat. Spirituális élmény, visszatalálás egy forráshoz, amit elveszettnek hittek megtapasztalói. De ezt az Élet, ami bugyog, forr, és nem tud önnön öröklétéről, nem fogja megérteni és elfogadni soha.

Shakira zenéi jók, de nem itatják át a filmkockákat. Zene és film nem válnak eggyé. A Ferminát alakító színésznő választása szintén nagy baklövés. Fermina nem egy férfias, hideg szépség, hanem tündöklő, angyalarcú, bájos valaki. Talán Urbino doktort találták el a legjobban.

Én nem is tudom, mit szólt volna ehhez Marquez, de bízom benne, hogy a megtekintés után azon nyomban letiltatta volna.

Vannak regények, és főleg épp ezek a mágikus-realista közönségkedvencek, amik egyszerűen nem filmvászonra, hanem az olvasó fantáziavilágára termettek. Ha a filmet látom először, biztos, hogy nem olvasom el a könyvet. Nem tudom, hogy lehetett volna jobb filmet forgatni, ezért inkább azt mondom, egyáltalán nem kellett volna megfilmesíteni a Kolerát. Ócskaságból van elég, soha többet Marquez-filmadaptációt.

Isten a tanúm rá, pedig nagyon vártam.

Amikor még pályázatokat írtam, és projekteket valósítottam meg, a projektek végén, ha jó volt a csapat, mindig tartottunk záróbulikat. Ez leginkább a közmunka-programoknál volt szokásos. Aki ismeri, hogy mi az a közmunka-program, sejtheti, milyen alakok voltak a résztvevők; nem öltönyös, szóvirágokban és frázisokban beszélő managerek, hanem egyszerű prolik. Volt köztük alkoholista, önmagát elhanyagoló, de voltak kedves-vicces, mulattató figurák is. Általában bográcsban főztek, és mindig ők kezdeményezték a záróbulit.

Az első ilyen alkalom során kissé félve mentem a helyi focipályára kolléganőmmel. Én amúgy sem vagyok egy cimboráskodó fajta, de a nagyon is közvetlen, nagydumás kolléganőm oltalmában biztonságos volt. Lepusztult közösségi terem, kibaszott büdös, ragacsos asztalterítő, negyven fok, sarokban hatalmas hi-fi, és dübörgő zene. A kaja kinn rotyogott az épület mögött, néhány tag bódultan dölöngélt körötte. Benn a teremben fülledten ropta egy abszurd nőci egy férfival. Arcukon az a buta ösztön, ami már sejteti, hogy gyakorlatilag baszni volna jó. És akkor érkeztünk mi meg. Körülugráltak, mindenféle italokat kaptunk és pillanatok alatt átragadt ránk is felszabadultságuk. A csoportvezető vicces beszédet mondott a pörkölt felett, a pléhkanalak pillanatokra a levegőben lebegtek, aztán kenyérhéj roppant, ettünk.

Először nem mertem táncolni, pedig a mostanihoz képest húsz kilóval könnyebb, csinos, barnára sült galamb voltam, és a csípőfarmer akkoriban még jól állt. De az én kolléganőm nem csak nagy dumás, de ugyanennyire erőszakos is, ezért berángatott. Kellett azért egy adag Garrone (műanyagpohárban!), amitől felszabadultam. Időközben besötétedett, és már a dohányzási tilalmat is megszegtük, parazsak gyúltak az omladozó teremben, rengtek a kiszuperált kocsmaasztalok, néhány részeg visongott, és hirtelen azt vettük észre, hogy hoppá, csak mi ketten rázzuk magukat a Zoltán Erika mix-re.

Én egyedül szeretek táncolni, befelé fordulni, tüzeket gyújtani magamban, úgy csípő alatt öt centire.  Ringatni magam, ahogy a hastáncon tanultam, kizárni a külvilágot, és élvezni magamat. Felkérő, közeledő kezeket villámgyorsan lökök arrébb, és nem teremtek szemkontaktust. Még a legbugyutább szövegre is mélyen figyelek (”reMMMetelány, csak így hívtak, remmmetelány, akik hívtak, és akikkel sosem mentem el”), és totál belehelyezkedem a történetbe. Ilyenkor minden szar számot szeretek(”nemtudommivanvelem, kinőttem a szerePPem”). Az Élet Császárnője vagyok, a Tökéletesség, az Abszolút. Így táncoltam ott a kövezett teremben, csukott szemmel, hátravetett fejjel. Gondolatban azt figyeltem, ahogy az akkor még kiálló szegycsontomon húzódik a bőr, és kitöltött az öröm, hogy nemsokára A.-val leszek, és kéjes dolgok álltak sorban az elmémben, mikor is hirtelen a zenét keverő átlagos és szimpatikus fiú felkért a házibuli gagyi-magyar verziójára. Nagyon hangosan szólt a zene, a zsigereimben dübörgött, szinte már olyan volt, mintha belülről hallanám. Fogta a derekam, jó magas volt, én a válláig sem értem, és oldalra éneltem bele a sötétbe, mert a kezei járkáltak rajtam, és rettegtem, hogy megcsókol. Szegény, görcsösen próbált mindvégig szemkontaktusba kerülni, aztán amikor vége volt, adott egy puszit, a gerjedelme aurán csapott, gyorsan összeszedtem a cuccaim, és hazatekertem, végig a városon, és rohantam a gép elé A.-hoz.

Ez az egész olyan, mint egy nyolcvanas évekbeli tinifilm. Ágota vagyok a Szerelem első vérigből. Uff.

Levesezés közben hallom a mondást egy fiatal történész doktorandusz szájából: “Nem elég a királyságot leváltani, az embereket kell megváltoztatni.” A fiatal történész nagyon sovány, nagyon visszafogott, és fogadni mernék, hogy a gebe, arctalan csajokat szereti.

Tekintve, hogy a műsor a ‘68-as kelet- ill. nyugat-európai diáklázadásokat veti össze, a Knorr egyszerű és finom gulyásleves felett azon merengek, hogy a mai egyetemisták a tandíjon és a diákhitelen kívül vajon milyen kérdésben lennének képesek összefogni. Csak azt tudom, hogy én egyetlen csoporttársammal sem lettem volna anno hajlandó közösködni. Bölcsészkar, német szak, mit vártok.

Ezt viszont rég hallottam.

Apámmal ülünk, és mondja, mi volt ma a megbeszélésén. Nekem szétloccsan(ik) a fejem, annyira fáj, és dühöngök. Ez a puruttya szar ország, morális, és mindenféle válság, de ezt mindenki tudja. Legjobban az dühít, hogy vezető pozícióban ülnek olyan emberek, akik a szememben nullák, semmik, lenne kedvem utánuk köpni, pellengérre állítani őket, fejükre olvasni mindent, amit tudok róluk, cikket írnék róluk, a piszlicsáré, szaros életükről, a kicsinyességükről, álszenteskedésükről, megérett a világ a pusztulásra, atombombát akarok, akasztásokat, megtisztítást.

Itt szívességből hazudik mindenki, önmagáért, és a másikért, fedezés fedezésért, szívesség szívességért, kirakat, templombajárás, öltöny, nyakkendő, de puruttya, legalja az egész, én őszintén, annyira rühellem az egészet, hogy szavaim nincsenek rá. Az összes politikus, helyi és országos szinten paprikajancsi, viccifugra, operettbábu. Semmi erkölcs, semmi etika, de hiszen, azt sem tudjátok, mi az, mi az ember, alapfogalmakkal, a világ működéséről nulla stabil adattal rendelkeztek………………