Hátam mögött A. zongorázik nekem. Olyan ez nekem, mint mikor a véget ért virágpiacon slagolják össze a maradékot. A lelkem szanaszét.  Chopinszerü improvizációk, szarrá megy a lelkem, komolyan. Egyre nagyobbakat szívok a cigimböl. Pöttyögnek a billentyük. Jaj.  Azért megindító, hogy milyen kedves. Kinek zongoráznak még, ha bánatos? Ráádásul így? Nagyon szeretem.

Valójában nincsenek is kérdéseim. Kifáradtam, kiégtem a sírásban, az agyalásban. Pedig erö kell, és akarat, és semmit sem feladni. Sok ember eszembe jut, akiket okolok, olyanok, akik egész életükben kétszínü, geciskedö, köpönyegforgató faszok voltak, és élnek és virulnak. Tudom, nem ilyen egyszerü a képlet, de akkor is.  Az én anyám világ életében becsületes, makulátlan nö volt. Nem hazudott, nem baszott és nem baszik ki senkivel. Nem tökéletes, és tudom, hogy a betegségéröl mindenki maga tehet. Mert lehet, hogy a viruló gecik nem emésztik magukat, mert nulla felelösséget vállalnak önmagukért. Az anyám meg emészti magát már rég. De akkor is.

Nem tudom, hogyan feküdt ma le, és mi foroghat a fejében, mert nem beszél róla. Talán ö is másokat okol. De nem tudom elképzelni, milyen lehet a tudat, hogy csak emelkedik az a kurva tumormarker, hiába vállalta be a kemot, hiába csupa kiütés most is, és mégis dolgozik, nap mint nap gyerekeket tanít, mosolyog az iskolában, és erején felül igazgat egy iskolát. Mert igazgató. És lófasz pénzt keres, és havi 70ezer forintba kerülnek a vitaminjai, gyógyteái, stb. Mikor fog ez a kurva, szájbabaszott világ ott tartani, hogy az emberek nem betegszenek meg, mert olyan jó szellemi állapotban lesznek? Addig is, dühömben azt a tömzsi kurva karrierista Horváth Ágnest beállítanám pár napra az onkológiára.

Olyankor mit kell csinálni, mikor hirtelen kurvára sötét lesz minden? Utálom az egész magyar egészségügyet, mindent utálok, csak sírni akarok, dühöngeni, szétbaszni valamit, ripityára törni, anyának ezren felül van a tumormarkere, pedig már a negyedik kemón van túl. Nem sírok, nem sírok, nem sírok, szétreped a torkom, erösnek lenni a telefonban, elüldözni magam mellöl a mamám emlékét, a jajgatását a fülemböl, az akkori kilátástalanságot, sírni akarok, és nem tudni magamról, kiverekedni magamat azokból a régi képekböl, a régi tapasztalatokból, sírni sem lehet a telefonban, mert erös leszek, bíztatni kell, nem tudok mélyebbet szívni a cigiböl sem, bassza meg a kurva isten.

Szeretem a második világháborús, zsidós filmeket. Szerettem a Schindler listáját. Elsö és eredeti volt, hogy fekete-fehér, és a piros kabátos kislány. A zenéje csodaszép, azóta is rajongom Itzhak Perlman-t. Liam Neeson tökéletesen alakított, és Amon Göth szerepében Ralph Fiennes nem tudott volna jobb lenni. Monumentális. Mindegy, mit mondanak rá; sokak kritizálták, hogy túlságosan szenzibilis, túl hollywoodi. Szerintem meg a holokauszt-filmek körében egy alap.

La vita e bella - az élet szép. Bohókás ötlet a keserüségben, nagyon emberi, de Roberto Benigni arca nekem annyira abszurd, hogy képtelen voltam komolyan venni a filmet. Mint egy Sophia Loren film, holokausztba ültetve.

Láttam dokumentumfilmet Ellie Wiesel-röl, amint visszatér Máramarosszigetre, aztán a könyvét is elolvastam (Az éjszaka); egy a sok közül.

Aztán ott van a Zongorista. Adrien Brody faragott arca, a Chopin, amit a padláson játszik feledtetik a kissé lagymatag történetet; de mégis, a végén üt. Finoman szött, szenzibilis film, többször nézhetö.

Aztán van az a Jakob der Lügner, magyar címét nem tudom. Hiába Robin Williams, egyszerüen annyira nyomasztó a film, annyira vontatott, a színek olyanok, mint a dédipapám szobája volt: kopottas, minden fakó, minden barna, hogy negyven perc után kikapcsolom, képtelenség végignézni.

Aztán a nagy kedvenc: Életvonat. Igazi meglepetés, igazi csattanó. Már-már azt hihetnénk, egy sikersztori az embertelenségben. Aztán kitágul a kamera, és megpillantható a prózai valóság. Van íze a filmnek, és nagyon is kajálható. Van benne bujaság, van benne vidéki élet, vannak benne autentikus szavak, izgalom, szurkolás, drukkolás. Ismeretlen arcok, hétköznapi jellemek, akik fél óra alatt igazán megszerethetök. És nagyon nagyot szól a végén. Fejbevágva keltem fel, megilletödve, megszeppenve, és ámulva: hogy milyen a szív s a lélek, mik a kegyetlenségben mivel képesek életben tartani az embert. Talán a legeredetibb sztori.

Most pedig itt van A fekete könyv (Zwartboek). Elindítjuk a dvd-t, nicsak, nem is tudtam, hogy hollandok csinálták. A film megtörtént események alapján mondja el egy zsidó leány, Rachel - késöbb Ellis de Vries - kalandos, hányattatott sorsát 1944-ben Hollandiában, a német megszállás utolsó idöszakában.  Rachel csodaszép, kacér, fiatal nö, a háború elött énekesnö volt, most pedig épp családjával készül Belgiumba kimenekülni. Egy ideig egy keresztény család bújtatja, ahol napközben imákat kell magolni, hogy azokat ebédnél áldásként felmondhassa, és ehessen. Miközben egy magányos stégen fekszik elnyúlva, és mellette recseg a gramofon, apró vitorlás közelíti meg. - Nem tudja, hogy tilos angol lemezeket hallgatni?! - kiáltja felé a kormányos, mire Rachel felugrik, és szétlebben a ruhája. Hogy be ne árulja a hajós, inkább hajózni megy vele a lány, de repülök közelednek az égben, és lebombázzák a bújtatók házát, mind odaveszik. - Legalább nem kell imákat betanulnom - mondja a zsidó lány, és a hajósnál bújik meg. Este egy holland rendör keresi a lányt, majd tanácsára és segítségével elmenekülnek a nácik elöl.

Rachel a bankárhoz megy, akitöl a szülöi vagyonból kér pénzt meneküléséhez, késöbb találkozik is szüleivel és testvéreivel, de az éj leple alatt halkan suhanó, gazdag, és ékszerekkel, bankókkal kibélelt zsidókat szállító hajót hirtelen fénycsóva világítja be, sortüz, s mindenki a vízbe veszik. Egyedül Rachel lapul a nádasban, és figyeli lopva, amint egy SS-tiszt a lelött emberek kifosztására osztja a parancsot.

Kalandos úton holland ellenállókhoz csapódik, és fegyvercsempészés közben - a böröndöt mentve, bekéredzkedik egy SS-tiszt fülkéjébe. A szelíd, finom arcú tiszt megmutatja bélyeggyüjteményét, Rachel nem bukik le a fegyverekkel teli pakkokkal majd elválnak útjaik.  Innen az ötlet: az SS-tiszt közelébe férközni, méghozzá a Holland-Indiából származó hiányzó bélyegekkel. Haj- és egyéb testszörzetek szökítése (igen izgalmas-emberi jelenet: “juj, ez csíííp!”), szép ruha. Hipp-hopp, másnap immár Ellie néven a zsidó lány már a náciknak titkárnösködik, hazájáért képes ágyba bújni Müntzével, és lehallgató készüléket is szerel a Göring-festmény hátoldalára, amin egyenes adásban hallható minden bizalmas információ, többek között a vadállat Franken dugása is.

De idöközben a mi Ellie-nk és a finom Müntze egymásba szerelmesedni látszanak. Hogyan tovább? Egy intim találkozó elején aztán nem az izgalom növekszik a paplan alatt, hanem a pisztolycsö. Müntze arra kényszeríti a nöt, mondjon el mindent magáról. - Jó, de csak, ha leteszed a pisztolyt és megcsókolsz - mondja öszinte riadalommal Ellie. És Müntze leteszi, megcsókolja, elnyúlnak egymáson, és másnap Frankent kérdöre vonja Müntze; tudomásuk szerint elhunyt zsidókat fosztogat, és vagyontárgyaikat a széfben örzi. Ellie más somolyogva figyeli a másik irodából a fejleményeket, de a rohandék Franken megelözte öket, az eset visszafelé sül el, és Müntze-t egy másik SS-tiszt letartóztatja.

Aztán bonyolódik tovább a szál. Franken leleplezi Elliet, és a poloskán keresztül búcsúzik az öket lehallgató ellenállóktól, úgy beszélve, mintha Ellie náci besúgó lenne. Az ellenállás tagja összetörnek, és bosszút esküsznek a “zsidó ringyó” ellen. Ellie helyzete ellehetetlenedni látszik. Öt is lecsukják, majd öt is, és szerelmét is kiszabadítják, a másik náciknak dolgozó titkárnö segítségével, kinek korábban a mosdóban felfedte, hogy az ellenállás tagja.

Végre újra együtt: Münze és Ellie, egy hajó gyomrában, a rádióban a háború végét hirdetik. Mindenki örül, de nekik menekülniük kell, mert a félreértések sorozatából adódóan mindkettejüket üldözni fogják. De felgöngyölítik a sztorit, és kiderül, hogy a gazdag zsidók pénzét kezelö bankár náci besúgó volt, Müntzét az utcán felismerik és kihallgatásra vonszolják, ahol a kétszinü SS-tiszt, aki korábban letartóztatta, új köntösben ott dirigál, és “kijárja”; hogy a nácik halálos büntetését a szövetségeseknek is végre kell hajtaniuk, így egy hajnalon kivégezteti Münzét mámoros arccal.

Ellie eközben találkozik az ellenállás egy életben maradt tagjával és együtt utaznak haza a kisvárosba, ahol mindenki öket ünnepli. A szobában töle tudja meg a lány, hogy szerelmét kivégezték, idegsokkot kap, majd a “barát” inzulint ad be neki: így akar bosszút állni a lányon, akiröl még mindig azt hiszi, anno lepaktált a nácikkal. De Ellie ügyes, eszébe jut, hogy maradt még csoki a táskájában, amit az elöbb még a kocsiból osztogattak a gyerekeknek és mohón falni kezdi - így emlékezett kiskorából a bácsira, aki ha túllötte magát, rácsokizott az inzulinra. A “barát” magát élteti az erkélyen, Ellie mellé vánszorog, és kiugrik a tömeg közé, és elmenekül.

Aztán már foglyok közt van, megszégyenítik, egy egész kondérnyi fekáliával öntik nyakon, mert nem hajlandó énekelni a volt ellenállókból összeverödött, kegyetlen öröknek. Énekelt ö már a szülei gyilkosának, Frankennek, mindent megtett a hazájáért, most már csakazértis összeszorítja a száját, és nem törik meg.

Aztán végül az ellenállás egy másik tagjának megmutatja a bankártól elcsent fekete kis könyvet, aminek a segítségével felgöngyölítik az egész sztorit, s mindenkiröl kiderül az igazság.

Elkésztö, hány fordulat van a filmben, egy pillanatra nem lehet unatkozni, pedig 145 perces. Ellie, a föszereplö csodaszép nö, szobortestü, finom nö, nagy akarattal, megtörhetetlenséggel, aki a legnagyobb szarban is képes kitartani, és annyi tragédia után is nyitva tudta tartani a szívét olyannyira, hogy attól sem rettent meg, hogy egy SS-tisztbe szeressen bele. Csupa emberség, csupa élet, csupa izgalom ez a nö.

És ott a másik titkárnö is, akit mindenki csak könnyüvérü náci kurvának tart. Mindig csak mosolyog, mindig kicsit épp, hogy túl lelkes. Az asztal közepén ül, széttárt lábakkal, tisztek törölgetik róla a ráöntött pezsgöt, négyen-öten tapogatják egyszerre, és még élvezi is - egy olcsö nöci - gondolhatnánk, de közben titkon egy kiskatonának kacsint, aki majd kimenti Elliet és Münzét. Késöbb a háborút ünneplö tömegben egy kocsin tünik fel, egy ellenálló ölében, arcán ugyanaz a lelkes boldogság, hosszú lábai villognak; ö is egy igaz ember.

Tudom, hogy elfogult vagyok, de valahogy ezek a hollandok mások. Ezek képesek belerakni azt a pluszt önmagukból, ami sem Spielbergnek, sem Benigninek, sem Polanskinak nem sikerült, vagy ha igen, akkor sem igaz módon, hanem álszenten, kissé szentimentálisan. Ezek a hollandok bele tudták rakni azt, hogy a legnagyobb szar közepette is jó élni! Hogy örülni tudnak a létezésüknek, örök optimisták, (ahogy a szarban lévö Rachel azért csak kivillantja az utcán menetelö katonáknak a combjait, kacsint, és élvezi, hogy megmutathatja magát), annyira emberiek, jó értelemben hétköznapiak, nem komplikáltak, LETISZTULTAK, hogy ez engem ismét elragad, elkápráztat. Olyan könnyüek, mégis olyan mélyek. Fogalmam sincs, mi lehet a titkuk. De van nekik, az hétszentség. A fekete könyv egy kurva nagy film.

Ez pontosan úgy hangzik, mint valami Karinthy-szösszenet, csak nem lesz vicces.

Mi tagadás: jó napjaim vannak. Édesen süppedek a jólétben, miközben anya állapotáért izgulok, és apáért. Amikor ´”túl” jól vagyok, általában ráparázom a körülöttem élök esetleges boldogtalanságára. Szerényen élünk, de jól. Tegnap este a nagy éhségre, A. kipakolta a fagyasztót (Imi mindig azt mondta: “ez és ez van a ‘jégen’ - és ez nekem mindig annyira nagypolgári, valamint pesties volt; tetszett, de sosem állt a számra.), és éjjel fél kettökor lazacot rántottam, krumplit sütöttem, salátát csináltam. Negyven perc múlva az éjszaka kellös közepén lakmároztunk. Aztán jött a “kell muffin!”, és épp háromkor vettem ki a sütöböl az almás muffint (v.ö. myreille). Isteni lett, nagy, olyan, mint a McDonalds-ban. Fél négykor feküdtünk.
Ma megint lazacot ettünk, Müllerin módra, padlizsánraguval, kuszkusszal, mégjobb lett. Még nem szólt, hogy “kell muffin”, de fel vagyok készülve.

Aztán kajálás közben csörgött a magyar mobil, de mire felértem a kuckóba, elhallgatott. Geert hívott, visszahívtam. Mesélni akart a litván kalandjáról. Miközben próbáltam gyorsra venni a hívást, de Geert még mondta a magáét, A. elöször csak mutogatott, utána meg már bele is szólt hangosan, hogy mi a faszért nem teszem le a telefont, tudjam már, h. roamingolok. Jól felbasztam magam, és miközben Geert beszélt, egyszerüen kinyomtam, majd ki is kapcsoltam a telefont. Itt kezdödödtt a szájtépés. A.-nak igaza van abban, hogy minek pofázok, ha roamingolok, nekem meg abban, hogy mindenki, aki belepofázik ilyen gorombán a másik telefonbeszélgetésébe, az bunkó stbstb. És nem hetente ötször csinálom ezt, hogy elege lehetne belöle. Ezután J., az ‘anyósom’ élettársa kezdett baszakodni a torrentekkel, na ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna nálam, és káromkodtam, mint egy kocsis, és még A. sem tudott lenyugtatni, senki, senki, senki, rögtön megzavarodott mellettem a számítógép is, ilyen nagy energiáim vannak, bezony.

Munkaterápia, és youtube. Ez az, ami segített, durva zenéktöl eljutottam Celine Dion-on át a magyar népmesékig, most épp a pulikutya címü áll pause-n, de Geert végre MSN-en van.

A Szerelem kolera idején c. film kellett volna, elvégre én is egy Fermina Daza vagyok, ha nem is jellemre, de nick-re, de majd megszerzem magamnak.

A Nuca meg megszívni látszódik, a szerelméböl úr lett, úri szokásokkal és murikkal, haragszom is rá rendesen, Nucának drukkolok, mindjárt megszül, csak nehogy meghaljon a gyerek. Hiába, az az idill az csak egy aranykori világ, az idill lakói, a hegyiemberek sorsában mind feleséggyilkosságok, szerelmi bánatok húzódnak. Ezek vetették öket a magas hegyek közé. Értem én öket, teljesen. ´

Ford, valójában mi is van a Wass Alberttel? Én semmit nem tudok róla, csak, hogy a funtinelit kurvára kitalálta.

“Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. A fiatal erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám.” (Molter Károly szavai).

Hát ez az. Mint egy forró vérhullám.

Valami nagy átalakulások zajlanak épp bennem. Nem tudok semmire sem koncentrálni, csak befelé nézek, és érzékelek, és azt érzem, valami nagy-nagy felismerések következnek hamarosan, és a világ mégszebb és mégkerekebb lesz. Koncentrációhiány miatt végignéztem az iwiw-en az ismeröseim, és megnéztem Imi adatlapját is. Àtírta a bemutatkozását, mióta utoljára olvastam. Különben is valahogy eltünt, és ilyenkor elfog a szeretet tériszonya. Amit írt magáról…valahogy összeszorult a lelkem töle, annyira szép.

“Though I am old with wandering
Through hollow lands and hilly lands,
I will find out where she has gone
And kiss her lips and take her hands;
And walk among long warm dappled grass,
And pluck till time and times are done
The silver apples of the moon,
The golden apples of the sun.”
/Yeats/

U.i.: Megtaláltam magyarul, hát íme. De szép, nem?

“Fejem tüzelt, kimentem a
Nagy mogyoróbokrok alá,
Egy vesszőt lehántottam és
Szamócát kötöttem reá;
S mikor a fehér lepke szállt
S szikráztak lepke csillagok,
A folyóból bogyós botom
Egy ezüst pisztrángot fogott.

A földre tettem: de mikor
Szítani kezdtem a tüzet,
Zizzent mellettem valami
És hallottam a nevemet:
A hal tündérré változott,
Hajában friss almavirág,
Nevemet mondta s elfutott
A levegő fényein át.

Öreg vagyok már, jártam a
Sivatagban s a dombokon,
De kifürkészem, hova ment,
S kézenfogom, megcsókolom;
S virágok közt járok, s nekem
Termi majd örök ég alatt
Szép ezüst almáit a hold,
Szép arany almáit a nap.”

“-Nem is tudom igazán elmesélni…honnan kezdjem? Az elejétöl, végétöl, vagy a fejemböl meséljem? Mert ha a fejemböl mesélem, akkor túl színes lesz, nagy vonalakban el fogom túlozni, és magammal rántalak. Elöször irigyelni fogsz, aztán megharagszol, végül nem fogsz többet róla kérdezni. - Mondd, ahogy akarod. De úgy mondd, hogy át tudjam élni, hogy ott legyek én is, hogy az én véremet is szívja, és az én lelkemet is bassza össze. Unalmas sztorizásra nincs se idöm, se kedvem- Hát jó. - Kezdd. - Nem tudok élni nélküle. Nem is igazán nélküle, hanem amit generál. Azt szoktam gondolni közben, hogy a kurvaanyádat, hogy szétkaplak, hogy…nem tudom ezt elmondani. - Folytasd csak. - Nem tudom, belém szorult. Féltem kiengedni, itt akarom magamban. Idebenn akarom dajkálni, esténként elövenni, megcirógatni, kicsomagolni, visszahajtogatni magamba, mint valami ezeréves szerelmes levelet. Muszáj éltetnem magamban. - Mit csinált veled? - Elöször csak vállon lökött. - És? - Azonnal beindultam rá. - És visszalöktél? - Dehogy. Odasimultam, mint valami alattomos macska. - És aztán? - Aztán rám sandított. - Aztán? - Aztán mentünk tovább. De én akkor már tudtam, hogy imád. Mert én is imádtam, és nem akartam eltagadni. - Hülye picsa vagy még mindig. - Tudom. De élvezem. - Látni. - Szóval mentünk tovább. Néha megálltunk. Aztán mondtunk valamit, és arra össze kellett ölelkezni. - Na, hogy ölel? - Fullasztóan. Fulladtam. Nem tudtam, hogy az ö csontjait, vagy a sajátjaimat érzem. Annyira nagy. Arra gondoltam akkor, ilyen lehet apámat megölelni, de nem emlékszem, rég öleltem meg apámat. - Mindegy az most, mondd tovább. - Zsibongó. Ciripelö. De nem olyan szelíd, hanem, mint mikor idegböl rákezdenek a békák, meg a tücskök. - Fasz se tudja, milyen az, városi vagyok. - Zengedelem, szándék. Nem mertem ránézni, felfelé, mert rettegtem, hogy belecsókolok a szájába. - De felnéztél. - Fel. - Belecsókoltál. - Bele. - Aztán? - Ö meg vissza. Darabos volt. Elöször csak egyiket a másik után. Aztán arra gondoltam: “Érezz, a kurva életbe, érezz meg.” - Meg is érzett. - Meg. - Utána meg már mindegy volt minden. Utána már csak habzsoltunk. De nem, mint az éhes állatok, nem. Csemegéztünk egymásból. Kicsipegette belölem…nem tudom ezt elmondani. - Tudom. - Én is belöle. - És megdugott? - Majdnem. - Hogyhogy nem? - Visszahátráltunk. - Micsoda balfaszok. - Ne hidd. Legjobban tudod, mitöl félünk? - Mindjárt meg fogod mondani. - Attól a kurva nagy boldogságtól, amiröl fingunk sincs, attól, bazmeg. A feloldódástól. Attól, hogy rá merjük bízni magunkat a másikra. Odaadni magunkat a másiknak. És a felelösségtöl. Mert olyankor a másik is odaadná magát nekünk. És mi a picsát kezdhetnénk a másikkal? Ha ott van bennünk-velünk, védtelenül? Ez kurva nagy para. - Megint magyarázol. - Muszáj. Különben bánnám, hogy nem húztam szét a lábaimat, és nem engedtem magamba, nem hagytam, hogy megpihenjen aznap, nem hagytam, hogy belelibegjen az idötlenségbe, akkor szembesülnöm kellene azzal, hogy megfosztottam. - Bazmeg, ti nök. - Ja. - Látod, nem tudtam elmondani. - Gyere, menjünk le a Hangulatba, megjött a kedvem, hogy berúgjak veled. - Van ott zenegép? - Van, hát. - Eszembe jutott még valami. - Na. - Nem fér belém. - He? - Nem úgy, te seggfej. Ha lefekszem vele, elrepültünk volna, bátrak lettünk volna, kiszabadultunk volna önmagunkból. Így meg most kettönket cipelem magamban. - Na, lenn folytatod, induljunk. - Szerinted a Candy megvan a gépben?”

/Petneki Flóra: Ökörnyál/

Nincs sok barátunk, söt A. azt mondja, neki csak én vagyok, nekem pedig van pár. De nekünk itt az izolációban ritka pillanat volt a hétvége. Egy kis buddha volt a vendégünk szombat-vasárnap, és gyakorlatilag átbeszélgettük ezt a majd’ két napot. Nem is nagyon lehet róla mit írni, csak annyit, hogy nagyon jó a félelmeket elereszteni, figyelni, hogy a másik hogy tud úgy kommunikálni A.-val, ami nekem sokszor nehézkes (volt), felszabadulni, és érteni egymást magyarázkodások nélkül, mert hasonló a világlátásunk.

Most meg nem tudok leakadni a Because you loved me-ról. Beforrósodik töle a szívem.

Amikor délelött igen rossz hangulatban állunk a buszmegállóban, a sárga fákat figyelem, hallgatni kezdem a susogást, a zúgást, és eszembe jut, mennyire is szerettem rég, mikor egyszer szeptember végén a Mátrában túráztunk, megálltunk pihenni egy meredély szélén, odalenn Szajla és Recsk húzódtak a hegyek fakuló ölén, és nem szóltunk semmit, Kajti a füben lapult, és csak hallgattam-hallgattam a szelet, a leveleket, tudtam, hogy elöttem még négy nap kutyagolás, de jó volt minden: a sárga paprika utóíze a számban, a cigarettafüst, amit épp kifújtam, a zöldek szaga, a bakancs kényelmes volt, és jó volt ott élni. Ezt a susogást hallgattam ma egy kicsit az idegbajom közepette. Aztán délután hallom a rádióban, hogy a Mátrán mára tíz centis hó esett.

Mert fözés közben a Kossuth-ot hallgatom (befogható), sistereg, néha kihagy, ha pedig begyújtom a gázt, pattog a lánggal. Mert olyan megnyugtató, nagymamás, nála is mindig ez recsegett, ráadásul ma például a Kornis olvasott fel egy könyvéböl, volt benne Andrássy út 60., Péter Gábor, én meg erre Faludy-t kezdtem dajkálni magamban, és simogattam is, miközben a töklevest kevergettem, és újra eszembe jutott az öszi Mátra, és ott lenn, megnyugtató távolságban Recsk, ahol a Gyurka bácsi gályázott, és fejben írta a verseket, és amire az Oravecz azt írta, hogy délidöben a történelem hülyegyerekként ténfereg a kongó utcákon.

Jó szar-e a mai nap? A Leiber-ben nem vagyunk képesek tányérokat választani, és mire megvan a választás, benyögöm, hogy nekem végülis mindegy, hogy megvesszük-e, vagy sem, mert azt hallom A. gondolataiban, hogy mégiscsak túl drága, és a mostani is szép. Szerintem is szép a mostani is, de ez, amit választottunk, vastag, fehér, kicsit négyszögletes, és együtt minden: lapos, mély, salátás, és ha felterítem az asztalra, az összhang édessége boldogít. Aztán kijöttünk az üzletböl, én sürün káromkodtam, és olyan indulatok dúltak bennem, hogy lett volna eröm átemelni az operát az utca másik oldalára, és méginkább dühített, hogy ilyenkor A. nem fogja meg a kezem, és úgy megyünk, mint két fasz idegen, nekem meg mégis mindig megindult a kezem felé, aztán félúton eszembe jutott, hogy ja, most nem akarja a kezemet fogni, és a combom mellé hanyatlott a kezem, és dühöngtem, utálkoztam - hol magamban, hol hangosan -, hogy utálom és gyülölöm a visszautasított affinitást szeretetet, és undok békává válok idebenn, mérget ivott vénséges öregasszonnyá, aki bosszút állna legszívesebben az egész világon a maga baja miatt. Mert én sosem tudnék olyat tenni, mégha szar is az a nap, hogy nem fogom a másik kezét, és utáltam, hogy régen anyám is ezzel büntetett mindig, ha valami cirkusz volt: nem szólt hozzám, nem nézett rám, nem válaszolt a kérdéseimre. A békülési szándékomra csak gúnyosan felröhögött, vagy le sem reagálta. Nekem ez szívtelenség, nekem ez annyira fáj, hogy szeretnék ilyenkor a kanyarodó villamos ívére kenödni, eltünni, megszünni, csak, hogy ne fájjon ennyire a szívem, hogy lesugárzik egészen a térdemig. Aztán katatón lettem, nem beszéltem, nem nézelödtem, csak zötyögtem a villamoson, és azon keseregtem magamban, hogy még azt is mondta, mehetünk külön is, lehet, az jobb lenne.

Aztán itthon a következö felvonás. Meghívtuk pgy-t, A. még nem ismeri, nagy spirituális ember. Úgy volt, hogy a hétvégén jön, látom is a magyar handymen, hogy hívott. Néma zabálás közben kérdem A.-t, mi legyen vele. Közben sms jön. Pgy írja: “Most beszéltem a pároddal. Brüssel-böl hívott vissza, nem tudott a meghívásról, úgyhogy nem megyek a hétvégén, bocs, gy.” Röhögnék, ha nem lennék katatón. Fogalmam sincs, milyen számot hívhatott, de az biztos, hogy apám volt az, aki visszahívta, ugyanis ö van momentán Brüsselben, és lazánfaszán lemondta helyettem az egészet. Nem hívott, nem kérdezte, hogy kivel is beszéltem meg találkozót hétvégére. Azonnal hívtam pgy-t, hogy nem a “párommal” (micsoda hülye kifejezés) beszélt, hanem az apámmal. Azért is volt ez ciki, ugyanis elöre lebeszéltem pgy-vel, hogy a 10-i hétvégén jön, felhívtam A-t is az idöpont miatt (épp otthon voltam), aztán visszahívtam pgy-t, hogy egyeztettünk, oké. Erre a “párom” (apám) semmit nem tud a meghívásról. Szegény, pgy, mit gondolhatott rólam, meg az apám is. Múltkor reggel jövök haza a holland találkozóról, most meg ki tudja, miket szervezek. Végül beszéltem az elöbb pgy-vel, tisztáztuk.

Most meg Celine Dion számokat hallgatok, meg Notre Dame de Paris-t, és a funtineli boszorkányhoz akarok menekülni, fel a havasokba, ahol Nuca hasában épp tegnap éjjel mozdult meg az úrfi gyereke, hamarosan tavaszodik, napközben már csöpögös az erdö, egyre megnyúlnak az eresz alatt a jégcsapok. Szegény Nuca, szerintem átbassza az úrfi, hiába küld anzikszot neki Párizsból. Nuca amúgy sem tud olvasni, hegyi emberek betüzik neki a betüket, söt, még azt sem tudja, ki az a kisjézus, mikor karácsony este gyerekek énekelnek neki az ablak alatt, de a Nucának akkora szíve van, hogy a világ belefér.