“…egyszer régen úgy ültünk egymás mellett egy csendes hosszú templomban, olyan egy lélegzéssel, olyan végtelenség-igénnyel, hogy az Isten púposan, irigyen megfordult és elment..” (Hernádi Gyula)

Még csak az 54. oldalon tartok, de már most rajongok érte. Elképzelni sem tudom, mi mindent össze nem kutathatott ill. tudott a Spiró ahhoz, hogy ezt a könyvet megírja.

Szójaszószban pirítottam tofut, pangasius darabokat, gyorsan föztem egy zöldbab fözeléket, kuszkuszt csináltam, amibe paradicsomot és petrezselymet, fokhagymaport szórtam, tálaltam. Mindezt megspékeltem egy kis Buena Vista Social Club-bal, miközben önsajnálatomat ápolgattam, fözés közben két cigarettát elszívtam. Két slukk között meglepödötten észleltem, hogy jé, hónapok óta elöször ismét ihletet kaptam (ez is a szar lelkiállapotom indikátora), aztán próbáltam fenntartani az agyamban megszületö rímeket, témákat. Ehhez segítségül mohón ittam-nyeltem a limonádét, és pillanatokra Fermina Daza és Florentino Ariza is bevillant. Ma sem nézem meg - gondoltam, - majd Pesten, magyarul, egyedül, átadva magam a régi szerelmemnek, a ma már sosemvoltnak tünö idöknek, igen, nekem is volt egy FD-m, Flagellum Dei, Isten Ostora, Attila, bazmeg, hol is tartottam, valami ostorokat akartam rímbe szedni, és valami utánérzést, miszerint villám leszek s elemésztlek, vízár, s habom eltemet, miközben magamat újra Ferminának láttam, hetyke melleim voltak, nem mint most, márványos has, mimózák ágaskodtak a lelkemben, és hirtelen szép voltam, és kívánatos, “hegyeset pisilnek utánad a fiúk”- mondta tízéves koromban a helyi cukrász, én pedig nem értettem, de belepirultam, de A. már szólt, hogy nem szeret egyedül enni, kirántottam a magnót a konnektorból, lekaptam a kötényt, kussfókaúgyismegdöglünkmind - ilyen blogszlogenek jutottak az eszembe akkor, és rímek helyett már a polcon, a sürüsödö poron járt az eszem. Ohlamour.

Elöször a dombori strandon akadt kezembe Nemere egy könyve (A láz). Emlékszem, 37 forintba került, nekem összesen 40 forintom volt ajándékra. Apámnak szántam a Nemerét (tudtam, hogy szereti), meg is vettem, soha nem olvasta el. Arra nem emlékszem, hogy anyámnak mit vettem a maradék három forintból.

Azóta sem olvastam semmit Nemerétöl. Egyrészt egyáltalán nem érdekel a sci-fi (söt, szívem mélyén kicsit jobban irtózom töle, mint a fantasyktól), másrészt nekem ponyva, nem köt le, nem ragad magával az izgalma, túl technokrata a mágikus lelkemnek. És nem tudtam, hogy a Nemere is “ezós”. Azt sem, hogy ilyen sok könyvet írt (szám szerint 463-at, csúcstartó).

Itt van aztán Szepes Mária a.k.a. “Az Ezotéria Nagyasszonya”. Vele ma már óvatos vagyok. Még egyetemista koromban, miután szétjikingeztük, szétcigánykártyáztuk az agyunkat, megvettük Szepes Mária dimenzió tarotkártyáját és a hozzá tartozó könyvet Évivel. Azon a héten már csak cigiztünk, kávéztunk, kaját nem vettünk. Két üveg Garrone után, pécsi hajnalokban bepróbálkoztunk hát Sz.M. tarot-jával. Nem ment. Olyan kibaszott kacifántos leírásai voltak, hogy egyszerüen még józanul sem értettük volna, hát még piásan. Kitaláltuk hát, hogy a “a kártyának rossz kisugárzása van”, ívelt a kukába. Sopánkodtunk a kihajított 3500 forinton. És vihogtunk.

Aztán elolvastam a Vörös oroszlánt. Nagy regény, egy csoda. De kicsinált. Napokig félve aludtam, felzaklatott, kifacsart, megfogadtam: soha nem fogom újraolvasni. És azóta sem. Anyám húga nemrég olvasta, és mikor áradozott róla, újra elövettem, beleolvastam, de egy-két oldal után letettem. Olyan ereje van annak a sztorinak, amit nem egyszerü befogadni, felfogni. Szóval nem lettem Szepes Mária rajongó, holott a világlátásunk nagyban megegyezik, de annyira az én lelkem sem mágikus, hogy élvezettel olvassak olyanokat oldalakon keresztül, mint “kis és a nagy kozmosz közötti összeköttetés tudatosítása a kívülrõl befelé ható pozitúrakulcsok segítségével történhet meg. Ezekre az analógiákra épül a kozmikus vándorlás jógájának gyakorlata”, vagy “A spirituális gyakorlat minden mozzanata a nagy, transzcendens kataklizma eltakarításának egy-egy szakasza. Az alámerülés lavinaomlása az ego-mikrokozmoszon belül végezte legsúlyosabb rombolásait.”

Szepes Mária nemrég meghalt, és íme, máris egy interjúkötet, hoppá, Nemere István vezetésével. (Mellékszál: már Faludyról is forgatja Fanny a filmet Kanadában) Ki is hoztam a könyvtárból gyorsan.

Nos. Sokat vártam ettöl az interjúkötettöl. Sok személyes titkot, megtapasztalást ettöl az örök nötöl - vagy ahogy sokan hívják - Mária nénitöl. Szikrázó elmélkedéseket, adomákat, több korrajzot (hisz annyi kort élt át).

Ehelyett mit kaptam? Nemere bugyuta kérdéseit, zárójeles, felesleges megjegyzéseit, Nemere önfényezését. Bújtatott Nemere-promóciós kampányt. Nemere bulvárhíreit a tudomány világából, amire az interjúalany abszolút nem volt kiváncsi (néhány “tényleg?” és “oh”,heló). Aztán mit is kaptam még? Azt, hogy Nemere nem, hogy kérdést nem tud feltenni, de még azt sem veszi észre, ha nem válaszolják meg a kérdést. Ez húsz-harminc oldal után idegesítö. Viszont nem átall olyan kérdést többször is feltenni, amire Szepes már korábban válaszolt. (Látom, Mária elfáradt, a múltba réved, inkább hagyom”- jegyzi meg többször Nemere. Pedig épp ö a szenilis.) Mit is kaptam még? Nemere sunnyogó önfényezését önmagáról, miszerint puszipajtás Szepessel, nem paktált le soha semmilyen csoporttal, és így tovább.

A könyv felénél joggal vetheti fel az olvasó a kérdést: ez a könyv most Nem-e réröl szól? (hihi). A kérdésbevezetöi olyan ócskák, elnagyoltak és bulvár jellegüek, hogy egy idö után el sem olvasom öket, egyböl ugrom Szepes válaszaira. A biztosítékot mégis az egyes fejezetcímek alatti idézetek verik ki. Pontosabban nem is a Szepestöl idézett mondatok, hanem, hogy ez a Nemere mindig, akkurátusan odabiggyesztette alájuk: “Szepes Mária a szerzönek”). Kérdem én, kit érdekel, hogy Szepes kinek mond valamit, ha az jó? A negyedik fejezetnél már pojácának érzem.

És hát Szepes. Nem mondom, kilencvenkilenc éves, mikor az interjú készül. Szerintem ö már nem akar semmilyen titkot ránk bízni. Viszi azokat ö magával. Már nem akar prédikálni, nem akar megváltani, egyszerüen csak ismételgeti a letisztult igazságait. Azt, hogy mennyire szereti az embereket. Azt, hogy az élet örök. Azt, hogy hatalmas titkok vannak, miket nem tudhatunk. Azt, hogy halál nincs, csak élet, minek nincs se kezdete, se vége. Azt, hogy idö nincsen, csak beleestünk az idöbe. Nagyjából ennyi az spirituális tartalma mondandójának, és ez így is van jól. És valljuk be, mesél ö gyermekkoráról is, színészszüleiröl, Karádyról pár mondat erejéig, valamint a háborúkról is, de úgy, ahogy minden nagypapa tudna (”szörnyü volt”).

És mindezt, azt, hogy végülis nem durran el a mondandója, megbocsáthatjuk neki, hisz írt ö már épp elég könyvet, épp elég útmutatót a keresöknek, és ne felejtsük el, csodajó Pöttyös Panni sztorikat is. Végül mégiscsak átjön a sorokon a lelke szépsége, finomsága, a bizonyossága, idötlensége, és mindez  épp, hogy elég ahhoz, hogy megmentse ezt az ócska könyvet.

De Nemerének nincs mit megbocsátani. Elhiszem én még azt is, hogy több életben ismerték már egymást Szepessel (csak nem mentség a tehetségtelenségére), de momentán úgy érzem, üzletszaga volt ennek az “interjúkötet”-nek. Jól be lehet vele keresni, föleg, hogy a Mária néni már kibújt kontyos testéböl, és ilyenkor ugye vérszagra gyül az olvasó. Hát ez nem sikerült.

Hóvirág, virágzó aranyesöágak, kankalin, rügyezö bokrok, elnyíló nárciszok, 19 fok. Én inkább mégiscsak erre vágyom. Na nem a giccsre, hanem Monaco, 28 fokra.

Ma is a kínaiban ebédeltünk, és A. is bekapott a desszert pudingkockákból. Ízlett is neki. Este gondoltam, megpróbálom rekonstruálni, sikerült is. Mini kuglófformába öntöttem, ablakba kitettem, kihült, tálaltam, gyümölcs koktéllal ettük, mondta többször: “ez tényleg totál olyan”, és “finom”.

Aztán öt percre rá, felállt, kiment, kihányta. Csak evés közben ízlett (?) neki.  Tegnap éjjel az öszinteségröl beszélgettünk…

Olyan szinten kell lebutítanom magam, hogy ne járjon folyton az agyam, hogy arra nincsenek szavak. Most légy okos, Judit. Most légy nagyon okos.

Egyébként ma este moziba mentünk volna. Szerelem kolera idején. Igaz, németül, de elsöre még azt is elviseltem volna. A. bealudt, és hét óra óta alszik. A film pedig tíz perc múlva kezdödik. Már ott tartok, hogy mindegy, mert úgyis olyan csúnyán öregítik Ferminát, hogy látni sem akarom. Amúgy sem emlékszem már a könyvre, és valószínü, hogy Ferminát hülye picsának, Florentino-t pedig egy szerencsétlen balfasznak tartanám. Valójában csak egy részre emlékszem. Florentino dug valami kövér asszonysággal, miközben az ágyban valami mázsás macska kaparja a férfi lábait. Évek óta kísért a kép. Ez vajon benne van a filmverzióban?

Teli szájjal ásítok, cigi lóg a jobb kezemben gépelés közben, elfelejtettem, h. ki van pingálva a szemem és megdörzsöltem, zsíros a hajam, és le sem merem írni, milyen sorozat ötödik része megy dvd-n…(”Bárcsak megröntgenezhetném a lelked” - mondják. És nem orvosi sorozat.)

Tizenhét-tizennyolc éves koromban azt mondtam magamnak: akkor kezdesz el öregedni, Judit, amikor majd az egy korosztállyal fiatalabb unokatestvéreidtöl kérdezed meg az elöadót, számcímet, mert már nem leszel up-to-date a zenei világban. Na ennek jött el a napja ma.

(P.S.: Ezzel szemben Imi, aki 2 korosztállyal idösebb nálam, bátran állítja nekem: “FD, én rajta tartom az ujjamat a rockzene ütöerén.” Uff.)

(P.S.2.: Akkor kezdödik az öregség, mikor már mindig, u-gya-na-zo-kat a százszor hallgatott zenéket hallgatom? Minden hangulatra megvan a jól bevált pár zene. Régen volt fejbelövös cd-m, imis cd-m, stb. Meg akkor kezdödik az öregség, amikor rádióból jön a zene. Akkor kezdödik az öregség, mikor ezeken gondolkodom.)

…aztán A. haza telefonált, hogy egy kuncsafttal és annak feleségével elmegyünk vacsorázni. Szokványos vacsora is volt, attól eltekintve, hogy háromszor mertem a miso levesböl, pedig mégcsak éhes sem voltam. Ásítoztunk az asztalnál, megindultunk, mikor a barátnö kitalálta, menjünk kaszinóba a Praterbe, mivel ott még nem volt.

Beléptünk, már jártunk itt A.-val, az embereket figyelni; sosem játszottunk. Aztán leült a csaj az egyik géphez, de kb. három perc múlva el is játszotta a 10 euróját. Aztán Roland is kitalálta, hogy megjátszik még 10 eurót. Járkáltunk a sorok közt. - Na, hozzak neki szerencsét? - kérdem A.-t. Roland leült, nyomkod, két perc és neki is lenullázódik a 10 eurója. Na még egyet, aztán megyünk - mondja.

Félrehúzódtam. Kiüresítettem magam. Nem hallom, mit beszélnek, nem nézem, mit nyomkodnak. Csak bambulok a semmibe. Kiüresítem magam. Legyek egy edény, akin átfolyik a segítség. Gyertek, Roland, angyalai, segítöi, adjatok neki szerencsét. Aztán egy pillanatra rá kellett néznem Rolandra. Mert szeretnem kellett. Forrón. Ahogy csak a segítöi szeretik. És szerettem, forrón, a Rolandot, pedig zilált egy faszi, kavarós, szétesett. Szerettem, forrón. Ahogy az angyalai szeretik. Ha ezt tudná, holnaptól ö lenne a világ legkezesebb báránya (és kicsit el is szégyellné magát önmaga miatt.) Hallom, nyomkod. Üres vagyok. Csatorna vagyok. Folyjon át rajtam minden jó, amit mások Rolandnak szánnak. A bal tenyerem kitárom magam mellett. Ég a közepe. Érzem, távolról, a szívem vadul kalapál. Érzem a forróságot, ki tudja, honnan jön. Csak egy csatorna vagyok, ez nem az enyém, ez a Rolandé. Aztán mintha messziröl hallanám: - Hat éve játszom, de ilyet még nem láttam, bazmeg! - mondja Roland. - Bazmeg, öt hetes! - mondja A. Én még mindig messzire meredek. Sikerül, áramlik - gondolom magamban.

Aztán már csak akkor nézek a gépre, mikor azt látom, kidobja a fönyereményt. 10 euróból csinált 500 eurót. Kb. 5 perc alatt. Boldog mindenki. Én legföképp. Mosolygok magamban. Köröttem égi seregek sereglenek, ujjonganak. Megütötte a fönyereményt. 50 centes alapon játszott. Ég a mellkasom, ahogy sétálunk haza.

Nizza és Bécs közt a különbség. Évekkel ezelött a francia-magyar szerelmem (a legnagyobb-bolond) mesélte, hogy tele a város óriásplakátokkal, rajtuk szerelmes idézetekkel: “Sebezte a szerelem a bolondat épp úgy, mint a bölcset.” (Apollinaire).

Bécs is tele most idézetekkel. De nem a szerelemröl, hanem a szabadságról. Oliver Hasencamp, Jean-Jacques Rousseau, Gotthold Ephraim Lessing, Rosa Luxemburg és Thomas Mann gondolatai sokkal kevésbé érdekelnek, mint azé, aki a Tested kilenc kapuját írta.

“Szerelmem nagy-nagy szépségének nyolcadik kapuja
Ó tudatlanságom mint vak katonák a spanyollovasok között a haldokló Flandria folyékony holdja alatt
Vagy inkább a felfedező aki éhen és szomjan hal az őserdő mélyén
Mely sötétebb mint az Erebosz
És titokzatosabb Dodonánál
És Kasztáliánál üdítőbb forrást rejt magában
De szerelmem megleli ott a templomot
S miután vérbe boritotta a gátat melyen az ártatlanság elragadó szörnye vigyáz
Felfedezem és felfakasztom a világ legforróbb gejzirét”