Kb. tizenhét éves lehettem, a Tátrában kempingeztünk, épp tizenöten, anya húgának családja, a szomszédék, és mi négyen. Hajnalban érkeztünk, Wartburg, Trabant és egy Fiat kisteherautó. Még deres volt a fü, mi pedig csak vertük a sátrovasakat, volt külön konyhasátor. A kemping kis szigetén még ketten voltak, de hajnal lévén az igazak álmát aludták. Egy idös holland házaspár és egy belga család, három gyerekkel.

A kempingezésben az (is) a jó, hogy minden nap újabb infókat szerzel a szomszédokról: mit esznek, mit isznak, milyen a család, merre kirándulnak stb. Ez a belga család mindig ott járkált elöttünk. Amikor mosogatni voltunk lenn a konyhában, többször hallottuk, hogy az apuka a két lánnyal és a kisfiúval csodaszép népdalokat énekel. Ez megemelt minket is, és jó volt egy idöben menni velük. Aztán látta az apuka, hogy rendszeresen tollasozunk, és egyszer Petit kihívta egy meccsre. Aztán az utolsó este tábortüzet raktunk és oda sereglett hozzánk a belga família. És beszélgettünk hajnalig és nagyon sajnáltuk, hogy másnap haza kell menni, de címet cseréltünk, és ahogy kihajtottunk felmálházva a kemping bejáratán, ott álltak mind az öten, és integettünk egymásnak.

Aztán eljöttek hozzánk Magyarországra. És imádtuk, ahogy beszélnek, amennyire kulturáltak, nyitottak, okosak, kedvesek, vidámak. Aztán jött a hír, hogy elváltak, és a két lány nem tartja a kapcsolatot az apával. Aztán apám volt Brüsszelben, és Johannál lakott. Most pedig megint megy, és épp az imént hívtam, hogy holnap este találkozzanak, épp emailezünk, és itt repkedek, mert olyan jó volt a hangját újra hallani! Egy bankigazgató, aki motorral jár dolgozni, bájos, sármos, elbüvölöen intelligens, és szórakoztató, a gyerekei nyitottak, kedvesek, mosolygósak.

Életünkben kétszer láttuk egymást, szinte semmit nem tudunk a másikról, mégis összecsengünk, meleg a szívünk, ha egymásra gondolunk, ujjongunk egymás hangjának hallatára, és most már biztos, hogy apa holnap este vele borozik, nekünk viszont a következö úticélünk Belgium lesz!:)

Hova lehetne egy ilyen kapcsolatot bekategorizálni?

Utálom, ha valaki ….se elkezdeni, se befejezni nincs kedvem a mondatot. Most meg bejelölt iwiw-en egy volt általános iskolai osztálytársam, akinek olyan neve van, hogy egyben lehet hadarni a vezetéknevét a keresztnevével, és régen mindig azt figyeltem, melyikünk a kövérebb. A képeit nézegetve momentán ö vezet, habár szívesen behánynék az esti fél kilences, jó hígra csinált tejbegríztöl.  Ja, jó az idö, a tél várat magára, de mégis, nem érzem az ösz illatát, nem érzem önmagamat, egész nap bennem kereng az az agyament Goya-film, nyoma sincs a tegnapi pusziknak, és lehullunk az öszi avaron.

Biztos ez a PMS. Pedig tegnap már gyerekneveken agyaltunk, meg, hogy hogy lenne, mint lenne, egy napot szántunk a gyerektervezésre, nem mondom, hogy nem para, meg, hogy én, anyám szerint még a kutyámat sem tudom ellátni, most meg mondjam neki majd, egyszer, netán, hogy unokája lesz? Hogy aztán azt reagálja, hogy jaj, kislányom, te úristen, gyereknek gyerek? Pedig örülne is. A. már mondta az anyjának, hogy tervezünk, nem hiszem, hogy komolyan vette, érdekel-e engem egyáltalán ki mit mond? Momentán azon agyalok, miközben a majdnem-bájos konyhámban ácsorgok, hogy “elveszek a másik univerzumában”. Ma a DM-ben már megnéztem a cumisüvegek és pelenkák árait is. Nehogy a nagy mozizási napok után (most lett vége a Die Hard 4-nek, nekem már a Bruce Willis sem tetszik), miközben a blogom kezd enyhén szólva myreille-es lenni, átmenjek kismama blogba, és a keresöszavaim leredukálódjanak olyanokra, mint ”vérvétel”, “köldökzsinór”, “gátmetszés”, “császármetszés”, “méhlepény”, “ultrahang”. (Hol is tartok? Képtelen vagyok magamat visszaolvasni.).

Na most meg indul a Judi Dench-film, Egy botrány naplója, vagy hasonló. Judi Dench szakasztott a nagymamám. (Akit remélhetöleg újraszületve én szülök meg.) Híjj, de kibaszottul unom magam. 

Meg ne nézzétek, végtelenül szar egy film. Csak azt nem tudom, mit keresett ebben a filmben Goya?

Az úgy van, hogy valamit kitalálok, és biztos, hogy rá egy-két napra jönnek a hozzá/vele kapcsolatos dolgok. Kitaláltuk nemrég, hogy Koppenhágába megyünk december elején: lássunk végre északi telet, más embereket, arra fenn még egyikünk sem járt.

Aztán az is van, hogy idöröl idöre eljön az az idöszak, mikor A. egy nap négy filmet hoz ki a videotékából és dömping filmnézés van. Én általában csak fél szemmel nézem a filmeket, mert egyrészt kissé más az ízlésünk, másrészt én úgy szeretek filmet nézni, hogy csak a filmre koncentrálok. Tegnap én is elmentem hát vele, és kihoztuk a Hétköznapi mennyországot is. Anno legjobb külföldi film kategóriában jelölték Oscar-ra.

Na most, hogy összekapcsoljam logikailag a bevezetöt és amiröl írni szeretnék, szóval koppenhágai útiterv, és akkor jön a svéd film. (Lehet, kicsit eröltetett?).

Én már annyira vártam egy ilyen filmre. Egy ilyenre, ahol szinte örült merészséggel és vakmeröséggel mer valaki filmet készíteni emberekröl, akik félnek a szeretettöl, és mégis marhára vágynak rá. Egy ilyenre, ahol a vásznon csupa bájos - kövér, elhízott, hétköznapi ruhát viselö, egészen emberi - szereplö tart tükröt elénk.

Itt megtalálhatod magad, ha fiatal lány vagy, és naívan a boldogságot keresed. Itt megtalálhatod magad, ha a magányos müvészfigura szerepben pörögsz. Itt megtalálhatod magad, ha húsz éve nem dugott meg a férjed. Itt megtalálhatod magad, ha egy kis faluban élsz, és tele vagy ambíciókkal. Itt megtalálhatod magad, ha ver a férjed. Itt megtalálhatod magad, ha vered az asszonyt. Itt megtalálhatod magad, ha egy fapina vagy, és titokban mégis egy férfira vágysz. Itt megtalálhatod magad, ha kurvajó fej szellemi fogyatékos vagy. Itt megtalálhatod magad. Mindazt, amit mások vagy magad elöl elrejtesz, ki tudja miért. Mert ciki, mert szégyenled, mert magad sem tudsz róla, vagy mert már lemondtál arról, hogy megnyílhasson a szíved.

A végtelenségig fehér hó látványa, a búzaszálra tüzött kottalap, a Gabriellának írt dal, a döngö, beéneklés, ami a szférák zenéjévé áll össze, a jelenet, mikor a szeretni nem merö muzsikust a fiatal lány tanítja biciklizni, és csak tolja, tolja, (”elcsaltalak biciklimre, hátul ültél, pedig ott fiúk visznek tündérarcú lányokat”) mind apró látomások, amiböl összeáll ez a gyönyörü, végtelenül szenzibilis film, emberi kapcsolatokról, boldogságkeresésröl, szívnyitogatásról, a harcról a gorombaság ellen, arról, hogy a boldogságodat akár egy ölnyi falu mélyén is megleled, ha vagy olyan bátor, hogy kitárod lelked ablakát.

Valójában nem lehet leírni ezt a filmet. Vele kell menni, kockáról kockára, nagyon figyelni, felismerni agad itt, ott, és egy harmadik alakban is, a kopott angyalban az iskolaépület falán, egy reakcióban, egy kitörésben, ölelésben, a zenében, egy csoportban.

És mindezt a “hideg” svédektöl. El kell kezdenem északi filmeket nézni. Akinek jó ajánlata van, csak írja.

A film végén egy pillanat alatt lendültem át a katarzison, kicsit sírni is kellett, A. pedig azt mondta, jó film volt, de ö ennyi érzelemmel sosem csinálna filmet. Én meg azt mondtam neki, hogy a sok fasznak kellene ilyen filmeket vetíteni, hogy kicsit észbe kapjanak a sok G.I. Jane és M:I -ok után.

Ja, idöközben Koppenhágát kilöttük, és megvan a két jegy december elejére. Egy hét Amszterdam!:) Juhhéj!!!:)))