Eszenyi Enikő, Udvaros Dorottya és Faludy Mariann vagyok egy személyben Szabó Ildikó: Csajok c. filmjéből. Egy négyzetméter vodkát. Évek óta csak pinaaaa, faaasz. A csillagos ég, ga-ran-tál-tan leleszneked hozvaaa. Még a szar is le van szarva. Ezek mind kulcsmondatok a filmből.

Egyébként, hogy hogy vagyok? Délelőtt varratszedésen voltam anyával. Nyílt az ajtó, kikukkant, nem ám kinéz, kikukkant a doki. Imádlak - gondoltam, ahogy rajongani tudok bizonyos férfiakért. Bejöhetek én is? Persze. halál nyugalommal szedi a varratokat, én felváltva nézem anya arcát, fáj-e neki (nem), és a doki seggét. Semmi különös, lapos, de lazán áll, pont úgy, ahogy szeretem, hátul a piros kórházi pecsét. Bírlak. Aztán felállunk, ő a gépnél ül, én a háta mögött. A csipeszek felett a tükör, belesandítok, bazmeg, de ronda vagyok ma is. Valahogy megcsúnyultam. Olyan erőszakos alkoholista kurva fejem van, és a szemöldökfesték még túl erős, oldalról kövér, hajam zsíros és copfba összefogva, ami aztán a legszarabbul áll, ez van, ennek se tudok tetszeni, ott bassza meg az egész, pedig a képzeletemben, ahol édes bűbáj, magas, vékony, rajzolt arcú, faragott hátsójú csalfa-édes-kacér-okos nőstény vagyok, ott azt gondolom, lennék a felesége, vagy a szép szeretője, aki körbenyaldossa, imádja, hogy még jobb legyen neki a feleségével, áh, szóval rám sem néz a doki, és tökéletesen megértem. Hálás vagyok, amiért az anyámmal tökéletesen bánik, csupa emberség, laza lelki tartás, szívélyesség, nyugalom, biztonság, megint kifogtunk egy álomembert. Szóval déli tizenkettőig rajongtam.

Aztán hazaértünk, tettem-vettem, már várom, hogy holnap újra Bécsben leszek, és látom A. arcát, és rögtön utazunk is, és ülünk a kocsiban, beszélgetünk, aztán késő este Stuttgartban tudja a halál, épp ez az. Hogy volt ma valaki, aki elvette a kedvemet, aki szemét módon kilopta belőlem a várakozást, pedig épp kezdtem örülni, mert olyan jó sóvárogni boldogan az után, akit szeretek, már kezdtem sokkal, de sokkal lazább lenni, mint eddig bármikor, és most ennek nyoma sincs, nem kell az okos szöveg, hogy nem ő vette el, hanem én spirázom magamban feleslegesen a dolgokat. Nekem most igenis ő vette el, ezt érzem, és nem először, és dühömben beültem egy kád vízbe, de a víz bugyogni és füstölögni kezdett a kövérségem körül, olyan morcos és berágott voltam, és egyszer sem néztem lefelé, csak, hogy ne lássam ezeket a zsíros melleket, fél üveg habfürdőt locsoltam még a vízbe, és ráeresztettem sok forróvizet, addig, amíg már fájt, és égette a combomat, lecsúsztam, a víz alatt hallgattam azt a furcsa, döngő hangot, lemostam az arcomat, és a tenyeremet sokáig úgy tartottam, kiolvastam a helyi újságot, minden hirdetést az utolsó betűig, áprilisban születtek, áprilisban elhunytak, nemzetőrség hírei, testületi ülésen hallottuk, kabbebazmeg, iskolás hírek, matekversenyről röviden és tehetségtelen olvasói levelek.

Ki akartam vasalni a hajamat, most pedig még mindig vizes, a hullámokat kifésültem, úgy nézek ki, mint a nagyapám húga, a Kata, aki torokgyíkban elhunyt tízévesen, és csupán egyetlen baszom nagy kép van róla, beillene valami thriller dvd borítójának, na ilyen vagyok én most, elnyűtt plüssfelsőben, kiszakadt melegítőben, melltartó nélkül, a szó a stúdióé.  

Pfú, basszameg, nem látok a könnyeimtől.

Az, hogy emberek bemennek tv-show-kba, hogy ott próbára tegyék saját és mások hűségét, mert hogy jó buli, sok pénz, lehetőség az ismertségre, leszarom, sok a hülye, csinálják, én is néztem a Big Brother első részét, blablabla.

Nézem ezt az Igazság Árát. Először azon gondolkodom, hogy ismerek-e hasonló műsort külföldi adókon. (Biztos van.) Aztán keserű a számban az íz, hogy míg nyugaton többnyire a játékért mennek show-kba, itt már nyíltan bevallottan a megélhetésért, kikerülni a nyomorból, az anyagi kilátástalanságból. Lehet fikázni, de mégis. Van, akinek valóban csak ez marad. Az igazság ára a lelki meztelenség. Érdekes, és szívszorító nézni ezt a mai nőt. A nap 24 órájában az autista, pánikbeteg, cukorbeteg fiával kell lennie, nulla pénz, a lánya tartja el őket. Oda a régi boldog idő, mikor évente négyszer ment külföldre nyaralni.

Megnyert most 10 milliót. Ennyi a lélek ára? Ennyi a titkok ára? Az igazság ára a meztelenség. Ennek a nőnek nem azt kell bevallania, hogy hányszor kefélt félre, és pofozták-e már ki szex közben. Ott ül a fia, dícséri a már dühkitöréses anyát, ez az autista fiú önmagáról mondja ki, hogy igen, zárt világban él. Valami megfoghatatlan, misztikus kötelék van köztük, és nehéz sorsukban is mégis, kitartanak. Mert muszáj.

A műsor felénél csendesen dühöngök magamban, hogy ezen a kurva Magyarországon már a csillogó, szenzációhajhász műsorokba is belopódzik valami mély, komor valóság, a magyar valóság, de aztán, mikor megnyerte a 10 milliót, sírtam kicsit én is. Mindegy nekem, ki mit mond, ez az Anya most ország-világ előtt meztelenre vetkőzött a fiáért, a lányáért, önmagáért.

Reggel hatkor vezetni, hát nem volt egy leányálom. - Úgy érzem magam, mintha most ülnék először autóban - mondom. - Igen, és ezt mindketten érezzük is - válaszol az oktatóm.

Aztán már a nagy(?)városban vezetek, kapaszkodom felfelé a dombon, oké, most kanyarodjunk balra, igen, adj csak gázt, igen, na, tökéletes. És már nem görcsölök, nem szorongatom a kormányt, nincs folyamatosan befeszülve a felsőcombom, benne érzem magam a forgalomban, mert úgy csináltam, mintha a tükörbe néznék (helyes, igen, Juditka, látom tükröket használsz, szuper), pedig nem is, mert ez most nem a bal tükör, hanem a lelkem tükre, amibe visszalopakodtam, ahogy balra sandítottam, a domboldal, a kanyar, ó, micsodát kanyarodtam itt egyszer (köréd gömbölyödtem, mint a habverőn a hab), micsoda búcsú, pont ez az időpont (műszerfalra is merek már nézni!:) ), pont ez a borús ég oltalmazott, csíkos volt az ingje, frissen borotvált, megvágta az arcát, de szerettem a sebeit, ó, de rég volt, ó, de megőriztem, Juditka, harmadik, igen-igen, itt majd jobbra megyünk, okkké, képzeld, már megnyugodtam, ügyes vagy te, aha, fékezz szépen, kuplung, na jól van, megy ez neked, megy-megy.

Jaj, nagyon vigyorog a lelkem, kiég a garbó elöl, a két domb között, az üverben, két domb-két domb, tudod, mi az a kuloár? Miért van az, hogy a hegymászós szakkifejezésektől beindulok? Szupraszteriális mélyedés, a nyakunk alatt térképről ránk tévedt tengerszem, ereszkedj lejjebb, ott az a szűk kuloár, onnan nyílik a lelkem. - de ezeket már nem mondom az oktatónak, telizöld, ha hazamegyek, verset írok a mangóról, lejjebb, nőknél, külön sziget, korallzátony, türkizfények, áttetsző csónakos.

Végre megtaláltam a képeket, amik a verset ihlették.

Kávéztunk anyával a teraszon, a citromfa tövében, napozva meditáltam, miközben a szomszéd is hallotta a kísérőszöveget, aztán elaludtam  a Kornis: Vigasztalások könyve hangoskönyvre, kisimultam kívül-belül, leégett a dekoltázsom, az arcom pedig lebarnult, csacsogtunk, néztük, hogy közeledik a vihar, frizurát csináltam neki, néztem, ahogy könyvet olvas, olyan egyszerű, semmiség, békés volt ez a mai nap, amiről tudom: örökre velem lesz.

Az utóbbi évek alatt beálltam valami “mindent kibírok úgyis” pozícióba. Emiatt csak pillanatokra vagyok képes heves kibukásokra. Ezeket a pillanatokat rögtön valami belső, lelki mozdulatlanság követi, amit aztán próbálok egész nap megőrizni. Olyan ez, mint a cd lejátszó a kocsikban. Anti-shock-system, vagy mi. Ilyenkor óvatosabban járkálok, egyáltalán nem beszélek, nem születik bennem semmilyen érzelem. Védem magam, de nagyon, és közben zúg a fejemben valami monoton hang, felismerhetetlen. Csak nyugi, csak nyugi, kikerül majd ez is, elmúlik mellőlem, majd meglátja, hogy engem nem olyan könnyű bevenni, mert én erős vagyok, állva maradok, nem csuklanak össze a térdeim. Amúgy is, túl nagyot esnék, mert kövér vagyok.

Arról is verset kell írni, meg kell örökíteni, hogy az egész délelőtt szakadó eső, elborult ég után pár perccel ebéd után már kékül az ég, és fehér fénnyel süt a nap, és ha kimegyek a lépcsőhöz, az oldalában futó borostyán levele olyan zöld, hogy kedvem lenne beleharapni, de minimum belefeledkezni a látványba, hogy az elvirágzott szilvafán még dundorodnak a vízcseppek, de minden, minden ragyog, él, fotoszintetizál, látom, a muskátlik jóllakottságát, az árvácskák széles virágai elhajlottak a sok esőtől, de már emelkednek újra, hogy minden fűszálat egyenként láthatok, hogy még a zúzott kő is csilingel a fényben, hogy az egész família örvendezik, amiért újra süt a nap (és tényleg jól mondták a tévében), hogy elterül a tavasz a falu szélén a domboldalban, hogy azonnal előbújtak a flexelő kertszomszédok, hogy milyen kurvajó itt vidéken, ahol nincs szmog, és az időképet a szemem csinálja, ha az égre nézek, hogy a Kajti kiszalad a kertbe, leveti magát a fűbe, és a lebegő fülek közt keresztül szalad a szél, és dobbantok felé, és már szalad is a labdáért.

éretlen-zöld illatok,
fű, gyom,
itt kerengtek bennem,
útszélen kutyák,
- nem acsarkodók!-,
de egy pillanatra
a riadtság
belém lebben,
mert
azok ott
ketten
vannak,
míg én itt
egyedül,
egy pillantás és
visszaperdül,
kurtán vakkant
bennem egyet
a két évvel
ezelőtti nyár,
az a
kismórágyi táj,
a sok ringató kanyar
után a festett ház,
tűzfalán a repke,
sárga-piros vakolat,
és előtte mint lusta,
örömeiből kipilledt
terebélyes marcona:
terül dombok combjain
a jóságos völgy,
idegen orroknak
fanyar föld-
illat,
új szemeknek
gömböc bokrok töveinél
fehér s fekete tócsák
a merengő lovak,
kátyúk közt né-
ni sétál,
eres ujjai közt
csomóban a fűszál,
fölé szökik az alkonyat,
de felfelé,
te felfelé nézz,
a hegyoldalba szivet
szántott valami
bolond szerelmes,
a dőlésben tehenek
pihennek,
most kettő megindul
keletnek,
kapaszkodnak
az omló délutánba,
egy függőcinege
tudatlan bólint
fűzfák hajába,
s odalenn,
kanyarok nyakán
kergetőzik az út
pitypang pántlikája

lelkem lázgörbéje
ez az útszakasz,
apró örömök kuruttyolnak
bennem,
jó vigasz
végre megpihenni,
belelétezni
a határba,
mielőtt újra
belém harap az élet

mert hazaérek
nemsokára
 

Zöld illatok, a fűé, a gyomé, belülről kerengenek bennem, aztán ott vannak az útszuéli kutyák a képben, nem rohannak utánam acsarkodva. Összenézünk, aztán visszafordulunk mindannyian magunkba. Ők a földbe szagolnak, én surranok tovább. A lovak a kismórágyi kanyarban. Lefelé bólogatnak, a szél lassított felvételben neszez sörényük közt, aztán jött a másik kanyar a Nagy Fával. Még nem zöld, de a képben már alatta lihegek, szívom a kulacsot. Megtöltöttem pár száz méterrel korábban, a falu tűzharangjánál. A paradicsomra tapadt sókristály most az arcomon sós homok.

De mégis. Az a kismórágyi kanyar. Ahol kiszélesedik hirtelen a völgy, és a sok ringató kanyar után feltűnik a Színes Ház (sárga-piros falak, “az első emeletes ház volt akkoriban”- mondja mindig apám), és előtte mint lusta, örömeiből kipilledt terebélyes asszonyság terül dombok combjain a völgy. Hófehér és fekete lovak itt-ott, a gömböc bokrok töveinél, megannyi élő gombostű. Elpihen a szemem. A hegyoldalba szántott szív. Az most is ott van. Tarka tehenek kapaszkodnak felé, döccen az út, szétaszott kút, anyóka kutyával az út mentén. A kanyarok pitypang pántlikát viselnek. Lelkem lázgörbéje ez az útszakasz. Fel, le, átlibbenés bukkanókon, pillanatokra egyenesbe érek, nem várt útjavítás, hirtelen befékezés, hajókázás a térségen, lelkem térségén, Oravecz sorait visszahangozza koponyám szűk csarnoka: “ahol ebédtájt a történelem hülyegyerekként ténfereg a kihalt utcákon”, aztán fék a sorompó után, az egyperces pauza, míg öcsém beszalad barátnőjéhez. Lehalkul minden, kiszagolok a kocsiból a tájba, békabrekegés, kuruttyolnak bennem apró örömök, végre megpihenni, belelétezni a határba, mielőtt újra lakott területre hajtunk, mielőtt újra belém harap az Élet, a Mások Élete, mielőtt cserregni kezd a zúzott kő a szilvafás ház előtt a kocsi alatt.