Nem tudok lenyugodni, nem tudok kikapcsolni. Hiába. Idegeskedem, aggódom. Ma beszéltem anya orvosával, úgy néz ki, a húsvét utáni héten műtik, megint. Aztán, hogy ott benn mit látnak, ki tudja. Ha nem jó a helyzet, akkor megint kemó. Januárban volt az utolsó kemója. Erre nem lehet mit mondani. Csak cikáznak a fejemben az első műtéte utáni napok. Pontosabban az első percek. Mikor az orvos csurom vizesen jött ki a műtőből, 3,5 óra után. Rossz hírekkel. Ahogy apám úgy bőgött a kocsiban hazafelé, hogy attól féltem, nem tud hazavezetni. Aztán mikor beléptem a kórterembe, és megláttam az én erős, stramm anyámat, úgy, hogy elveszett az ágyban. Aztán, mikor már itthon volt, és minden este lámpáztam a sebét. Aztán, mikor nem tudott a kimerültségtől aludni. Hiába kapott nagy adag altatót. Húsz perc után megint fenn volt. Ahogy belőtték az altatót neki, és egyre lassabban beszélt, és azt mondta: “nagyon szeretlek, kislányom”. Mert ezt előtte sosem hallottam tőle. Annyira félek, annyi a félelmem, és nem mondom senkinek, csak futtatom őket magamban. Megint ott tartok, hogy kívülről várom, hogy mentsen meg valaki, tisztítsa meg valaki az agyamat, közben tudom, hogy ez képtelenség, nem ez az út, és nincs vége, sosincs vége, hogyazajókurvaéletbasznámegazegészet.

istenke,
muszáj segítened
anyukámnak,
a bánat
hálót köt fejére,
nincs neki imája,
nem kell, hogy szólj,
de mire holnap felébred
nyújts tenyerében
a vonalon egyet
jó merészen

Elgondolkodva ült a gép előtt, és míg várta, hogy betöltődjön egy mail, felém kapta a fejét, de a következő pillanatban már felfelé ábrándozott, az ég felé. - Tudod, kislányom, annál jobb és szebb ajándékot, mint amit karácsonyra kaptam tőled, sosem kaptam. Most, aznap, mikor mentünk Pécsre a kórházba reggel valami olyasmit húztam, hogy ha sajnálod magad, gondolj arra, hogy ki mindenki cserélne most veled. Olyan jó minden nap húzni…

Összegyűjtöttem 365 idézetet, rövid gondolatot. Azt akartam, minden reggel kapjon valami szellemi csemegét, hogy jól induljon a napja. Hogy ne csak egy nap legyen a karácsony, hanem az egész évben kísérje őt.  Kis cetlikra vagdostam, összegyűrtem őket és begyömöszöltem az egészet egy kis kockadobozba, amint szívecskék vannak. Ez volt a “mellékes”, a “saját készítésű” ajándék, de most már látom, újra, hogy a mellékes a fontos. Nagyon is.

Ahogy ezt mondta, én csak ültem a lépcsőn, és fojtogatott az öröm, jobbra néztem, balra néztem, és próbáltam nem sírni, mert még a nagy tolltartóját is elővette. - Nézd, ezeket magamnál tartom, bevittem a kollégáimnak is megmutatni.

Istenke, muszáj segítened az anyukámnak!

Apám tájékoztatott arról, hogy a Marson valami ülő lényt fényképeztek, majd öcsém, bekapcsolandó a beszélgetésbe, közölte, hogy a Szaturnusz egy holdján pedig vízkitöréseket észleltek. Innen hirtelen témát váltottunk, és kicsit röhögtünk azon, hogy apám már megint azt bizonygatja, hogy mikor Jézus a mennybe ment, propeller volt a hátán, és valami idegen civilizáció küldötte.

Éjszaka, ahogy az ágyban feküdtem és olvastam, Kajti a lábamnál, a földön. Hallom, visszafojtottan vakkantgat, nyüszög, szuszmog. Vajon mit álmodhat? Valamelyik szomszéd kutyával pöröl, vagy nagyapja vadkacsavadászatait álmodja újra? Az ő álmai sokkal távolabbi univerzumok számomra, mint a Mars, vagy a Szaturnusz.

Gondoltam, lenyúlok a lábammal és megsimogatom a hátát. Aztán mégsem. Nem zavartam meg az álmát.

Jó sokszor voltam én így. Persze fiúkkal. És még élveztem is. Totál agyalatti. De eltalálták a számot.

de először is ennek a kommentnek a kapcsán kerestem meg a hozzászóló blogját. Hát esküszöm, rég esett ilyen jót teli pofával röhögni.

Félálomban vagyok, megy a tv, közvetítik a márctizenötöt, és arra gondolok, hogy bazmeg, amióta az eszemet tudom, mindig a Nagy György közvetíti. Mindig. Ez a fura, kicsit suttogó hang, a muszájmondatai. Egyik, mint a másik. Szerintem ünnepnek nyoma sincs. Minden évben ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Olyan hangulatom lesz, ahogy nézem, ahogy a Gyurcsányék ott állnak, mint, mikor egy válni készülő házaspár karácsonykor azért még összeáll, de már nyílt titok, hogy egyik utálja a másikat, mint a szart. Így áll nekem ott a Gyurcsány az ő országával.

Aztán itt van ez a Ráday Mihály. Mióta az eszemet tudom, képernyőn van. Unokáink sem fogják látni, hát, szerintem még az unokám is látni fogja. Nem az, mert jó dolog, amit csinál, csak momentán rajta is azt a hiábavalóságot látom, hogy ilyenkor őt is előkapják, mondjon egy-két szót pár szoborról, ha már 30 éve a tévében tetszik lenni.

Ez az egész márctizenöt, ezzel van nekem bajom. Hogy kifakult, hogy nincs benne semmi mai, mert mindent avíttra vesznek, a huszárok, a toborzódalok, nyomda, petőfi, pilvax, örökmécses, tizenkét pont, meg egyáltalán, ilyen morális válságban képtelenség nemzeti ünnepet őszintén megülni.

Amikor volt az a nagy-nagy vihar a Tátrában. Akkor nagyon szomorúak voltunk Imivel. És arról beszélgettünk, hogyan tovább majd. Akkor ő azt mondta, hogy ezek után, a Tátra (sajnos kicsit) olyan, mint mikor egy kiöregedett, vén prostituált, lévén márnincs más, hátha, utolsó próbálkozásként hirtelen borotvált p*nával rukkol elő, hátha. Na ugyanezt a szánalmat érzem most is.

Vajon arra mi a magyarázat, hogy a Bécs-Pécs járaton az osztrák személyzet érthetően, készségesen képes a mikrofonba beszélni, ahogy jó utat kíván, majdnem el is hiszem, hogy ez személy szerint nekem szól, szívből, majd átérve a magyar oldalra a magyaroknál recseg a mikrofon, és a női hang falusiunottpicsás, primitív, Hrabal-filmbe illő. Érzem, hogy fél a mikrofonba beszélni, de úgy, hogy sosem vallaná be lányos zavarát (ahhoz túl dölyfös), és az utolsó mondat felénél már félig visszarakta a mikrofont. Annyira provinciális és kiábrándító. “You know, the little differences.”

Kanyarogtunk hazafelé, és a már zöldülő domboldal unalmát egyszerre hirtelen két vágtázó szarvasbika rázta fel. Messzi voltak, először azt hittem, lovak, aztán közelebbről már láttam félelmetes-nagy aggancsaikat is. “Nézzétek, két szarvas! Arra!” - kiáltottam fel, és mindhárman - éreztem - visszafojtott lélegzettel figyeltünk kifelé a kocsiból. Rájuk csodálkoztunk. Vidáman, varázsban.

És azokra a pillanatokra megszűnt betegség, aggodalom; csak figyeltünk, izgalomban. De jó is volt időn kívülre kerülni.

Ez a mind fizikailag, mind lelkileg nehéz nap után lehuppanok leányszobám ágyára. Kajti mellém ugrik. De ő nem úgy ugrik, mint például egy kecskegida, nem ám olyan darabosan. Puhán, mint ahogy egy oroszlán megy. Nem tudom, mi teszi, a selymes bundája, a formája, de kerek ő, süppedős kutya: hívom olykor Fekete Szőnyegnek is. Mellém helyezkedik hát, nézünk egymás szemeibe. Látom, megrebbennek a szempillái, ahogy pislog. Belül érzem, ahogy vibrál az imádatom iránta. Elbűvöl. Mindig. Várok, kerek egy másodpercet, és a szárnyaim alá vonom. Először belemarkolok a békacombjaiba, aztán végigsimítok a széles hátán. Neki jó. Nekem jó. Aztán az arcához hajolok. Beleszagolok. Aztán már csak nekem dől, én neki, így nyújt támasztékot. Mert nekem ő támasztékot nyújt. Nem kellenek szavak, elég, amit ő sugárzik. Ahogy hazaérkeztem ma, nem tudtam egy lépést sem tenni, mert furakodott, nyomult a lábaim közé. Gyúrtam megint. Egymásnak dőlve ülünk az ágyon. Nagyot szusszanok. Ő is. Utánam szusszant. Nyugtázza. Nyugtáz engem. Bámulom, csodálom, szerelmes vagyok belé. Nem megy el, adja önmagát, a testét, a lényét.

Egyszer Imit megkérdeztem, szerinte, amikor ránk néz a kutyánk, mire gondol? Mire Imi ezt válaszolta: “RÁD.” Nincs is ennél jobb válasz. Csakis ez lehet a válasz, ma már tudom (akkor még tapasztalatlan gazdi voltam). És ennyi épp elég. És én is rá gondolok. Összenézéseinkben a jelenben vagyok, és nem kell méricskélni, óvatoskodni, áradni lehet, és ugyanezt teszi Kajti is. Minden egyes alkalommal rácsodálkozom a szépségére. A tökéletességére. Az alkat, a lábak, a füleire, amik pont akkorák, amekkoráknak lenniük kell, de a legszebb a tekintete. Mert eleven a tekintete. Értelem sugárzik belőlük. Értelem, ami elér az Emberig. Figyelem, kémlelés, és jelenlét. Mert abban biztos vagyok, hogy miközben egymásba nézünk, nem a holnapra, sem a tegnapra nem gondol, csak van, létezik, mindig a jelenben.

Nekem nem lesz soha másik kutyám, mert előtte sem volt. És utána sem lesz. “Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Mesekönyvet akarok róla írni, Kajti kalandjai címmel, amiből a gyerekemnek mesélek majd, érzelmes rímekbe akarom szorítani lényét, megörökíteni, összefoglalni, de nem hiszem, hogy lehetséges mindez. Mert neki is ezer neve van, ezért szinte megnevezhetetlen. Mert más ő, amikor Bumbu, más, mikor Hundel, más, mikor Szantel, más, mikor Szandál, más, mikor Kajtos, más, mikor Kajszika, más, mikor Huntelszantel. 

Itt fekszik az ágyon, mögöttem. Hátat fordítok, és elégedett vagyok, mindjárt összegumózunk. Kajti egy csoda.