Ful-hallgató, full-hangerő, semmi más.

“előző életemben denevér voltam,
nappal aludtam, éjjel éltem én,
vakon repültem, de rád találtam,
megharaplak, mert a véred az enyém,
hova harapok beléd titokban?….”

ez….
aztán ez nagyon….

befeléfordulás, megélem, befelé, még a szar is le van szarva, kell az öröm, muszáj

a combom simogatva kérd, hova harapunk most beléd titokban, melegvér folyik lassan a nyakadra, mert nincs ma más, csak vérszívás, semmi más, mert úgysem kell belőled semmi más,

…vakon repültem, de rád találtam, megharaplak, mert a véred az enyém!

majd levezetem ezzel ….

….és egyszerre lehettünk Prágában, I. és én, (igaz, nem találkoztunk)…akkor hadd idézzem I. ismét sziporkázó gondolatait Prágáról:

“Annyira megszégyenítően, annyira arcpirítóan európaiak a csehek hozzánk, ócska mély- és ócska hígmagyarokhoz képest, hogy a szemem sül ki olyankor, amikor össze vagyok kénytelen hasonlítani magunkat velük. Nem európaibbak, hanem egész egyszerűen európaiak. Nagyon el vagyok keseredve. Másrészt viszont fel is vagyok ajzva.
Mennyire rettenetesen igaza volt a költőnek már száz éve is, és azóta csak még inkább: “Minden, minden ideálunk másutt megunt ócskaság már”. Nagyon jól látta Ady. Az ideál szót tedd, kedves FD, dupla idézőjelbe. Hát egy ilyen elbaszott feketeseggű csútit és az összes lábszagú “magyar” hívét a cseheknél még csak le se sajnálnák. Mert nem ütné meg még a svejki népi fekete humor legalsó szintjét sem az egész röhejes, abszurd, csürhélis nyomulásuk. A cseh választásokon nem kapnának 1 százalékot sem.
Ezért is szeretek náluk lenni, legalább egy rövid ideig. Hogy az itthoni dohos közéletben beporosodott lelkemet az igazi Európa tisztítótűzébe tarthassam pár napra. (Hú, ez a mondat elég giccsesre sikeredett).”

Az, hogy Vámos kommentelte a könyvéröl írt posztomat, és a net segítségével kapcsolatba kerültünk végülis, az nekem pontosan olyan hatalmas dolog, mintha anno József Attilával kerültem volna kapcsolatba. Beszarás:) És Berlinben járva annyit, de annyit gondoltam Jánoskára és Jolantára, hogy úgy tünik, az Univerzum ide vezette megálmodójukat.

Ma 31. éve, a szüleim.

…és csak azt mondogatom magamban, hogy ezt is túl fogom élni, hogy nem kattanok be, nem bolondulok meg, megtartom a hidegvéremet, mindenek ellenére próbálok örömet találni az életben, nem kezdek üvöltözésbe, nem baszok bele ököllel a konyhafalba, nem rúgom be a szemetest, nem káromkodom, éjszaka hagyom A.-t aludni, mindent magamba nyelek, és erösnek mutatom magam, minden vonalon, i will survive, az a néha, amikor úgy érzem, hogy nem, nem, most már elég volt, most már kiadom minden dühömet, agressziómat, most már pátyolgasson valaki engem is, az a néha az pont most van.

Bécs-haza-Bécs-Berlin-Drezda-Prága-Bécs.

“Végül pedig, hogy az egyszerü szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi meg büvös varázslattal az emberi lelket.” (W.A.)

Amióta olvasom/nézem becherpig fotóit, kényszeresen mindig mondanom kell három szót (magamban), ha fotókat nézegetünk. Na, de kipróbáltam a kagylót.

Vettem ma két jegyet holnapra a Burgtheater-be egy Schnitzler-darabra. Valami “Gyülölt szeretök”, idejét sem tudom, mikor voltam színházban, föleg, ugye németben, na meglátjuk. Nem mondom, hogy nem izgulok.