Az lehet, hogy cca. másfél hónappal a funtineli befejezése után sem tudok semmi fogamra való könyvet találni? Bármibe kezdek, két oldal után feladom.

…ami ott kezdődött, hogy az anyám reggel, hogy piacra menjünk, ugyanúgy keltegetett, mint gimnazista koromban. Nevezetesen, mint egy kibaszott katonatiszt. Csak nagy nehézségek árán tudtam megőrizni nyugalmamat - látszatra. Mert idebenn rendesen tomboltam. Aztán itt mindig szarabbul ébredek, mint Bécsben, fájnak a végtagjaim, a csuklóm, vállam. Aztán jött ez a döndös hír, aminek nagyon örültem, meg sírtam, és felzaklatott, aztán hívott A., és miközben épp felvettem a telefont, anyám kérdezi, hogy hol van az a nadrágom, amit meg kell varrni. Nem értem én az ilyet, bazmeg. Ha én látom, hogy valaki épp felveszi a telefont, akkor kussolok. Aztán A.-val ahogy telefonáltunk. Semmi extra, pedig már hiányzott a hangja. Aztán beleragadtam ebbe a döndös gyerektémába, nem tudtam kijönni belőle, azóta meg azon parázok, hogy ugye terhes vagyok, és ha most kiderül majd, hogy mégsem, az kurva szar lesz, pedig nem akarok belecsúszni abba, hogy leszűkül az agyam erre az egy témára. Aztán azzal is bíztattam magam, hogy ha nem vagyok terhes, akkor majd inkább lefogyok. Ülök a tévé előtt, és valójában az van, hogy semmi nem motivál, semmit nem tudok átélni, egyetlen kaja sem esik jól, hiányérzetem van, holnap megyek Siófokra, Évihez, Ágihoz, de ha arra gondolok, hogy buszra szállni, UTAZNI, akkor hányingerem van.

Még valami. Már régóta meg akarom nézni egy huzamban a Fábrynak a Cadillac Drive sorozatát, hátha kedvet kapok Amerikához. A második résznél tartok, de már most idegesít a Fábry. Mint magánember kiakasztó lehet. Régen szerettem, leginkább, mert mindig voltak németes nyelvészeti emgnyilvánulásai, de a Wahorn sokkal jobb. Olyan igazi imichnicnis, rafkóssággal megspékelve.

Volt nekem egy fiúszerelmespárom, öt éven keresztül, a Döndö. Megszületett ma a kislánya. Kaptam róla sok fotót, aztán felhívtam a Döndöt, hogy gratuláljak, de ahogy felvette, én nem tudtam megszólalni, alig tudtam kipréselni magamból a gratulációt, csak sírtam, de nagyon ám, hüppögtem, és volt kb. tizenöt másodperc, amikor én csak sírtam, ő pedig nem szólt semmit, és az a pár másodperc alatt én tudom, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk. Erre a pár pillanatra, résidőre a múlt forgószele mégegyszer, utoljára körbesöpört minket, aztán eloszlott. Láttam lelkiszemeim előtt a légörvényt, ahogy a mélyén mindenféle tervünk táncolt, ugrabugrált, aztán egyre színtelenebbé, áttetszővé váltak és huss, vége volt. Régen mi is nagyon akartunk egy Lilit. De ez most már mindegy, nagyon örülök a Lucának, és annak, hogy a Döndö majd sokat puszilgathatja a puha tappancsát.

Szuper, szinte tökéletes karácsonyunk volt. Nem is tudom leírni. Meg szerelmes is vagyok nagyon A.-ba.

 Megvan a francia temetö is, nem is mondtam még. Náluk az van, hogy a sírokra nem koszorúkat raknak, hanem kis táblákat. Akár többen, többet. Akár a képeslapok. Ráírják, hogy mon ami, meg, hogy az idö elmúlik, a bánat megmarad. Ez utóbbit egyrészt a Notre Dame musical-böl, másrészt az Edith Piaf dalszövegek ismerete alapján fordítottam le. Legalábbis volt benne ‘tempes’ és ‘regret’.

 
Ettöl a képtöl eldobom az agyam. Eddig még nem láttam angyalt a víz alatt. Lívia kislánya, Panna.

Ca. öt-hat Weihnachtsmarkt, Németország, Franciaország  közötti kacskaringózás, Frankfurt, Karlsruhe, Strassbourg, Heidelberg, Stuttgart, Ludwigsburg az állomások, aztán ma egész nap polcszerelés, IKEA-legó, hulla vagyok, gyereket akarok, nincs eröm leírni részletesen, pedig sok szépet láttunk, és kicsit nehéz volt egyszerre lennem apámmal és A.-val, de túléltük.

Az első…

Az a kis kaktuszszerü virág az asztal közepén, a Lívia rózsaszínes függönyei, az ágytakaró a rattankanapén, a sárgára festett konyha, apró bizbaszok mindenhol, a fekete telefon, amit együtt szereltünk, a fürdöszobában a kaktusz, a plafonig érö virágállvány, ami egyszer reggel ránk zuhant, mikor a 61-62-es busz feljött a dombra, és berezonált az egész lakás, a videokazetták, amikre a klipeket gyüjtöttük (A part-ból a Pure shores, meg a Manu Chao-tól a Je ne t’aime plus), a fürdöszobában a mindenki ilyen-olyan tusfürdöje, az ikeás teafözö, magnó a hütön, Timuska mikrója, párologtatók…akkoriban csináltunk magunknak egy lakást, ami elvileg albérlet volt, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy otthon. És az is volt. És szerettünk ott élni. Hülyék voltunk, linkek, de végtelenül kedvesek, bizakodóak, nyitottak, és szabadok. Szartunk mindenkire, csak egymásnak éltünk, elképesztö barátságban, mindenféle zenei aláfestésekkel, ültünk a konyhában nap- és esthosszat és végteleneket beszélgettünk, ábrándoztunk, mert mindig volt kin ábrándozni, verseket olvastunk, röhögtünk, ittunk, táncoltunk, hajat szárítottunk, vártuk az ösztöndíjat, Langauba mentünk, néztük közösen a barátokköztet, ami akkor indult. Hol van ez most? Mert én most hallgatom a Pure shores-t, az elöbb a Desert rose-t, mert az is nagy kedvencünk volt, és olyan nagyon elszomorodtam, hogy azoknak az idöknek vége. Már sosem leszünk úgy együtt, mindenki a saját otthonát próbálja megteremteni, de istenemre, ha lehetne visszamenni kicsit újra, oda, az Illyés 70-be, esküszöm, nem haboznék. A nappaliban együtt sütöttük a sajtot, ettük a héjában sült krumplit jéghideg vajjal, ittuk a kólát, ha nem volt pénzünk, csak szotyit vettünk, meg cigit, és olyan boldogság volt egy szar óra után hazaérkezni, bejönni az ajtón, jobbra tükör, mellette wc-ajtó, benyitsz, lehetett ám a falra írni, mert volt tábla, és még örzöm otthon a feljegyzéseket, aztán az elöszoba szekrény, rajta Anna cuccai, a fény, ami kilátszik a fürdöszoba alján, és most már röhögök, hogy néha mennyire idegesített, hogy az Anna mindig kispriccelte a vizet, és azon mindig röhögtünk, hogy Timuska minden nap mosott hajat, vagy a “tomiszobája”, ahol a gitártokon és az ágyon kívül más nem is fért el, vagy a Van Gogh kép a falon, a könyvespolcom, amiben minden este gyönyörködtem, most is látom magam elött, hogy voltak a füszerek a szekrényben, és és és, ez mind elmúlt….és kurvára hiányzik most.

Tanulom a Photoshop-ot. Tegnap (ma) hajnali négykor feküdtem, addig baszakodtam egy képpel. Mindig is azt akartam, hogy tudjak olyan képeket csinálni, ami a lelkivilágomat tükrözi, illetve olyan képeket, amiben egy vers vagy egy verssor megjeleníthetö. Olyanokra gondolok, mint pl. “fényes körútjain a végtelennek”, “szétspriccennek vágyak viaduktjain”, “rózsahús polipistennö”. Hajnali négykor az alkotás és újdonság hatására olyan extatikus állapotba kerültem, hogy percekig csak céltalanul járkáltam a lakásban és fejben néztem a képet, amit photoshop-oltam, az lesz majd az új header. És kicsit újra megértettem, hogy mindenek csúcsán az esztétika ül, és a katarzis (gimiben a magyar tanárunk mindig siváran “összetett lelki élmény”-nek definiálta) átélése akár a szexuális vágyakat is kiolthatja, mert nagyobb, mélyebb élmény. Hozzáteszem: csak adott pillanatban.

Ajándékok kilencven százaléka becsomagolva (kisebb katarzis, mert csodajól néznek ki: natúr, de fényes csomagolópapír, vörös rafiával átkötözve, rafiamasnik, lelógnak, szalmaszálak, porral sóhajt a zizegö szalma), nagyon várom ezt a karácsonyt. Ma is bevásárlóúton voltunk, aztán újra a kínaiban ettünk, miközben Hasfelmetszö Jackröl, valamint az 1800-as évek közepének Angliájáról, közelebbröl Londonról beszélgettünk, két sült banánnal a pofánkban.

Imi küldött egy írást Wass Albert nyelvi világáról. Most olvasta ki a második kötetet, én pedig ahogy a nyelvi fejtegetésben olvastam az “orda”, plájász”, “üver”, “komárnyik”, “prepogyit” szavakat, kurvára sajnáltam, hogy már kiolvastam a funtinelit. Elkezdtem azóta egy másik WA-et, A kastély árnyékában-t, de meg sem közelíti, így nem is haladok vele. Lefekvés elött a hogyishívják kopasz esztéta, Réz András Mozibubus címü könyvét olvasom. Szerintem kevés lehet az egyetemi fizetése, és megélhetésböl írogat. Annyira halvány gyenge ez a könyv, és a filmelemzésnek csúfolt röpiratai, hogy két mondat után tíz oldalt lapozok, aztán inkább villany leó.