“Magyar vagyok, magyarnak születtem…” - mondogatta volt fönököm hosszú autózásaink során az lepukkant Golfban. Én olyankor magamban mindig (meg)mosolyogtam (öt). Aztán most mikor otthon voltam, karácsonykor, azon kaptam magam, hogy egymás után nézem a beszélgetös müsorokat a tévében - szinte mindegy volt, kik beszélgettek, csak szívtam magamba a kommunikációt. Az anyanyelvemen folytatott beszédet. Mert megérintett. Mert nem csak értettem, hanem megértettem, amit mondtak. Rögtön benyomások értek az emberröl, aki beszélt, és a témáról is. Mert tudom, hogy milyen az, ha valaki öööö-zik, be tudom mérni az intelligenciáját a szókincse alapján, látom a gesztusaiból, mennyire öszinte, mennyire vagány, mennyi szex van benne. Egyszóval képes vagyok meglátni a beszélö mögött az embert magát.
Aztán ez a téma valahogy elöjött köztünk A-val, mivel megjegyeztem, hogy hiába nézem itt Bécsben nagy ritkán a tévét, hallgatom fözés közben a rádiót, figyelem az eladókat, az embereket a villamoson, mind olyan, mintha bábuk lennének, magamat pedig úgy érzem, mintha valami operettdíszlet között bolyonganék. Pedig a nyelvtudásom adott. Értem, amit mondanak, öt éves koromtól tanulok németül, német szak az egyetemen, számtalan németországi nyaralás, rokonok, ismerösök, mégis, a lényeg, az nem jön át.
Itt vannak például a könyvek. Mindig olvasok, de sosem németül. Ha németül olvasok egy cikket, elolvasom az utolsó betüig, megértem, de nem érint meg EGYETLEN egy cikk sem. Dalszövegek szintúgy. Aztán a filmek.
Filmeket leginkább németül nézünk, mivel a videotékából hozzuk öket. Csakis akkor képes meghatni egy történet, ha fejben fordítom magamnak a mondatokat, kimondom a fejemben - csak, hogy képes legyek megérezni. Aztán minap rájöttem, megláttam azt is, hogy egyetlen egy németül megnézett film sem érintett meg idáig. Nekem itt nincs egy karakteres szinkronhang (v.ö.: magyar hangja Dörner György, Haasz Van der Peter, Kern András, Hegyi Barbara), nincs egy karakteres rádiós hang. Minden valami homályos masszába folyik össze, és a falamon, füleimen, szívemen, érzékeimen nem jutnak túl. A lelkembe.
Aztán tegnap este vacsorázni voltunk egy közeli faluban A. egyik üzleti partnerével és annak feleségével. (A hely és közönsége megérne egy külön post-ot.). És ott is ezt tapasztaltam. Hogy a falamon - hiába értem, amit mondanak, nem jutnak túl. Kis túlzással az egyik ember olyan, mint a másik. Aztán tovább gondoltam ezt az egészet, és megláttam azt is, hogy hiányzanak a közös alapok. Magyarul nagyszerü társalkodónak tartom magam, nem vagyok müveletlen, érdeklödö vagyok, szeretem, amikor elhalmoznak érdekességekkel, információkkal. Na de a közös alapok. Mert egy magyarral, ha nagyon muszáj, elcsevegsz. Közös gyerekkor (Frakk, PomPom), közös kaják, közös sorozatok (Angyalbörben, Szomszédok), közös prominensek, közös kötelezö olvasmányok, közös slágerek vannak, amik akár végszükség esetén is bevethetök. Ezek az alapok nincsenek meg nekem egy osztrákkal. És ez olyan szakadékot von kettönk közé, amit áthidalni csak felszínes vigyorgással, szótlansággal vagy kurta válaszokkal vagyok képes.
Ahogy A.-val beszélgettünk erröl, arra jutottunk, hogy a magyarázat (leginkább arra, hogy a környezetemben lévöket egy üvegfalon túl látom) erre az lehet, hogy a dinamikáim (családom, barátaim, iskolatársaim, szomszédaim, ismeröseim) mind Magyarországon vannak. Igaz.
Aztán este eszembe jutott az általános iskolai tanárom férjének (szintén magyar tanár) iwiw-es adatlapja, ahogy önmagát egy Koszolányi-idézettel jellemzi. Tökéletesen átérzem:
“Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”