“- A láda… - bólintott halkan az asszony.
- Miféle láda?
- Nem vetted észre? Az emberek ott lenn nem tudnak a láda nélkül meglenni. Először csinálnak egy kicsit, és úgy hívják, hogy bölcső, aztán csinálnak egy nagyot, és úgy hívják, hogy ház. És benne élnek. És benne élnek a szokásokban és a törvényekben, ls ben tudnak mozogni a ládától. És az utolsót úgy hívják, hogy koporsó. És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek. Ládából ládába. Mindig egyik ládából a másik ládába. És a végin a földbe, és ott is csak ládába. Ennyi az egész életük. Azért olyan keserűek. A láda sohasem engedi mozogni őket úgy, ahogy szeretnének. Nem tudnak jól mozogni, jól, érted?
A pap csodálkozva nézett az asszonyra.
- Hol tanultad ezeket? Úgy beszélsz, mintha…
- Hol tanultam? - nevetett az asszony. - Istenem, hát hol tanul meg az ember látni és érezni. Hol? Hol tanul meg különbséget tenni a között, hogy mi szép és mi csúnya? Az ember van. És ennyi. ”

vagy:

“Surrant az idő lefele a Maroson, surrant, mint a víz. Történések kövei hiába próbálták megállítani az útját, kisiklott közülük, simán és megfoghatatlanul, s emlékké mohásodtak mögötte a kövek.
Egy asszony haladt a Maros partján fölfele, Nagyfalu és Vécs között. Nem az úton ment, mert megtanulta, hogy minden utat emberek építettek, és így csak az Isten tudhatja egyedül, hova visznek az utak. A folyó partján ment a végre-végre megtalált nyomon. Isten nyomán, mely biztos, hogy a hegyekbe vezet.
Kék párában már látszottak is messzi a hegyek a vécsi vár tornyai mögött. Az Istenszéke és a többiek. Már illata is volt a levegőnek. Szél lengett át a völgyön az idecsi erdők felől, s a Nyergeshegy bomló bükkösének tavaszi szagait hozta. A folyóparton halványzöldek voltak a fűzfák, és az araszos rozsvetésekből itt-ott kilátszott egy-egy nyúl szürke füle. Surrant a víz a kavicsos mederben, ezer darabra törte a reggeli nap fényét, és ez a surranó zaj, ez a porrá törött csillogó fény otthoni volt már és ismerős. ”

Kiolvastam. Több tucat emberi sors, a lapokról áradó erdőillat, emberség egyszerű, névtelen életek szűrőin. Nuca, az Igaz Ember sorsa. Három kötetnyi mese, három köteten át minden este mozizás olvasás közben, napközben izgulás a folytatáson. Mágikus realizmus? Tudja a franc. A funtineli boszorkány mestermű. Nem azért, mert technikás, hanem mert igaz, autentikus. Hegyi ember írása a hegyről. Tucatnyi gondolat, egyszerű szavakkal, mégis érdemes őket kijegyzetelni, elővenni. Mert a nagy igazságok attól annyira igazak, hogy könnyen elmondhatóak egyszerű szavakkal, és a legegyszerűbb ember is megérti, felfogja, át tudja ültetni személyes életébe, és megérinti a lelket. Ilyen a funtineli boszorkány.

Bécs felé robogtam Budapestről a vonattal, és három órát adtam a könyvnek. Elég volt az elvarázsolódáshoz. Most pedig Bécsből robogtam Budapest felé, mikor kiolvastam. Odakinn vakító napsütés volt, kristálytiszta a lég, friss esőcseppek nyúltak a vonatablakon. Az utolsó mondat után becsuktam a könyvet, pillanatokig sóhajtoztam, néztem kifelé, és kerek volt minden. Gondoltam egy kicsit Wass Albertre, hogy valahol hallja-e, hogy megköszönöm, amiért nekem adta Nuca életútjának történetét. Aztán gondolni próbáltam a regényhős Nucára, de nem tudtam. Mert nekem Nuca mindvégig élő-eleven volt, arca a történet kidomborodásával kristályosodott ki lelki szemeim előtt, barátommá fogadtam, a szívembe férkőzött, izgultam, mikor majdnem egyedül szült meg a havasokban, vele dobogott az izgatottságtól a szívem, mikor az úrfit látta feljönni a hegyoldalban, vele sajogtam, mikor mindenkit, akit szeretett, elvesztett, vele fürödtem a patakban, vele énekeltem éjszaka a fenyvesek közt, vele ettem a puliszkát, vele undorodtam, mikor vad emberek törtek teste mélyébe, és vele voltam teljes, mikor kinn ült a ház előtt, és jó volt neki élni.

Aztán ott a vonaton bekapcsoltam a fülembe ezt a zenét, az erdő virágait, kétszer egymás után meghallgattam, ott voltam a saját havasomban, a Magas-Tátrában, a Tengerszem-csúcs alatti nagy völgyben, mi öblösen kong egyetlen kődobbanástól, ha rosszul lépek, türkiz tengerszem honol az ölében, messze onnan minden, ami emberi. És fülemben ezzel a zenével Nucával voltam, simogattam-cirógattam, és arra gondoltam, vajon hol lehet most ő, és találkozunk-e valaha.

Egy újabb nap Pécsett. Kora reggel érkezünk, és a legújabb rendszer szerint először a földszinten felvételeztetjük anyát. Épp pisil, de távollétében gyorsan beadom a papírjait. - Magas a vérnyomása - zsörtölődik a felvételis. - No hiszen, vajon miért? - gondolja anyukám, és tudom, hogy izzad a tenyere, ugrál a gyomra, fél, hogy ma vajon milyen tortúrákon megy majd keresztül.

Aztán felbattyogunk az osztályra, viszem a nagy utazótáskát és azzal bíztatjuk egymást, hogy majd biztos ma is hazaengedik, nem lesz semmi gond, és ma úgysem vizsgálja meg az onkológus, mert múlkor már megvolt. Nem bírnám ki, ha mégegyszer cérnát találnának bennem - sóhajtozik anya.

Fenn idegen nővér fogad minket, és ilyenkor mindig elbizonytalanodunk, mert mindig biztonságot ad, ha a jól ismert valamelyik jön felénk a folyosón, aki már tudja, hogy anya az első nap mindig hazamegy. Minden egyes alkalommal valahogy ismerősebb lesz az osztály, a visszatérő betegek, lesz “kedvenc” szoba, “kedvenc ágy.

Sajnos túl magas a káliumszint, ezért ma kap egy átmosó infúziót, vízhajtóval, ami átmossa a vesét; túl sok méreg rakódott le, éjszakára is itt kell maradnia, mert reggel hatkor veszünk újra vért, sürgősségire elküldjük, hogy reggel nyolcra, a vizitre megjöjjön az új eredmény - mondja monotonon a nővér, aki készséges, de mégsem sugárzik a szíve, mint a nyugdíjba vonult Teri nővérnek. Anya összeomlik, hogy nem jöhet haza.  Aztán bíztatom, hogy nézze úgy, hogy ez az ő érdekében történik, és itt maradok vele egészen estig, elleszünk, hajnalban pedig már megint ott leszek.

Hamar lecsepeg az átmosó, pisil is minden öt percben, aztán később mégisscak megvizsgálja az onkológus is. Örülünk, hogy egyedül van egy szobában, magára nyitja az ablakot, jöhet a friss levegő. Este hatkor elbúcsúzunk, a buszon azonnal beájulok.

Ez egy nap, címszavakban. De most a fejembe vettem, hogy megbombázom a Horváth Ágnest, akármi is legyen, kinyomozom a mailcímét, postán küldök neki levelet a minisztériumba, felkutatom az iwiwen. Mert sok minden történt ám a mai napon, sok benyomás ér minket ilyenkor. Soroljam?

Volt beteg, aki háromnapja seggel ott, mert minden egyes vérvételnél elfelejtenek valamit megnézni. Amikor sírva kikel magából a doktornak: “Nézzen rám, kopasz vagyok, az idegeim szét vannak menve, itt dekkolok már mióta, mi van eredményeimmel? Csináljon már valamit!” akkor a doki, akit szintén meg lehet érteni, mert egyszerre öt helyen kell jelen lennie (szülészet, onkológia, ultrahang, járóbeteg rendelés) kikelve magából elviharzik a folyosón és ezt mondja: “Bassza meg, akkor menjen helyettem a műtőbe, a faszom tele van az egésszel!”. Igen, így, szó szerint. Mert ez embertelen.

Mivel infúzióra van kötve anyám, nem mehet ki pisilni, vagy, ha kimegy, viszem utána a palackot jó magasra tartva, de akkor mozog a tű a vénában, ami annyira fáj, hogy beszarsz. Mivel a szobában egyedül van, mondom neki, hozok inkább egy ágytálat. Keresésre indulok. Se nővér, se orvos az osztályon, ajtók zárva, csak a várakozó betegek lődörögnek. Megyek a WC-be. Sarokban egy vödörbe hajigálva az ágytálak. Rájuk nézek: ezek koszosak. Megyek egy másik kórterembe, hátha ott van egy felesleges. Egy segítőkész beteg elcsal, majd ő megmutatja hol vannak a tiszták. És visszavezet az általam koszosnak ítélt ágytálakhoz. Rászáradt pisifoltok stb. Fogok egyet, megtisztítom, viszem anyámnak. Katasztrofális állapotok amúgy: a mosdó, a zuhany - kb. 1960-ból.

Később kiderül, hogy a kórteremben lévő mosdónál csak hideg víz van. Az is csak csörgedezik, mint egy forrás. A sarkokban pókháló. Az ágynál persze, hogy oda van szerelve az olvasólámpa, ahol a lábad van.

Az ebédet már tizenegykor hozzák. Már akkor hideg. A tányér szélén hidegen remeg a zsír, mint valami koszos holdudvar. A mákos tészta jéghideg. Evőeszközt, poharat nem adnak: magadnak kell vinni. (Ugyanígy wc-papír sincs sehol.) A vacsora kenyér csücske négy otromba szeletre vágva, mindehhez egy azaz egy szelet vékony gépsonka, a legsápadtabb, legbüdösebb fajta, folpackba csomagolva. Kínunkban már röhögünk. (Persze én bevásároltam anyának.) Én azt hallottam, a Horváth Ágnes most épp azon tevékenykedik, hogy két menüből lehessen majd választani. Én neki csak azt kívánom, fizessen be egy ilyen kórházi túrára, ó, kedves Miniszterasszony Aki Egyetlen Napot Sem Gyógyított a diplomájával. Ennyit a körülményekről.

Volt mi megviseljen minket ma. Megtudom, hogy harmincéves fiatal nő, (nyolc hónapos bébije van, a terhesség alatt derült ki, hogy rákos), aki múltkor egy szobában volt anyával (járni nem tudott, pelenkázva, kopaszon, katatón állapotban), időközben meghalt.

Itt mindenki ismer mindenkit, a betegek tartják egymással a kapcsolatot. Késő délután szóba jön Gabi, akivel csodaszép napot töltöttünk anno, írtam is róla (Űr a lelkem post), aki híres volt végtelen optimizmusáról, életkedvéről, akit a szívembe zártam egy nap alatt, aki a Tátrában született, akivel mormotákról és tátrai csúcsokról ábrándoztunk, aki már steril szobában is volt, volt, hogy már járni sem tudott, fekélyek voltak rajta, de töretlenül akarta a gyógyulását. Múlt héten adtam fel neki postán a Titok c. filmet, hogy merítsen belőle erőt, írtam neki pár sort is, hogy micsoda kincs az a nap nekünk anyával, mennyit emlegetjük. Meghalt ő is.

Bandukoltam haza este, és nem akartam senkit magam körül, nem akartam itthon mesélni, csak Gabi és az a fiatal asszony kerengett bennem, és nem dühöt éreztem, nem vádat, hanem a gyökereimig meg voltam rendülve. Semmit nem tudtunk egymásról végülis, csak ott a kórházban találkoztunk, de mégis, egy pillanat elég sokszor, hogy a másikat a szívünkbe zárjuk. Akinek a kitartásából, akaraterejéből merítkezünk, aki reményt adott az anyámnak, hogy ettől a kemótól nem hull ki a haja majd, és nem lesz rosszul. Ez a nő elreppent. És az a másik, a fiatal. Itt ég a kép a szemem előtt, ahogy ott hevert. Hiába mosolyogtam rá, nem mosolygott vissza, nem beszélt. És ahogy néztem, láttam, hogy ott ólálkodik már körötte a halál. Látni lehet ezt, nem a szemmel, de valami mással, és olyan bizonyossággal, amitől megrettenek, mert tudom a bizonyosságot.

Anyával beszélgettünk sokat, sírt is, hagytam, hadd sírjon, oldódjon ki a könnyekben a feszültség. Aztán beszéltünk arról, hogy gyereket tervezünk, és adjon neki ez erőt, hogy unokázni fog, és nevekről beszélgettünk. Remélem, tud aludni, és reggel nyolcra már ott vagyok megint mellette. De én nem engedem több kemóra, mert csak méreg az egész. És nem hagyom, hogy szétpusztítsák a testét.

Ilyenek történtek ma. Van az emberi, és van a társadalmi része. Hogy miért nincs egy onkopszihológus az osztályon, hogy miért, miért, nem sorolom tovább. Ennyi sors, ennyi élet, itt ugrálnak bennem, mint a lángok, hol egyik szökik magasba, hol a másik, csak állok, és nézek, és elszánt vagyok, és nem hagyom az anyámat.

*Tavaly nyáron a Praterben bicikliztünk. Rengeteg ember özönlött az Happel Stadionba. Mi is oda tekertünk, kiderült, Robbie Williams koncert volt. Kicsit hallgattuk az őrjöngést, és amint RW meséli, hogy milyen beteg, aznap reggel az orvosa azt mondta neki, Robbie ma nem tudsz koncertezni. Mire Robbie belesüvölt a mikrofonba és az ájuló tömeget kérdezni: “És tudjátok mit mondtam neki?” - várakozás - “Fuck you, doctor!” - lányvisítás. Összenéztünk A-val, hogy micsoda egy primitív fasz ez a Robbie Williams, de ma nem tudom, hányszor csengett a fülemben ez a mondat.

Egyrészt olyan izmaimat érzem a konditermezéstöl, amikröl eddig nem is tudtam, másrészt úgy járok, mint egy nemrég megszült nö, harmadrészt A-val legújabb projektünkön dolgozunk: ö most gyakorolja be a Walk on by-t zongorán, én énekelek mellette, aztán feltesszük magunkat a youtube-ra. Mindig is bárénekesnö akartam lenni, hurrá.

Egyedül voltam itthon, panaszkodtam kicsit ennek a drága hollandnak, hogy mennyire izgulok anyukámért. Olyan szívhezszóló mailt kaptam most este töle, hogy azóta sem ment ki a fejéböl, ott maradt benne a panaszom (pont így írta, és ez olyan szép, mert alig vannak, akik meg tudják fogalmazni, ha beléjük ragadt valami) hogy el vagyok kápráztatva, micsoda jó ember: egyszerü, pozitív, nyitott. És a következö életemben holland akarok lenni.

…valószínüleg a végtelenségig. E bejegyzésemben célom, hogy összerendezzem fejemben az általam olvasott-kilinkelt, valamint az olvasott-nem kilinkelt blogokat, ezzel is növelve talán csekély látogatottságomat. (Szabadjon ezen a ponton a széles köz elé tárnom Mészáros Laci barátom bölcsességét, ki szerint ellenállhatatlanná válik számunkra az, aki ellenállhatatlannak tart minket.) (Máris szétesett a koncepcióm, tekintve, hogy alkotni vagyunk, nem dicsérni. - Hoppá, ez kinek is a szlogenje?)

Minden nap olvasok blogokat (is). Kezdjük elöször az olvasott-kilinkelt kategóriával.

Argan - Képzelt beteg. Sajnos mostanában nem ír, de várom a reload-ot. Egyrészt nyertem egy somlóit töle, aminek azóta sem jártam utána, másrészt szeret(t)em rövid, tömör éleslátását, kritikai érzékét, humorát (!), és szenzibilitását. Meg a legós alakokat is:)

Fióka. Öt azért olvasom, mert jó értelemben olyan nekem, mintha a Szomszédokat nézném. Teljesen emberszagú és lassan bébiillatú, édes, öszinte, magyar valóságblog. Az anyuka nagyon szimpi, sok okosságot, egyszerüséget lehet töle tanulni és örülök a boldogságának nagyon.

Greta Garbo Svájcban. A nagyon hasonló sors, külföldi élet, durr-bele együttélés, a jó infók. Valójában kísértetiesen hasonló a sorsunk. Eléggé nöcis ráadásul, és ö sem ötvenkilós.

Khívától keletre. Nem rég tettem ki, nem mindennap nézem, de tériszonyom van a távoli tájaktól, és alig tudom befogni a bátorságukat, kalandvágyukat.

Kijegecesedik. Hm. Egyrészt finom, másrészt szókimondó, szeretem a városi képeket, a reggeli villamosélményeket, és az életképeit. És nagyon szeretem a német vonalat, német szavakat, valahogy kultúrblog. Szimpatikus, határozottan.

Nagyvárosi Dreamdancer. Ja, persze, a hasonlatai, meg lehet dühöngenem, mikor a vidékieket basztatja. Szintén szappanoperába hajló, pillanatképek, igazi napló, jó kaják, néha pikáns (egyre kevésbé, hehe). Keménykedés, machóskodás, amin mosolyognom kell.

Senki sem sziget. Mert olyan, mint egy újság. Legmaradandóbb élményem töle, a Vidor, without you. :) Most is röhögök:D Persze szuper éleslátás, nagy magyar valóság.

Tyttö Kardtánca. Tyttö a kedvencem! Mindenki elött viszi a pálmát. A rengeteg szó, az, hogy eklektikus, az, hogy esendö, az, hogy önálló, lírai, de pimasz is, szabadszájú, egyszóval, minden.

Zora aranyos, kedves, a szerelme csodás lehet, nagyon jó barátnö lehet. Szeretem, hogy vidéki, és szeret hazajárni, és élvezni a nyugit. Mindig nagyon drukkolok neki.

Zsuzsa psychéjéhez a fél életem kötödik. Ritkán ír, de nekem akkor azt jó olvasni, kultúrális egytálétel, mert tördelni nem szeret, csak írja, ami jön.

Text - Tyttö ajánlata (ami mindig telibe talál. Elképesztö, ahogy ír, irigykedem is rá. Állati.

Olvasom, de nincs kilinkelve: a neffencs, újfent ripacspipacs, hol szeretem, hol túl sok, szerintem keménykedik, és jó elöre tudja, épp, mit fog aznap postolni, úgy adja elö magát anyaként, mint Szörnyella de Frász, pedig szerintem nagyon is szuper anyuka lehet. Azt is szeretem, hogy szabadszájú, de jó lenne, ha sokkal többet mutatna magából.

Myreille - Nemrég arra jutottam, hogy mindenki olvassa öt, még azok is, akik valamilyen oknál fogva nem linkelik ki. Én ezennel ki fogom öt is linkelni. A nyügjeiröl nem ír, de annál inkább a szép, apró momentumjairól; úgy tünhet akár, hogy édes élete van (és biztos van is neki), de nem tudom a szemére vetni, hogy nem nyíg, nem depresszív. Egyszerüen kiegyensúlyozott, nem mesterkélt. És mindig vannak nála hasznos infók. És állítása szerint ö sem sovány, juhéj:) Mégis szeretik:)

Tyttötöl még kattingatni szoktam Becherpigre (jó fotók, és szeretem, amilyen eszelösen szerelmes, meg sokszor egysoros, meg nekem érthetetlen), Luciára, mert visz, ahogy ír, néha Nyehljudovra, csak a kusza háttérképét nem szeretem, a Jack-et, de töle félek.

Aztán van még az Abszinth. Abszinth most biztos szerelmes, mert valóban megváltozott a stílus. Eddig keménykedett, most meg berágott Tyttö-re, pedig valóban myreille-es, dehát, ha egyszer boldog? (?) Mi szégyen van abban? Faszért kell keménykedni mindig? Van még róla véleményem, de várakozó állásponton vagyok.

Ha pedig visszaolvasom, amit eddig írtam, csupa felületes faszság, dög unalmas, hát ez vagyok én, a boldogságosságban nem nagyon lehet jól posztolni, max. egyhangúan. Valójában linkcserét akarok, jó pagerank-ekkel.

Hogyhogy nem találták még ki azt a billentyüzetet, amin a @-nak külön billentyüje van? Szerintem annyiszor kell leírni, hogy igazán elsöbbséget élvezhetne egy-két jel elött. Én “perszonálisan” (Kern Andrástól hallottam) utálom a ctrl+alt+q-t, és az alt 64-et is.

Most viszont, mire a végére elbizonytalanodtam. Lehet, hogy csak én nem tudok róla, és már van ilyen billentyüzet?

Még azt is szeretném kérdezni, hogy nem-e lehetne-e, hogy lennének olyan goNbok, amikbe beleprogramozhatnám a kedvenc blogjaim címeit (gyorshívás telefonkészülékeken), és egy billentyülenyomással már pattanIK is elö az ablak. (Tudom, hogy kedvencek, könyvjelzö, iGoogle, nem érdekel.)

És azt a Karinthy-t ismeritek, hogy Automata készülék?

Hopp, két óra edzés:)

Nem volt egy nagy nap. Levelezek több vonalon, hogy mit is csináljon anya. Aztán beiratkoztam végre a fitness centrumba. Aztán pakolásztam, de a szívem szomorú. Hiányzik A., de leginkább mástól vagyok szomorú. Viszont emaileztem kicsit Imivel, és az nagyon jó volt, beszéltem kicsit Annával, és Ildikóval. Várom A-t a hírekkel, és azon agyalok, hogy költözünk-e és ha igen, mikor Mallorca-ra, és a gyerekünk akkor szigetlakó lesz-e, és alapból három nyelven fog beszélni, hol lesznek a gyökerei, hogy lehet német orvosnál szülni majd, ha egyáltalán. Sok mindent tisztáznunk kell, költözködés, gyerekkérdés, anyukám kezelése. Magamban beszélek, félálomban, az ágyban még bekapcsolom a Hétköznapi mennyországot, itt meleg van, itt jó lenni, de jó lenne, ha anyukám is jól érezné magát. Ma már jobb volt a hangja a telefonban, nekem pedig kifogyhatatlan eröim vannak, és nagyon fel fogom tuningolni. 

(Nem tudom, hirtelen elkezdtem szorongani. Ugye van min szorogani, leginkább anyukámon, de jönnek hozzá egyéb dolgok is.) Tegnap este kilenckor már ágyban voltam, A. pedig fél tízkor csatlakozott, idejét nem tudom, mikor voltunk ilyen korán a kuckóban, dehát A. ma Stuttgartba repült, két napig egyedül vagyok. Már kettö negyvenötkor feliradtam, és félálomban megbeszéltük, miközben mégszorosabbra bújtunk, hogy van még két órája a kelésig. Aztán csipogtak a mobilok, lemásztunk, A. öltözködött, és indult. Aztán mikor becsuktam az ajtót, látom ám, hogy a mobiljait itt felejtette. Gyorsan mezítláb, hálóingben lefutottam az utcára, de a taxi már elment. A biztonság kedvéért még belekiabáltam a nevét a hajnalba, de semmi válasz. Vissza a lakásba, és mivel az utolsó szám, amit hívott, a taxirendelés volt, ezért felhívtam a diszpécsert, mondja már meg a soförnek, az pedig A.-nak, hogy itthon felejtette a mobiljait. Pár másodperc süket hallgatás után a nöi hang azt mondta, A. azt üzeni, mindegy. Nem mondom, hogy kicsit nem éreztem magam valami nyálas, romantikus filmben, aki még üzen egy utolsót a szerelmének. De aztán kicsit szorongani is kezdtem, hogy most el vagyunk szakítva egymástól, de aztán fél óra múlva a reptérröl már hívott is.

Szóval reggel öt óra óta fenn vagyok, nem feküdtem vissza. Elolvastam a blogokat és belemerültem a Khívától keletre-be, ki is linkeltem. Kicsit ettöl is szorongok. Néztem a fotókat, olvastam a beszámolókat, és hirtelen olyan nagyra nött a világ körülöttem, és én olyan kicsi lettem. Nézem a jurtákat, a kirgizeket, és nem fogja be az agyam a távolságokat, a más kultúrákat, és azt, hogy bizony, ök is a 21. században élnek, ök is most vannak itt Földön, és semmit nem tudunk egymásról. Semmit. Pedig mi is sokat utazunk. De ez Európa, az pedig ott a nagyon messze, a nagyon más. Pedig itt Európán belül is micsoda különbségek vannak. Minket édes borzongással zaklatnak fel az egyéni szokások (lásd angliai útibeszámoló), de amit ez a két bátor utazó megélhet, az a nagybetüs kultúrsokk.

Szorongok ettöl és hirtelen attól is, hogy most itt vagyok, két napot egyedül, A. nélkül. Persze számba vettem, mi mindent fogok csinálni: kitakarítok, dolgozom, elmosogatok (mert a hütö után most úgy néz ki, a mosogatógép is elromlott), kivasalom a hegyet, beiratkozom a fitnessterembe, postára megyek, van egy csomó email a fejemben, amiket meg akarok írni, de mégis. Szorongok és ez a két nap olyan nagy szakadéknak tünik, hogy már most arra gondolok, milyen lesz, mikor holnap este tizenegykor hazaérkezik A., és szerintem még az Air Berlin-es szendvicset is elhozza nekem. Mert nagyon szeretem a madárlátta kajákat. Azért kurva szar egyedül lenni.

Most landol.

Elképesztö, igazi, bolond, tébolyodott rémálmokban hánykolódtam egész éjszaka. Most, ha a tükörbe nézek, mint egy zombi. A lelkem darabokban, szanaszét. Mintha szétloptak volna. Ilyen még sosem volt. És az egész álom alatt tudatosan arra gondoltam, hogy keljek már fel, ébredjek már fel, de nem tudtam. Megbabonáztak, szétijesztgettek, halottak, zombik, örültek, furcs alkatok, kiütések rajtam, botrányosan szar volt.