Már szinte teljesen zöld a Mecsek. Minden nap, hazafelé autózva ott áll a fácán az út szélén, a kanyarban, pitypangok között, és nem rebben el, ahogy elhajtunk mellette. Anya jól van, de ma már szomorú volt, mert fél, nem engedik haza hétvégére, és fél, hogy mi lesz a továbbiakban. Vittem ma neki joghurtot, és egy darabot a kedvenc sütijéből, és olvassa a Funtinelit, és fáj a dereka a rozoga ágytól. Nagyon várom haza. Istenke, engedd haza pénteken. Tiszta lakás, frissen vágott fű, otthoni illatok, puha ágy, hűs szoba, és saját paplan várja.

De nekem mára kissé betelt. Rengeteg az érzelmi analfabéta. És nem kell értük a szomszédba menni.

Hangoskönyvet gyártottam, holnap viszem meglepetésként. Íme egy részlet. Otthon.

Nyílik az orgona! Tegnap vettem észre. Hazafelé az út mentén hasas bokrok, tele lilabíbor virágokkal. Végre, végre, végre. (És máris a bodzabokrokat várom.) Egy hete figyelem a hatoson haladva a Kelet-Mecseket. A mecseknádasdi nagy kanyar után indul az Erdő, mi ívelünk az oldalában, és minden nap zöldebb, élőbb. Tegnap már belestem a mélyére is. A fákon átsütött a nap, rebegett a fény, fénylettek a suhanc levelek, és medvehagyma íze fanyargatta a számat.

Ahogy lejöttünk az emeletről, tintakék volt az ég, és a házak tetején olyan vastag szivárvány volt épp születőben, amilyet még nem láttam. Szájtátva bámultuk, amint kúszik fel az égre. - Anya! Ha van még annyi erőd, nézz ki gyorsan az ablakon, hatalmas szivárvány van az égen! - Jaj, kislányom, nagyon kedves vagy, de most nem tudok már felkászálódni megint - mondja, de MOSOLYOG a hangja. - Látod, jeleznek az égiek neked! - Igen, puszi! - még egyet telefonáltunk. És ez még nem minden. Mert pár kilóméterrel tovább már dupla a szivárvány! Állunk öcsémmel, bámulunk, ujjongunk.

És ez a szivárvány mindent el is mondott a mai látogatásról. Anya már a folyosón sétálva vár minket, hiába lóg róla négy zacskó, a nyakában kanül, belőle kis üvegek, öt darab, akár egy túlméretezett fülbevaló, de mosolyog, de nagyon akar, és sikerül is neki, csak ömlik belőle a szó, csupa szív, csupa akarat, elszántság, megnyugvás. Boldogan trécselünk a folyosón, miközben két apró ikret tolnak, emberek jönnek-mennek, de itt az osztályon az én anyukám a hős. Végtelenül büszke vagyok rá, az akaraterejéért, a képességéért, hogy változni tud, a szívósságáért, a szívéért (mert ma már nyomtatnom kellett ám egy lapot, amin megköszöni a kollégáknak, hogy annyian drukkoltak neki, és bevinni az iskolába a faliújságra!:) ), gyakorlatilag mindenért!

Tegnap este már nem tudtam mit csinálni, nem maradt más: betettem az esti meditációt, amit anyának is odaadott anyám húga, hátha. Nem szeretem ezeket az irányított meditációkat. Túlságosan elrugaszkodottak, engem a zene zavar alatta, és a hang, aki vezeti ezeket, mindig valahogy irritáló és béna.

Nagyon kellemeset csalódtam-meditáltam. Először is nincs alatta zene. A női hang valami elképesztően kellemes. Amiket mond, teljesen hétköznapi és bölcs, és minden “feladat” telibe talált. Pontosan a le nem írt panaszaimat, düheimet segített kimosni belőlem. Úgy is ébredtem ma reggel, mintha legalább húsz órát aludtam volna. Akit érdekel, szívesen elmailezem.

Miért is várnám el, hogy bárki is igazán együttérezzen velem? Hogy gondolhatom, hogy az alapján, hogy elmesélek valamit, felületesen, sietve, az alapján átmegy az átélés maga? Mert például anya hiába mondja: “kislányom, elképzelni nem tudod, hogy mennyire a gödör alján éreztem magam azon az ágyon”, és én hiába mondanám neki: “el sem tudod képzelni, micsoda erő kellett, hogy mosolyogjak, mikor ott feküdtél”. De mosolyogtam, mert akkor ő volt a lényeg, nem én. Imi mondta mindig: “ha a társad akciózik, ne licitáld túl”.

Senki, senki nem tudhatja, mi volt nekem ez a mai nap. Hogy nem csak izgulás, félelem, de végül a kibukkanó napsugár is. Ha most, ebben a pillanatban visszanézek korábbi éveimre, reakcióimra, csodálkozom. A mindent elmesélni, átadni (azt hittem, át tudtam adni bármit is) ma már inkább befelé megy, egyre mélyebb részeimbe. És mennyi hely van bennem, mekkora elasztikus valami vagyok, hogy ennyi minden elfér!

Az egyik barátom arról örvendezik, hogy végre sikerült eladni a házukat. A másik barátom mai napja sikereiről, a harmadik ember a kollégákról, a negyedik fájós lábáról mesél. Mindenkinek a magáé a fontos. És ez nem fájhat nekem. Ide vésem ezt most, hogy ne felejtsem ezentúl.

A lelkem ki van fosztva. Kongok, fáradt vagyok, de kicsit megkönnyebbült is. Kivel akarnám ezt megosztani? Senkivel. Az érdeklődés max. 2-3 mondatig tart (talán már a kérdés közben is a saját dolgaira gondol). Nem szabad ezen szomorkodnom. Nem húzhat ez le. Mert nem ez a lényeg. De a szívem mélyén mégis szomorú vagyok: oldani vágyom és oldódni vágyom.

Ma, ahogy sétáltam lefelé a kórház dombjáról, nagyon elkezdtem várni, hogy útban legyek Nizza felé. De nem, legyek inkább már ott, nem pont Nizzában, csak útban felé, San Remo, vízszag, vitorlások, nem beszélni, csak suhanni, nyalni a csíkokat, benyalni a napfényt, vakáción lenni, gondtalanul, csenddel a fejemben, tiszta tudattal, minden szó nélkül, kinapozni magamból ezt a hosszú, zsíros, görcsös telet. Ámen.

Pécs felé, kb. Mőcsényig még jól vagyok, a mágikus követ az ujjamra húztam, és csak mantráztam magamban. Meg sem szólaltam. Az öcsém hangosan hallgatott mindenféle zenét, ami először idegesített, de aztán arra gondoltam: az a lényeg, hogy idebenn csend legyen. De Mőcsény után hirtelen elöntöttek az érzelmek, a félelem, és nagyon nyeltem a könnyeimet.

11 órára értem a műtő elé. Megkérdeztem, műt-e még a doki. Igen. Anya tehát még benn van. Kilenc után vitték be, ez még elmegy. Mellettem ácsorgó kismamák - mind valami rövid beavatkozásra vár, mennek egymás után sorban, mint a libák. Én pedig szorongatom a követ. Forgatom az ujjamon, hívok mindenféle őrangyalokat, és anyához irányítom őket. Aztán már hirtelen fél egy lett, anya még mindig benn.

Kettőkor szétestem. Miután minden lépcsődíszt, minden csempét unalomig számoltam, és már nem tudtam, hogy a jóra gondolni, félni kezdtem. Mi tarthat ilyen sokáig? Már négy órája benn van. Elvérzett, nem tudják összevarrni - minden futott már szimultán a fejemben. Az ágya, rajta a kispárnájával ugyanúgy állt a műtő csapóajtója mögött, senki odébb nem tolta. Féltem. Drukkoltam. Izgultam. Idegeskedtem. Fél percenként lestem be a csapóajtó egy centis résén, hátha. És nem. Nővérek, ki-be, orvosok el és vissza. Mellettem kiüresedett a folyosó. És vártam. Aztán egyszer csak a műtőszoba elé tolták az ágyat, végre. Álltam, hunyorogtam befelé az egy centis résen. De nem történt semmi. Arra gondoltam, hogy most nagyon egyedül vagyok, és anya is nagyon egyedül van. De aztán arra is, hogy hisz én angyalokat hívtam segítségül, akik körbevesznek minket, dehogy vagyunk egyedül. Egyedül voltam fizikailag. És a gondolataimban. Régen ilyenkor már rég felhívtam másokat, de ma már nem hívok senkit. Apám érdeklődik telefonon, belehadarom: “még mindig benn”, és azonnal ki is nyomom. Felhív A., kicsit beszélünk, majd újra magamba temetkezem.

Elkongott még egy óra, mire a résen át már nyitott műtőszoba ajtót látom. A sebész kisétál, már fehérben. Tehát vége. Látom azt a zöld fényt, a zöld csempéket, embereket, akik körbeállnak valakit, akit én nem látok, az anyámat.

Még húsz perc. És tolják. Látom, liftbe szállnak, én pedig rohanok a lift kijáratához, hogy elcsípjem. Fülelem a liftakna hangjait semmi. Mire végre surrog, zörög, és újra csend. Ajtó nyílik, és kitolják anyát. A műtősfiúval összenézünk, igen, megáll egy pillanatra. Most szedd össze magad, Judit, nem szabad sírni, erős vagy, a legerősebb.

 Ott az ágyban, csövek közt, kiterítve, ott fekszik kábán az én anyám. - Anya - szólítom meg, mert látom, résnyire nyitva a szeme. És kikászálódik a jobb kéz a takaró alól. Megfogom, megszorítom. - Anya, anya - nem tudok mást mondani, és ő sem. Alig látok a könnyeimtől. Csak nézünk egymás szemébe, látom, szólna, de még nem tud. - Minden jól van, anya, jövök majd, minden jól van - bíztatom vas akarattal. És. csak szorítja a kezem. Megsimítom a homlokát. - Nagyon kába vagyok… - mondja alig érthetően. Aztán tovább tolják. Elfordulok, és akkor kitör belőlem a feszültségben felgyülemlett sírás. És örülök, hogy elcsíptem, hogy itt voltam, és hogy láthatott, és meg tudtuk fogni egymás kezét. Az én stramm anyám egészen töpörödött és elveszett volt abban az ágyban.

De menni kell. Vissza a műtő elé, el akarom csípni a nőgyógyászt. Épp jön szembe, rohan, két percben elmondja, mi minden történt. Megnyugtató. Sokkal, de sokkal jobb híreket kapok, mint amire számítottunk. Még visszamegyek az osztályra, anyát már betolták az akutszobába. A nővér részvéttel telien mosolyog rám, aztán eljövök.

Kimegyek az udvarból, át a füvön, a sok sárga pitypang között, le egy padra, rágyújtok, rá dőlök a pad támlájára, egy nagy slukk, és végre sírhatok. Sírok a jó hírektől, sírok a feszültségtől, sírok, hogy egyedül érzem magam, sírok, hogy anyátlannak éreztem magam egész nap, sírok a hálától, az angyalaimra gondolok, és sok mindenki másra, akik annyira drukkolnak anyának. És a szívem erős, a hitem mégerősebb, a bizonyosságom abban, hogy igenis segít minket az a világ, amiről sokan csak hiszik, hogy van, de nekem lényeivel, működésével maga a bizonyosság.

De csak pár slukk ez az egész, mert látom a sebészt közeledni. Hozzá futok, mondjon pár szót. És ahogy beszél, és, hogy az egész habitusa akár az Imi, a szelídsége, az emberségessége, és a humora nagyot simít rajtam. Távolodóban megnézem, melyik kocsiba száll. Egy ütött-kopott, húsz éves, bordó kocsi. Ki gondolná, hogy aki benne ül, micsoda ember, és mivel telt a mai napja?

Aztán lebattyogok a hegyről. Süt a nap, leülök egy padra, és beteszem a fülembe a fülhallgatót. Meghallgatok a Mama-t a Spice Girls-től, pityergek, köröttem a világ hangtalan autók és sétáló, felhőtlen emberek. A szívem ver, zakatol, hirtelen nagyon fáradt vagyok, de hálás vagyok a végtelenségig, és nagyon magamban.

És csak ez az egész után hívtam fel bárkit is a családból.

Rutinvizsga kipipálva. Lelkiállapotomról tudomást sem véve reggel a “Délelőttök a kádba’ “-val indítottam, kivasaltam a hajam, kiscipő, blúz, anya nyaklánca a nyakamba - hogy majd én nagyon sugárzom. Be is jött: mégcsak húznom sem kellett, én választhattam ki, mi az a feladat a nem kötelezők közül, amit bemutatok (kézifékes indulás).

Aztán Pécs, anya, kórház. Az az igazság, hogy még csak elképzelni sem tudom, miféle félelmek fogságában van szegény. Ácsorgunk a folyosón, beszélgetünk, és ilyenkor, köntösben mindig sokkal kicsit, sokkal törékenyebb. Akár egy kislány, és rossz ott hagyni, és látom, hogy vissza sem fordul az üvegajtón túl, nem néz utánunk, és tudom, hogy könnyes a szeme. Annyira izgulok idebenn, hogy már írni sem tudok róla. Holnap műtik kilenckor. A mágikus kövek az én tenyeremben lesznek. A smaragdzöld szív, amit tőlem kapott, már a táskájában lapul. Istenke, segítesz neki, punktum.

Ejj, bazmeg - gondoltam, miközben egy halom muskátliról szedegettem az elszáradt leveleket, hajtásokat. Egyiket a másik után, elfojtott dühömtől függően kevésbé vagy annál inkább tépkedve, cibálva. Azon merengtem, vajon az én növényeim Bécsben hogy vannak. Vajon az én teendőim Bécsben, ahol elvileg élek, ennyire másodlagosak lennének? És hogy merik (ha merik) elvárni tőlem, hogy életcélomnak tekintsem a virágok rendberakását, és hogy merik azt gondolni, hogy ezt még kicsattanó jókedvvel is teszem majd.

Kibaszottul utáltam most lenn a muskátlikat, mert amíg itt anyám egyre jobban örül, hogy juhéj, a műtét és lábadozás előtt még a virágokat is rendbetesszük, én addig magamban fortyogtam, szitkozódtam, a halom vasalnivalóra gondoltam, ami ott vár Bécsben, a lakásra, ahol elvileg élek, ami elvileg az otthonom. Én AZT a lakást akarnám csinosítgatni, nem ezt. És mi van végülis? A bécsit nem csinálom, nem tudom, ezért basz az ideg, az ittenit tudom, de nulla kedvem van hozzá, semmi örömöm benne, sőt.

Mert ha igazán odafigyelnének, hogy mennyit vagyok itt, és mit teszek értük, akkor nem csak akkor ocsúdnának fel, hogy “azt hiszed, nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért ez van?” - amikor ezt geci módon az orrukra húzom, hanem mondanák azt maguktól.

Átjön anyám húga, hozza az mp3-lejátszóját, tele csakrameditációval, “szeresd magad”-dal, Janikovszky-hangoskönyvvel, mert valahogy gondoskodni akar nővéréről: - Nézd, ide rá töltöttem neked ezt-azt, hátha kicsit majd kikap…. - Judit, ne törd le azt az ágat, azt még el tudom duggatni!!! - vág a szavába, és nem ő érzi magát szarul, hanem én. Kibaszottul fordítva ülsz a bilire, bazmeg - mondanám neki, ha a haverom lenne - kurvára nem az a fontos, hogy a külvilágnak felelj meg egyfolytában - mondom neki, mert az anyám. - Vigyük a yukkát oda a kúthoz - mondja. Megemelem, nehéz. - Apa! - Mi van???! - Gyere már ide, mert nem bírom el! - odajön, téblábol, olvasok a gondolataiban, inkább a kiskocsit akarná előhalászni valahonnan - Nem fogod most a kocsit előkeresni, kapd már el az egyik felét és vigyük! - már nagyon frusztrált vagyok. A kútnál beigazítom, anyám még variál, nézek körbe, apám már sehol, emelem, végleges hely eltalálva. - Itt rohadok meg a nagy dézsával, te meg fotózgatsz, bazmeg? - mert észreveszem, hogy mint egy hülye kisgyerek, fényképezővel a kezében vigyorog.

Az meg már csak mellékes, hogy a 10 nap után végre kimanikűrözött, kilakkozott körmeim most úgy néznek ki, mint valami falusi tsz-dolgozó leány keze. Egy hetes palántázás után.