Kilépek az utcára, szembesüt a nap, nem is fázom, hónapok óta elöször. A két évvel ezelötti és a mostani önmagam között annyi a különbség, hogy akkoriban kiugró boldog (vad, örült, odabaszós) pillanataim (napjaim) voltak, most pedig plato szakasz van: a magánéletem tök jó, csak épp ez a csalóka napfény, ez aggaszt, a betegség árnyékával. A zöldbabfözelékben kapor volt: tavasz-íz.

Zavaros, meg minden, hol kezdjem, na.  

Pár napja tartó intenzív paráimból, pillanatokra elhatalmasodó félelmeimböl ma Tyttö rántott ki. Csacsogtunk - ahogy szoktunk, mégis olyan üdítö volt, ahogy megkérdezett Alföldi kinevezéséröl és Koszovóról. Közben azon gondolkodtam, vajon hol vannak az IRL-barátaim? Tudom, mindenki éli az életét, de akkor is. Engem pedig megérintett, hogy a Tytt megszólított. Persze mindig megszólítjuk egymást, de ez nekem most más volt. Szóval volt Alföldi, Unió, Koszovó, szerbek, franciák, fürdöszoba, szex. De mégis, a legjobb volt nekem, hogy Tyttönek meg tudtam fogalmazni a félelmeimet, amik a fakanál mellett rám törnek. És Tyttö okosan válaszolt. Azt mondta, anyukám is biztos gondol arra, hogy aggódom, de ö anya, ezért teszi a dolgát. És akkor rájöttem, hogy ezt az egészet csak két nö tudja megbeszélni. És szorongok azon is, hogy például az öcsémmel sosem beszéltem arról, hogy ö vajon szorong-e, gondol-e a jövöre, drukkol-e anyának? Minden nap tervezem, hogy msn-en beszélek vele erröl, aztán pont akkor nincs benn. Vagy elbátortalanodom, hogy erröl beszéljek: ott van egyedül Pesten, nem akarok neki sem szar órákat okozni. Apámmal erröl nem lehet beszélni, mert csak pánikol. Végülis senkivel sem lehet. Én annyira drukkolok anyukámnak, hogy azt el sem tudom mondani. Reggel felkeltem, és elövettem az Újszövetséget is. Utoljára hittanos koromban néztem bele, és bár azóta egészen más a világlátásom, mégis, szükségem volt arra, hogy valahonnan támaszt kapjak. Bíztatást az öröklétröl és a szeretetröl, amit nagyon tudok én is papolni, de szorult helyzetben néha nehéz felidézni. És olvasgattam, amint a Jézi (unokatesóm hívja így) halat és kenyeret szaporított és kicsit megnyugodtam, magam sem tudom, mitöl, de olyan volt, mint mikor megvigasztalódtam kislányként egy nagy esés után egy felnött karjaiban.

Olvasom ugye a rákbetegek fórumát. Írtam ott anya egyik szeréröl, amit Amerikából rendelünk, és kikezdett egy másik fórumos. Azóta már áll a bál, mindenkivel kötekszik, beszól, ki akarják tiltani. Velem kezdte, visszaírtam neki, de csak egyszer. De most a Jézi kapcsán, hogy néha meglepö dolgokba kapaszkodunk, ha csak pillanatokra is, jutott eszembe ez a goromba fórumozó. Egy másik azt írta neki: “kívánom, hogy ne juss oda, hogy még a kutyaszart is megennéd, mert nem maradt más hited a gyógyulásra”. Pontosan így gondolom én is.

Nagyon drukkolok anyukámnak, és örülök, hogy jól van, dolgozik, erös, kitartó, gyerekeket tanít-nevel, mosolyog egész nap az iskolában, és olyan erös, hogy ki tudja zárni a félelmeit. És azt akarom, hogy ha terhes leszek, itt legyen velem, és még sokáig.

Igazándiból nem tudom leírni, amit akarok. Itt küszködik a mondandó bennem, de nem jön ki. De ma mégis jó volt, hogy Tyttö elterelte a gondolataimat, és valaki gondolkodó lénynek nézett. A. pedig csinált nekem piritóst, fekete-erdei sonkával, kidíszítette a tetejét, vidáman majszoltam. De Istenke, segíts anyukámnak meggyógyulni, jó?

“Több száz rózsa van a szájában, gondoljon erre.”

“Kedves kis Ferminám” - így kezdi, én ettöl kipirulok, elolvadok, és megint beigazolódik, hogy amikor szarul vagyok, csak vannak, csak elöbukkannak az igaziak. Egy csoda, ahogy ír, a humorától kifekszem, hangosan röhögök a gép elött, újraolvasom a levelét egymás után többször, és ilyenkor sajnálom igazán, hogy magánlevelet kitenni blogba, hát, nem a legjobb húzás, de ha egyszer Imi jobban ír, mint két Nick Hornby?

Nagyon aranyos volt A.. Felvonultam a kuckóba, bekapcsoltam egy filmet, bambultam ki a fejemböl, és próbáltam lecsengetni magamban a bántalmaimat. Aztán késöbb csatlakozott A. is, és a sötétben beszélgettünk, aztán nagyon szeretett. Reggel elmentünk bevásárolni, és láttam, mindent azért csinál, hogy nekem jobb kedvem legyen. Nézegettük az ezerféle cornflakes-eket, vásároltunk sok mindent, és minden olyan kellemesen ráérös volt.

Mert a reggelem is szarul kezdödött: három hívás után végre sikerült elérnem az ambulanciát és megtudnom anyám tumormarker eredményét. Hát nem valami kecsegetö. Rögtön jött is a kérdés: elmondjam-e neki, hogy tudom már az eredményt, vagy hallgassak? Elöbb-utóbb úgyis megtudja, és elég lesz akkor szorongani rajta. Föztem megint egy istenit - káposztás árpagyöngy svábosan, késöbb postolom - aztán felhívtam. Csilingelt a hangja, holnap bemutató órája lesz, készül nagyban, holnaptól gyakorlósa van az iskolában, és még a CT-jét is sikerült elintéznie, ráadásul úgy, hogy nem májusra kapott idöpontot. Ahogy hallgattam, már tudtam, hogy nem mondok semmit, hanem mélyen hallgatok. Azt hiszem, így a helyes. Szorítsatok neki, lécci.

Szeretnék már végre összefutni magammal. Rákbetegek fórumát olvasok kismama fórum helyett. Kurvára elegem van. Hol vannak a barátaim, hol vagyok én? Segíteni próbálok valakinek, hónapok óta. Fejemhez vágja, hogy nem dícsérem. Régen, mikor még boltunk volt, ilyenkor hátramentem a raktárba, és földhöz vágtam egy két decis pepsis üveget. Motiválatlan vagyok, höbörgös vagyok, bunkó vagyok, csúnyán beszélek. De néha nekem is jót tenne, ha valaki megkérdezné, hogy a picsába dolgozom fel magamban, hogy az anyám rákos, és állandó stresszben vagyok emiatt, hogy ingázom Dél-Magyarország és Bécs között, hogy hol az otthonom, hol a kutyám, hol a szobám, hol szólnak az én zenéim, hol vannak a titkos helyeim. Bécsben vagy a szülöi házban? Nem, bazmeg, én bunkó vagyok, meg érzéketlen, ha valakinek próbálom megvilágítani, hogy hogyan lehetne jobban, és épp milyen szarban ül. Itt takarítok, ott takarítok, itt fözök, ott fözök, és nem vagyok képes összefutni önmagammal. Hónapok óta. Mindjárt betelik a pohár.

Sem a kozmetika, sem a szemöldökszedés, se a szemöldökfestés, se a hajmosás, se a hat perc szolárium, se a láblakkozás, se a kézlakkozás nem segít a fakóságomon.

Amikor itthon vagyok, hajnalig nézem a tévében a beszélgetős műsorokat. Nos, itt van ez a Veiszer Alinda, a Zárórában. Régóta figyelem a csajt. Látom, hogy becsületesen felkészül az interjúira. Okosan bólogat, a riportalanyra mindig éhesen néz, annyira kiváncsi annak szavaira. De annyira bölcsész, szegénykém, de annyira…Decens szemüveg, szinte színtelen rúzs, C und A-s divat, topánka, tövig vágott körmök, mosolya kedves, ám semmitmondó, olykor összemosódó arcára fagy. Kurz und gut: semmi kirívó. Hány és hány ilyen csoporttársam volt, jesusfuckinchrist.

Évek óta figyelem, és még mindig úgy kérdez, hogy fél attól, amiket mond, érezni, hogy friss, pár naposak az információi. Épp olyan momentumoknál heherészik, ahol kurvára nem kellene (egyáltalán minek beleheherészni bármibe is, minek ez a kényszerreakció?). Még mindig úgy beszél, és úgy bólogat, mint egy stréber bölcsészkaros egy komolyabb vizsgán, mikor már a négyeske tuti, és a tanár jókedvében elkezd adomázni, a diák meg örülvén a négyesnek, pár percre megszereti a tanárt, és elhiszi, hogy kurvára érdekli, amit az mond neki. Nem haragszom rá, talán még jószívű is, de jót tenne neki egy férfi, hogy kicsit életet és spontaneitást vigyen a pucájába és kihozza belőle az állatot.

Ezt az egész szart, idegességet, befeszülést csak a Kajtival tudom lecsengetni. Leülök vele szemben, tenyereimbe veszem a füleit és morzsolgatni kezdem. Nézünk egymás szemeibe. Kajti nagyokat pislant, félrenéz, fejét jobbra nyomja, mégmélyebbre a tenyerembe. Gyurmázom és zsibbadok. Mondom neki: itt kerekedik a koponyádban az okosság. A vájatba nyomon az államat, összeolvadunk. Aztán jön a hát. Orrát a melleim közé nyomja, nem is értem, hogy kap levegőt, én pedig a hátát masszírozom, nyomorgatom, és közben bőszen dícsérem, legokosabb kutya, legszebb kutya, legjobb kutya, legillatosabb kutya, és a titkos nyelvünkön beszélek hozzá, amit csak ő és én értünk. Ha abbahagyom egy pillanatra, jobb első lábával megbököd, csináld tovább, kellszeretet. Aztán jönnek a combok, békacomboknak hívom őket, nyomorgatom, gyúrom az izmokat, Kajti dorombol, szuszog, ciripel. Összeérintjük az orrainkat. Millió titkos nevén szólítom egymás után. Oldalra tolom az arcát, és puszit kap. A fülébe szagolok, sárgabaracklekvár. Megint a háta. Átölelem, pont akkora, hogy az ölelésembe fér, a fekete szőnyeg, az epekedő tekintetű kajtót eb, a bogár utcai igazi hund, akinek a fülei, ha szalad, lebegnek a légben, az én egyetlen szerelmetes kajtikutyám!

Ez most belterjes lesz. Anyám ismerőse hív múltkor. Újságolja, hogy egy hónap alatt lement 2300-ról 1000-re a tumormarkere, hisz újra, és ő tudja, hogy meg fog gyógyulni. Együtt örülünk. Azt mondja, a kezelőorvosának nem tetszik, hogy az eredmény nem pontos számadat (pl. : 1074), hanem csak ez áll a papíron: “>1000″. Kéri, menjen vissza a beteg (!), verje ki a balhét, hogy neki igenis pontos eredmény kell. Újabb vérvétel. Most hív. Az eredmény: 7400. Végülis 1000 fölött van az egymillió is, ugye? Magyar egészségügy, neszeb+meg.

Direkt nem akartam a széfekről írni. Hogy mi a halálnak kell kórházakba széf, amikor mindenki tudja, hogy kórházba nem viszünkékszert, betétkönyvet, aranyórát. De széf, azbazmeg, nagyon kell, lehetőleg minden ágy mellé. Az mindegy, hogy az ágyat 1940-ben csinálták, és a vékonyka szivacs alatt gyúródeszka lapul, emelni, kitolni nem lehet, de lesz széf, hurrá! Mutatják is a tévében, amint a beteg beleteszi a mobilját. Kontrollon voltunk tegnap Pécsett. Direkt nem akartam a három óra várakozásról írni. Direkt nem akartam arról a nőről írni, aki kifogásolta, hogy a kiírt rendelési időben nincs itt orvos, és nem tudja a gyógyszerét feliratni. Kikelt magából, és honpolgározott, végül felírták neki. Direkt nem írtam arról, hogy míg anyám terpeszben fekszik az onkológus vizsgálószékén, addig az onkológusnak A Minisztériummal kell beszélnie, és megvédenie önmagát és a - gondolom nem megfelelő hangvételű - cikkét. Direkt nem akartam arról írni, hogy a Plus-ban ma biztonsági őr állt a zöldséges pult mellett. De most már leírom. Mert hőbörgő lettem, az a fajta, aki hazajön a fatornyos kishazájába Nyugatról és hirtelen nagyon hőbörgős lesz. Faszomat ebbe a puruttya kurva országba.