Ma már nem akartunk a kínaihoz menni enni, úgyhogy megint fözhettem nagyon finomat:) Menü: grillezett fogasfilé citrommal kelkáposzta ágyon, valamint rántott tintahal karikák (az új tapinyaki grillben csináltam, szuper egy gép); köretként párolt spenót, szójatejjel készült krumplipüré, sült kelbimbó, paprikás-uborkás-fokhagymás kuszkusz került az asztalra. Az egészet megszórtam apróra szeletelt póréhagyma darabokkal, és chilis olivaolajban pácolt fokhagymadarabokkal.

A desszert - hogy azért legyen valami kínai utánérzés ma is - sült banán volt, gyümölcssalátával. Már készül a föztjeimet bemutató fotós oldal:)

“Magyar vagyok, magyarnak születtem…” - mondogatta volt fönököm hosszú autózásaink során az lepukkant Golfban. Én olyankor magamban mindig (meg)mosolyogtam (öt). Aztán most mikor otthon voltam, karácsonykor, azon kaptam magam, hogy egymás után nézem a beszélgetös müsorokat a tévében - szinte mindegy volt, kik beszélgettek, csak szívtam magamba a kommunikációt. Az anyanyelvemen folytatott beszédet. Mert megérintett. Mert nem csak értettem, hanem megértettem, amit mondtak. Rögtön benyomások értek az emberröl, aki beszélt, és a témáról is. Mert tudom, hogy milyen az, ha valaki öööö-zik, be tudom mérni az intelligenciáját a szókincse alapján, látom a gesztusaiból, mennyire öszinte, mennyire vagány, mennyi szex van benne. Egyszóval képes vagyok meglátni a beszélö mögött az embert magát.

Aztán ez a téma valahogy elöjött köztünk A-val, mivel megjegyeztem, hogy hiába nézem itt Bécsben nagy ritkán a tévét, hallgatom fözés közben a rádiót, figyelem az eladókat, az embereket a villamoson, mind olyan, mintha bábuk lennének, magamat pedig úgy érzem, mintha valami operettdíszlet között bolyonganék. Pedig a nyelvtudásom adott. Értem, amit mondanak, öt éves koromtól tanulok németül, német szak az egyetemen, számtalan németországi nyaralás, rokonok, ismerösök, mégis, a lényeg, az nem jön át.

Itt vannak például a könyvek. Mindig olvasok, de sosem németül. Ha németül olvasok egy cikket, elolvasom az utolsó betüig, megértem, de nem érint meg EGYETLEN egy cikk sem. Dalszövegek szintúgy. Aztán a filmek.

Filmeket leginkább németül nézünk, mivel a videotékából hozzuk öket. Csakis akkor képes meghatni egy történet, ha fejben fordítom magamnak a mondatokat, kimondom a fejemben - csak, hogy képes legyek megérezni. Aztán minap rájöttem, megláttam azt is, hogy egyetlen egy németül megnézett film sem érintett meg idáig. Nekem itt nincs egy karakteres szinkronhang (v.ö.: magyar hangja Dörner György, Haasz Van der Peter, Kern András, Hegyi Barbara), nincs egy karakteres rádiós hang. Minden valami homályos masszába folyik össze, és a falamon, füleimen, szívemen, érzékeimen nem jutnak túl. A lelkembe.

Aztán tegnap este vacsorázni voltunk egy közeli faluban A. egyik üzleti partnerével és annak feleségével. (A hely és közönsége megérne egy külön post-ot.). És ott is ezt tapasztaltam. Hogy a falamon - hiába értem, amit mondanak, nem jutnak túl. Kis túlzással az egyik ember olyan, mint a másik. Aztán tovább gondoltam ezt az egészet, és megláttam azt is, hogy hiányzanak a közös alapok. Magyarul nagyszerü társalkodónak tartom magam, nem vagyok müveletlen, érdeklödö vagyok, szeretem, amikor elhalmoznak érdekességekkel, információkkal. Na de a közös alapok. Mert egy magyarral, ha nagyon muszáj, elcsevegsz. Közös gyerekkor (Frakk, PomPom), közös kaják, közös sorozatok (Angyalbörben, Szomszédok), közös prominensek, közös kötelezö olvasmányok, közös slágerek vannak, amik akár végszükség esetén is bevethetök. Ezek az alapok nincsenek meg nekem egy osztrákkal. És ez olyan szakadékot von kettönk közé, amit áthidalni csak felszínes vigyorgással, szótlansággal vagy kurta válaszokkal vagyok képes.

Ahogy A.-val beszélgettünk erröl, arra jutottunk, hogy a magyarázat (leginkább arra, hogy a környezetemben lévöket egy üvegfalon túl látom) erre az lehet, hogy a dinamikáim (családom, barátaim, iskolatársaim, szomszédaim, ismeröseim) mind Magyarországon vannak. Igaz.

Aztán este eszembe jutott az általános iskolai tanárom férjének (szintén magyar tanár) iwiw-es adatlapja, ahogy önmagát egy Koszolányi-idézettel jellemzi. Tökéletesen átérzem:

“Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

A. ma vett négy éttermi tányért, logóval, négyzet alakú…a kínai étteremben, ahova heti háromszor járunk. A legmodernebb fajta, üzletben 12 euró darabja, a kínai odaadta darabját 3 euróért. És még csak meg sem lepödött, mikor arról kérdeztük, van-e eladó tányérja.:)

Az utolsó pillanatban olvasta ki anyám húga az “Utazások Erotikában”-t, így sikerült elkunyerálnom tőle, és egyből örülök, hogy holnap utazás közben olvashatok, nagy az izgalom bennem, mit írt össze a nőkről férfiszemmel a Vámos. Már csináltam szendvicset is magamnak, hátha hosszabb lesz kicsit az út az ónos eső miatt. Aztán láthatom A.-t, mehetünk a Green-be ebédelni, jót fogunk beszélgetni, újra egymás szemébe nézünk, aztán munka, újdonságok, puszi, ölelés, főzés.

Megint rajtam van az az érzés, amiről már írtam egyszer. Egy ígéretes könyvvel a kezemben, mintha a főnyereményt tartanám magamnál.

Az elképesztő méretű gyémánt 10 milliárd billió billió karátos, és 4000 kilométer átmérőjű. A természet furcsa fintora, hogy sajnos 50 fényéves távolságban van. - olvasom az origon.

Jó nagyot mosolyogtam, valahogy humor van az egészben, hogy mi fasz emberek hála, nem érhetjük el, és csak ott tündököl. Meg az is eszembe jutott erről, mikor azt álmodtam pár éve, hogy kimegyek a kertünk végébe, és ott játszik az északi fény. Az orrom előtt.  Na meg a Kamondy Ágnes hogyaszongya foszforeszkálni kezd a lelkeeeeem:)

Siófokról hazafelé az úton azon agyaltam, hogy január elsején hányan kelnek egy “elsővel”? Első szex, első berúgás, “szilveszterkor ismerkedtünk meg”. Pont, mint az Amelie elején.

Én Évivel és Ágival voltam, A. pedig egyedül, otthon Bécsben. Emlékszem, hogy tavaly Bcésben voltunk, ültünk a gép előtt, és csak én néztem ki az ablakon, hogy nézzem, a Praterben mekkora tüzijáték van. És akkor arra gondoltam, jövő ilyenkor (most!), sokkal jobbnak, teljesebbnek, meghittebbnek, életszagúbbnak kell lennie mindennek A. és köztem. És lám.

Évi kérdezi, hogy valóban A. -e nekem az, akit vártam, valóban szeretem-e. Mert amikor ő engem férfiért lelkesedni látott, az őrjítő volt, hisztérikus, csupa lelkesedés, RAJONGÁS, felmagasztalás. Én pedig mondom neki, hogy hála, megláttam, hogy a valóságnál nincs szebb. Én minden nap egyre szerelmesebb vagyok a férjembe. Nekünk az idővel nem ellaposodik a kapcsolatunk, hanem csiszolódik, egyre jobban fénylik, nemesedik, érik, mélyül, és ez olyan elemi, forró boldogság, amit nem lehet átadni.