A konyhában, az asztalon anyám üzenete várt; és a beszerzendő teák nevei.  ”Gyermekeim!” volt a megszólítás. Elmosolyodtam, mert soha nem írt még ki ilyen üzenetet. Ez félig anyám pikírtsége, de humor is van benne, mert nem szokott csak úgy ok nélkül modoroskodni, ezért bemelegedett a szívem. Szerintem jó kedve lehetett hajnalban.

“Te vagy a kulcs a kilincs alatt, te vagy a fütty a madárban, egy jegyszedő vagy a Dagályban, minden szavad velem  felém szalad, te vagy az ágy, a párna, a délelőttök a kádba’…a nedves mezők illata, az egyetlen, ki megkapna” - dúdolgatom, és szerelmes vagyok A.-ba. Még biztos alszik. Látom a hasához szorítva a kispárnát.

“A következő napokban az esti órákban repül el Magyarország felett a Nemzetközi Űrállomás és a hozzá csatlakozni készülő Jules Verne, az európai gyártmányú automatikus teherűrhajó.”(origo)

És álltunk kinn apámmal a teraszon, meredtünk felfelé a távcsövekkel, és ujjongtunk, és aztáztunk, és nagyon kicsinek, de nagyon boldognak éreztem magam. És voltam apró pont a Föld felszínén, odafenn pedig az a hatalmas űrállomás…

Valójában inkább elnagyolt, kerek mesefigura, az apám maga Bart Simpson, mert hasa is van, és pizsamában is volt. Ma este kesergett, mert lemaradt a Nils Holgersonról.

Van a lelkemnek egy része, ami muszlinruhát visel, alatta csipkés kombinét. Formás cipő kopog, amint a lelkem lépked, és a muszlinruha igencsak kacér. Melleim pattanó tulipánok alatta, szemérmetlen-pirospozsgásak, meredők, hamvasak. Ez a lelkem törékenynek hat, de nagyon elszánt, és a muszlinruha kivágásából rafinált, csacska életöröm bugyog kifelé. Télikabátja, nehéz, vastag ruhadarabjai nincsenek, mert ezen a vidéken örök tavasz van. Afféle, ami olyan örök pillanatokból tevődik össze, amikor teljességükben virítanak rikító virágok, nárciszok tátonganak, a fák virágzanak, és ha csak rájuk nézek, elborít a virágzás dússága. Pont olyanok, mint a mindenórás kismamák. Lelkem e tája szüntelen tart valahová, állandóan útban van valami homályos, de a mindenséget ígérő boldogság, beteljesedettség irányába, és nincs tudatában, hogy sosem ér a célba. És épp ez a legfelajzóbb benne. A szabadban egy zongora áll. Kalapácsai közt pitypang bukik elő, tenyerem fehéren pihen fedelén, jobbláb néha jobbra, ki, felhúz, visszaereszt, bizsereg, egyenes fejtartás, körbenéz, ural, bájol, selyemharisnya simul, hang csilingel, ja, das ist meine Melodie, tírerírerí, so lieb ich meine kleine Melodie, elalél, kikacsint.

Por

Oda szeretnék visszamenni,
a kapunk elé,
a földútra,
a part aljába,
ahol véget ér a lejtő,
ahol a megrakott kocsik megálltak,
és eloldották a kerékkötő láncot a gazdák,

a kis térségre,
ahol megszakadt a kötött kerék húzta fényes csík,
ahol legvastagabb volt a súrlódás eredménye,
ahol összegyűlt a por,

abba visszalépni volna jó,
a finom agyagőrleménybe,
a hívogató, szürke lisztbe,
melyet tapodott a lábam,

visszatalálni ugyanoda,
tulajdon nyomomba,
lábam művébe,
a negatív szoborba,
a régi lábbal
azt illeszteni bele,

előbb a lábujjaimat,
a nagyot, a kisebbeket,
ügyesen kinyomni a recés, kis teknőkből,
mi kivételkor beléjük esett, megjavítani, kiigazítani,
mi megrongálódott,

visszatenni a talpam
körben a peremig tolni óvatosan,
vigyázva,
hogy takarjon minden,
a hajlás, az ív,
középen a híd,
a lúdtalpelőtti kecses átmenet,

aztán leengedni a sarkam
és visszahelyezni a testsúlyt,

vagy visszalopni magam bárhova,
megmeríteni a lábam bárhol az érintetlen szűz porban,
mint régen, reggelente, nyáron,
mielőtt jött a csorda, konda,
mikor még messze harsogott a kürt, pattogott az ostor,
mikor még teleíratlan volt az út tiszta lapja,

érezni hűs érintését,
puha ölelését,
kicsikarni a gyerekkor ígéretét újra,
még egyszer utoljára,
mielőtt beváltatlan marad minden ígéret,
mielőtt magam is por leszek.

Az semmihez sem hasonlítható, mikor kinyitom az ablakot, kinn húsz fok van, ledőlök az ágyra, a szomszédban leáll a fűnyíró, teljes a csönd, és a frissen vágott fű illata - hopp - máris a szobában. Megint nyitott ablaknál alszom végre. Éjjel nem tudok elaludni, de nem unatkozom: a kert végében már rázendítettek a békák. A sötétben kuksolva fülelek, és még mosolygok is azon, hogy micsoda muri van még éjszaka is a természetben.

Nem szoktam hangoskodva Föld-anyáról, meg Anyatermészetről beszélni soha. Ez belső, titkos, intim élmény. Egyik évben a Mátrában alig mentünk pár kilómétert. Meleg volt, kopár hegytető, tele kakukkfűvel, és én halálosan fáradt voltam, mert előző éjszaka egy szemet nem aludtam. A hátamon a böhöm hátizsák, 5 napra való élelemmel, vízzel, ruhával, hálózsákkal, kutyakajával. Felértünk egy mezőre. Kövér délután volt - akkor is pont ezt gondoltam - narancsosak a fények, döngtek a bogarak, itt-ott egy fa, és a messzeségben derengett még a falu. Lehuppantam, leváltam a hátizsákról, kikapcsoltam a mobilomat és törökülésben meredtem a zöldbe. Imi Kajtival mászkált, ő ment volna tovább. A fenekem alatt egy lavórnyi gödör volt. Eldőltem. Belehelyezkedtem ebbe a formába, a földbe, fűcsomók béleltek, és lehunytam a szemeimet. Ébren voltam még. Jó volt pihentetni a fáradt szemeket, a fáradt elmét. Hallottam, amint Kajti hasít a fűben. Nem néztem fel. Minden egyszerre volt tökéletesen biztonságos és kitett. Akkor, ott, álom és ébrenlét határán pár pillanatra megéreztem, belegondoltam, figyeltem, hogy én most valóban a földön fekszem. Alattam lüktet a bolygó. Nincs körülményes, kényeskedő ágy, ágynemű, fal, ablak. Elfeküdtem a Földön. És hagyta. Hozzásimultam, és szerettem. Szinte erotikus volt.

Aztán elaludtam. Elnyomott a kényelem, álomba húzott a gödörbe gömbölyödésem. Mikor felébredtem, már alkonyodott. Imi kissé csalódott volt, hogy alig haladtunk aznap, de mosolygott is. Azt mondta, jó volt bámulni, amint alvás közben egyre jobban simult az arcom. Száz lépést mentünk aznap még felfelé, felvertük a sátrat, befeküdtünk és én aludtam éjjel háromig. Arra ébredtem, hogy Kajti a sátor mellett, kinn mászkál. Először megrémültem, de a következő pillanatban már tudtam, semmi baj nem érheti itt fenn, a hegytetőn. - Másszunk ki - javasolta Imi. Hűvös volt, nagyon sötét, és a levegő zavarbaejtően tiszta. Egymás oldalának dőlve pöfékeltünk. Bámultuk a csillagokat. Ott rejtőztünk a Mátra ölén, még nem a mélyén, de már irgalmában. Minden, ami a hétköznapjaimat akkoriban képezte, elérhetetlen, unreális távolságokban volt.

De hiszen ezt el sem lehet mesélni.

Ablak kitárva, a függöny lebeg, frissen zuhanyozva, teli torokból énekelek, a lelkemet az égre kényszerítem, muszáj, hogy szárnyalj, minden alvó sejtemet felrázom, ébresztő, gyerünk, mit gondolhatnak rólam az utcában, még mindig, mint 17 éves koromban, bőgetem a zenét, énekelek, hány ember meghalt már, akik biztonságot nyújtottak, mikor befordultam az utcasarkon, énekelek, előttem a falon a mandala, a közepén két egymásba forduló arany embrió, a mágiám, vakon repültem, de rád találtam, ez két örvénylő, egymásba forduló alak, ez az én talizmánom, a középpontjába bújok, de a hangom nagyon messzire elér, rózsahús polipistennő vagyok, ha csak gondolatban is, kék alagútban úszom veled, candy, you were so fine. És szétspriccenünk vágyak viaduktjain.

This, is, no, ordinnnnary loooove.

Kétség nem fér hozzá, hogy nekem van a legjobb férjem. És ezt nem csak én köszönöm, hanem köszönhetné az anyám, az apám, az egész környezetem.

Legközelebb akkor fogok a “hogy vagy?” kérdésre válaszolni, ha olyanokat tudok szívből mondani, mint például “kiválóan”, “pfű, tök jóóól”, “szuper jól, köszi”, “tökéletesen”, “jaj, nagyon boldog vagyok”, amikor élvezem önnön létezésemet, amikor a problémáimat újra megoldandó feladatoknak fogom csupán tekinteni, amikor szeretem önmagamat, a lelkemet, az erényeimet, a hibáimat, a testemet, az egész szájbabaszott piszlicsáré életemet.