Már a formája, borítója is tetszik: apró könyv, mint a régi olcsó könyvtár sorozat részei, sepia képek egy családi albumból. Jó megfogni, elfér a táskában, nem nehéz tartani.

Ez a nyúlfarknyi olvasmány a kicsi a bors, de erős kategóriát erősíti. És nem is akárhogy. Egy családi krónika, alig százötven oldalban. Második világháború, zsidóüldözés, Budapest, szegénység. A zsidó menyét utáló és fiát betegesen imádó, kisajátítani vágyó asszonyság brilliáns jellemábrázolása. Láttam képekben, filmben a leírtakat, láttam Molnár Piroskát ennek a kiállhatatlan, mégis szánalmas, sajnálnivaló ember szerepében.

Nincs egyetlen felesleges mondat, egyetlen elügyetlenkedett bekezdés, egy oda nem illő párbeszéd. Óriási pszichológiai jellemzése ez azoknak az egyke-fiús anyáknak, akik minden szerelmes leányzó rémálmai. Akik pár évtizeddel ezelőtt még bekopogtak a kisszobába, ha a friss házasok kissé zajosan szerették egymást, akik abban a tudatban élnek, hogy egyetlen életüket áldozták fiúkért, aki aztán hűtlen lett, és idegen nőket helyez előrébb, akik komplett elnyomók, és akik titkon degeszre zabálják magukat a spájzban, miközben az asztal mellett a mértékletesség élő szobrai.

Eredeti - és valós - sztori a sorscserélésről, a poént lőjje le mindenki magának metrózás közben, kádvízben ázva, buszozva.

Hívott az előbb. Itt van Magyarországon. Én is. Pécs. Találkozunk-e? Nem mertem semmit mondani, mert beijedtem. Mert olyan régen láttam már, és annyira bírom, és ilyenkor valahogy beindul bennem minden, ami kikívánkozna a hétköznapokban, de nem jön ki soha. Soha. És különben is kövér vagyok, hiába van dögös, fekete lovaglócsizmám, és hozzá édes szürke posztóruhám, és mégszebb harisnyám, végül csak kövér vagyok, és ma a kórházban hárman kérdeztek meg ragyogó arccal, hogy mikorra várom a bébit. Tehát kövér vagyok, félek a bepirulásaimtól, félek, ha meglátom, meg akarom ölelni, de csak barátian, de ezt ő úgysem értené, és mindig annyira fuldoklom a saját boldog-felajzottságomban, mikor egy asztalnál ülünk, hogy egyszerűen elviselhetetlen lenne megint visszafojtanom magamba az áradásomat.

A. azt mondja, lefeküdhetek vele. Hehe. Akar a franc, nekem csak A. kell, és az, hogy ne kerengjen a vérköreimben ez a fullasztó, görcsbe rándító, elementáris na mi? Bujaság, szeretet, szenvedély, öröm, lófasz. Én már a hollandomtól is félek, illetve legjobban önmagamtól.

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek.
(Buda Ferenc)

Fejben rajzoltalak: először a szárnyas delejt, faragott karodat, aztán pattanó homlokod következett, amint szélein a vér döngén dagad, de ha tovább skiccelek, már barbár minta vagy, - röpíts! - mi elragad, míg öled, fél négyzetméternyi hasad, böjtölő szád végre felfakad, és megérkezel tömött húsomig. Nyúlj lejjebb, holdas szurdok nyílik itt, rózsaszín, mint a barracas-i falak, fríz ujjaidnak lidércfény-csókjaim világítanak. Aztán a titkos kanyon, izga, idegen ártér, befonja milliónyi rőt ér, végül körte alakban a tó, a belső tenger, apró lelkeké, óvóhelynek való. De ijedten megremeg, amint oda nyilaztalak. Kócos nonfiguratív kazal lett a két alak.

Uff.

Egyszerű? Bonyolítsuk! - mondta a másik beteg, miután az újabb szerkezetátalakítás következtében hozzánk hasonlóan neki is kb. két órát kellett várnia ma, hogy felvegyék az osztályra. Múltkor még csak felsétáltunk az onkológiára, és családias hangulatban felvették anya adatait, kiválaszthatta az ágyat, ma viszont felmegyünk a másodikra - most is, mint mindig - torokszorításban, és ugyanazzal a lendülettel vissza a földszinti tömegbe, mert új rend dívik; mindenkinek egy helyen kell felvétetni magát a betegek sorába. Kiállod a sort, elviseled (vagy nem), hogy borvirágos orrú, gonoszarcú tolakodó lazán beslisszen előtted, majd kis öröm, mikor ugyanazzal a lendülettel kitessékelik, és mégiscsak te jössz.

Aztán felveszik anyát, elmegy a dokijához, megvizsgálja, semmit nem talál, de a leletet csak üres papírra írhatja le - akár egy gimnáziumi röpdolgozat - mert elvileg már nem vizsgálhatná meg anyámat, és nem viheti be a gépbe az adatait. A folyosó előtt belém karol, rám mosolyog, mert örül, hogy mindig találkozunk és jó hírei lehetnek és arról panaszkodik, hogy nemsokára már német nyelvű képzés is indul az orvostanhallgatóknak. (Kérdem én: minek? hogy utána majd külföldre menjen?)

Fél tizenegy van, és készen is vagyunk, már csak arra várunk, hogy az onkológus rámondja az áment a mai eltávra. A nővérke tudatlan, butuska, bugyuta, felesleges mozdulatokat csinál, egyik papírt kapkodja a másik után, belekezd munkákba, majd megszakítja, semmire nem tud érdemleges szakmai választ adni, és megint mi mondjuk meg neki, hogy a máj- és vesefunkciót a vérkép GOT és GPT eredményei mutatják.

Szoval várjuk az eltávot. Jön a kisdoki, nézünk sokatmondóan, nővér nem szól semmit, kisdoki elviharzik. Jön a professzor, nézünk sokatmondóan, nővér nem szól semmit, professzor elviharzik. Aztán jön a műszakváltás, nővér elmegy, utána szólok: nem lehet-e, hogy a professzor elfelejtette (megint), hogy anyámat eltáv előtt meg akarja vizsgálni (volt már rá példa)? Nővérke hümmög, befordul a liftbe.

Aztán csak ülünk. Végül bekopogok a kisdokihoz, és megtudakolom a három és feledik elkongott óra után, hogy kb. mennyit kell még várnunk? Mert ha sokat, esetleg lemegyünk egyet sétálni, blabla. Erre közli, hogy a professzor úrnak temetésre kellett mennie, és minimum két órát kell várnunk. Takk. Anyám szemei megtelnek könnyel, ki van szegény már borulva. Felpattan, bekopog, és szépen megkérdi, hogy mivel holnap úgyis egész nap itt lesz, mert kapja a kemót, lehetséges-e, hogy a vizsgálatot eltolják holnapra, vagy ha nem, lemehet-e egyet sétálni?

És akkor, ahogy az ajtó mellett állva hallgatódzom, hallom, hogy ez a nálam fiatalabb, friss diplomás, tapasztalatlan suhanc elkezdni osztani az anyámat: - Ide figyeljen, kedves asszonyom…ez MAGUKNAK egy engedmény, hogy az első nap hazamehetnek. Feküdt volna be az ágyba, ágyba kapta volna az ebédet! Vagy a családjának kell főzni még ma este? Még én tegyek magának szívességet?! Hogy gondolja?! Mi itt emberekkel foglalkozunk, és a professzor úr (és ekkor látványosan megmutatja a középső ujját, majd előre-hátra mozgatni kezdi) nem ezt csinálja, futószalagon, asszonyom! Majd ha kirúgnak még két orvost! Majd akkor nézzen, hogy mi lesz!!!

Anyám szóhoz sem jut, habogni kezd: - Doktor úr, sajnálom, én csak azt akartam megtudni, hogy lemehetek-e az udvarra, vagy bármelyik percben megérkezhet a professzor úr, sajnálom…

És lángol az arca a szégyentől (pedig nincs miért), és a megbántottságtól alig tudja nyelni a könnyeit. Kifordul az ajtón, megsemmisülten. Lerogy a szakadozott bőrgarnitúrára, amiből szivacspamacsok lógnak ki, hátraveti a fejét, és látom, folynak a könnyei. Kicsi lány most az anyukám, kicsi szíve nagyon remeg, bennem meg forr a düh, hogy alig tudom visszafogni magam, hogy ne basszam fel sarkig az ajtót és küldjem el a kurva anyjába ezt a szemtelen, modortalan suhancot.

Aztán valamikor, négy és fél óra tétlen várakozás után megérkezik a prof. A suhanc nyájasan mosolyog anyámra, én pedig a fehér papucsos csoszogós lábanyomába tüskéket képzelek. Anyám elmegy a kötözőbe, megvizsgálják, és a műtét után másfél évvel újfent megint cérnát találnak benne. Majd’ eláljul az eltávolítás fájdalmában.

Aztán lebattyogunk a hegyről, alig szólunk egymáshoz, a kocsiutat is csendben tesszük meg. Itthon aztán, amikor apám kérdi, mi volt, keserves zokogásba tör ki, a semmi ágán ül a szíve és hangtalan vacog, és úgy, de úgy sajnálom, amint a konyhaasztalnál arcát a kezeibe temetve zokog. Még látszanak rajta az előző kezelés okozta allergiás kiütések nyomai, a friss bőr, ami épp most húzódik az ujjak között. Mint aki forró vízbe mártotta tenyerét. - Sírj csak, sírd ki magadból az egész napi feszültséget - mondom neki, és simogatom a hátát.

Aztán a kandalló elé fekszik, ropog a tűz, és a szemem sarkából figyelem. Nem nézi a tévét, hanem az ujjait birizgálja, és révedezik kifelé az ablakon, nagyon el van merülve önmagában és ki tudja, min gondolkodhat. Nem is szól, nyakig betakarózik. Kajti felpattan az ágyra, nyakához furakodik, mellső lábait anyám melleire teszi és lehajtja a fejét. - Gyere, kiskutyám, ha tudnád, hogy ma mennyire megbántottak - mondja neki, és úgy simogatja a fekete bundát, hogy kezeiben látom a vágyat, hogy bárcsak őt is így simogatná valaki.

Holnap kapja a negyedik kezelést, nyáron böjttáborba készül, és nem engedjük, hogy elcsüggessze a mai szívtelen bánásmód. Jaj, nektek, szívtelen kisdokik, horváthágnesek, karosszékből az egészségügyről papoló-politizáló kőszívűek, fizessetek be egy egynapos kórháztúrára.

Kb. tízéves lehettem, a téli szünet elötti utolsó nap volt, baktattam hazafelé az iskolából, kivételesen más úton, mint szoktam, figyelgettem a házakat, és az ablakok mögött a függönyöket (anyukám mindig azt tanította, h. “kislányom, a függöny az mindent elárul”), mikor hirtelen eszembe jutott, hogy nemsokára karácsony, és mama biztos elkezdte a sütést.  Begyorsítottam, mert hirtelen megláttam a szemeim elött, ami aztán tíz perccel késöbb a konyhában fogadott. Nagy sütések alkalmával az asztal mindig ki volt húzva, nem lehetett bemenni, mindenfelé krémekkel teli tálak, kész, épp hülö süteménylapok, késö délután, sárga lámpafény, édes illat már a folyosón, és bepárásodott konyhaablak a sütö melegétöl. Mama ken, krémez, kóstolgat, ujjait szopogatja, megengedi, hogy kinyaljam a tálat.

Így volt ez azon a decemberi napon is, ott ültem az asztal mellett, boldog voltam, hogy nem kell másnapra tanulni, és a legközelebbi iskolanap beláthatatlan távolságban volt.  Trécseltünk mamával, és közben, ahogy háttal állt nekem, az alakját figyeltem, sürü, göndör ezüst haját, ha közelebb mentem, láttam a karikagyürü köré tekeredett lisztet, és sosem hagytam ki, hogy ne adjam elö újdonságként, hogy mennyire egyformák az ujjaink, és a szemöldökünk felett is ugyanott van az anyajegy.

Ezt az egész sütésakciót persze megelözte minden évben (karácsony és húsvét elött is) a tervezett sütemények összeírása: mama diktált, és pedig felnöttesen próbáltam írni a cetlire (visszanézve röhejes, göcsörtös). A mai napig a dagadt süteményeskönyv lapjai közt lapulnak ezek az apró papírok, megsárgulva, itt-ott zsírfoltokkal.

Éjjel két óra van. Negyed kettökor tettem be a második adag muffint a sütöbe. Az elöbb, ahogy vágtam át az ebédlön, megcsapott a süteményillat, az a téli nap emléke, mama, a gyerekkor, és a szomorúság, hogy miért nincs nekem már nagymamám. Mit ér egy nagymama unokák nélkül - éneklik a Padlásban. Mit ér egy unoka nagymama nélkül? Ez már túl szentimentális, Tyttö, ne írj olyan csodaszép postokat a gyerekkorról, mert nekem is emlékezni kell.

Már szokásunkká vált, hogy bármilyen országban is járunk, megnézünk min. egy temetöt. Sok mindent elárulnak, engem pedig kifejezetten érdekel, hogy egyes népek hogyan állnak halottaikhoz. Jártunk giccsparádé, hegyoldalba lépcsözö temetöben Genova elött, Mallorca-n olyan temetöben, ami inkább egy mediterrán terasz volt, mindenfelé sírok tövébe dugott plüssmacikkal - nagyon szimpatikus volt, jártunk magyar, máló sváb temetöben, térdig érö gazzal rejtett, gondozatlan zsidó temetöben, francia temetökröl még nem tudok nyilatkozni, a luxemburgi temetök monumentálisak, és nem egyenként, hanem családonként temetkeznek. Na és akkor itt vannak az angol temetök. Rochdale. Dimbes-dombos. Ráadásul ösz van, arany, piros, rozsda levelek mindenütt, a fü viszont haragoszöld, beleharapnivaló, és a kövek, csoda faragványok, cirkalmas betük, pusztulásukban tökéletes müremekek. Csak ámultam, elragadott a látvány, a hangulat, az egyszerre komoly, komor, és megrendítö természeti szépség. Vöröslött az avar, csend volt, köszag, késö délután. Eszembe jutott egy vers, amit rég nem is tudom már, hol találtam. Ott a fák alatt, a sírkövek közt kószálva csak a vers elsö sorát tudtam felidézni. Most elolvasom.

Nichifor Crainic
Õszi ima

Engedd meg, hogy ugy muljak el, mint a fák
õsszel, ha lombjait veti az ág
s kék-piros-sárgái égett leveleknek
megforditott fáklya lángjaként lebegnek.

Az õszi fa: Seneca; leveleit
cseppenként elvérzõ ága pedig
a bölcs kor, amelynek vére ered, -
de áll a törzs, büszkén a kékbe mered.

Engedd meg, hogy ugy muljak el, mint a fák,
öltsek gondolatot, mint lombot az ág
s a megsebesülés lángkoszoruját
égve még lássam, hogy milyen a világ.

S ha gyermekek jönnek játszani ezekkel
az aláhullajtott gondolattüzekkel,
mint kopár facsúcs a kék magasság ölén,
az uj század számára rügyezzek ujra én.

Hét nappal a hazaérkezés után is még mindig ott tartok, hogy jaj, de jó újra itthon lenni. Kitakarított, tágas, ötszobás lakásban, olyan csappal, amiböl akár langyos víz is folyik, ha úri kedvem azt tartja, nem dünnyögnek a fülembe baromságokat, már hisztis sem vagyok (a megérkezés utáni második estén még petróleumot akartam inni, bögve, mire A. elküldött a kurvaanyámba, és eldugta:) ), jókat fözök, nem ereszt le alattam a galéria, tiszta utcára lépek a császárváros egy csodaszép bérházából, napsütés van, meleg, suhannak a sárga levelek, A. mellettem bömbölteti a Deep Purple-t, néha Hobo-val variál be, jégkockás ananász-kókusz ízü levet iszom, rossz dolgokra nem gondolok. Este Imivel emailezgetek, mosolygom magamban, a Bradbury-novellát reggel, félálomban kell elolvasnom majd. Apropo, könyvek, mesélnem kell erröl is.

Valójában azt sem tudom, hol kezdjem. Ahogy Angliában a városokat jártam, rengeteg szempont eszembe jutott. Anglia szociális, kultúrális, szemüvegen keresztül, Anglia az olcsó kajálás szempontjából, Anglia és a vendégszeretet, Anglia és az idegenek, Anglia és én, nyitott kérdések Angliával kapcsolatban. Fejben fantasztikus posztokat írtam, miközben vagy hisztis, vagy idegbeteg, vagy normális voltam. Az elsö napokban szavakat mentettem el sms-ként, hogy megmaradjanak benyomások, aztán ezt sem folytattam. (Az elöbb próbáltam megkeresni, de nem találom azokat az sms-eket sem a telefonomban.)

Nos. Hamburgon keresztül repültünk Manchesterbe, A. nagybátyjához. A. nagybátyjáról annyit kell tudni, hogy 56-ban ment ki Angliába és hosszú csavargás után ismerkedett meg feleségével Audrey-val egy pub-ban (hol máshol), akit azon nyomban meg is dugott a wc-ben. Mindennek huszonhat éve. Azóta (boldog?) házasok, gyerekük nincs, viszont Audrey szerény véleményünk szerint egy egoista kurva, aki magát egy igazi lady-nek képzeli, az épp kemoterápiát kapó Joe bácsi (Jani)-t ugráltatja a végtelenségig, Joe bácsi pedig föz, mos, takarít, reggelit készít (már este), és kussol, ha cirkusz van, valamint lóversenyezik, Audrey jógaórára és aerobic-ra jár, hetven évesen jobb alakja van, mint nekem (nekem semmilyen), vasárnaponként a hegyekben túrázik, reggelire csak gyümölcsöt eszik, vagyonokat költ arckémekre, tisztaságmániás, valamint oszlopos tagja az angol társadalom azon nyárspolgár rétegének, akik az ötvennégyzetméteres, piszlicsáré faházukban arisztokratikus miliöt mímelnek, azaz van a lakásban szalon (igaz, négy négyzetméter), ahol van faropogást mímelö lófasznyi kandalló, fehér, nehéz függöny, tojáshéjszín kanapé (v.ö.: XIV. Lajos korabeli rekamiék), majdnemsüppedös szönyeg, bronzszobornak imitált gipszszobor, hajlongó leány ábrázol, és kandalló felett antik keretben tükör.  A falakon jógyerekek fotói, helyi megvilágítás imitt-amott.  (Ahogy buszozunk haza esténként Manchesterböl, Kosztolányi megy a fejemben: “Tárt otthonokban látsz az ablakon…de mondhatom, ha így reámeredsz, minden lakás olyan, akár a ketrec.” - És valóban: mindenütt, a kandalló, felette tükör, ablakban gipszszobrocskák, szük helyek.) Audrey. Csakis a Marks & Spencerben veszi a pamutkosztümeit, joggingnadrágjait.

Ennyit hát a fogadókról. Részletesen nem térek ki arra, hogy majdnem nem aludhattunk náluk, mert Audrey szépérzékét baszta, hogy a picsányi lakása nappalijában kellett elszállásolnia minket (A. anya, Erzsike dünnyögte is: “Bezzeg, mikor hozzám jöttek Magyarországra, külön lakást biztosítottam nekik.” Erzsike amúgy a lépcsö alatt aludt (már ha aludt volna, de nem, mert vagy hasmenése volt, vagy görcsölt a lába éjszakánként, így én, mikor felriadtam az éjjelek közepén, öt láttam ülni a kanapén, közben, majd’ megállt a szívem. Persze alattam meg rögtön elsö éjjel leeresztett a vendégágy, nem is hiányzott már már a jól fejlett önutálatomhoz. Ennyire vagyok kövér - gondoltam és reggel kibaszott morcos voltam, haragudtam az egész világra. Részletesen arra sem térek ki, hogy egyszer sem kérdezték meg, éhesek, szomjasak vagyunk-e, miközben a háziak boroztak, konyakoztak, teáztak.

A.-val minden reggel nyolckor útrakeltünk és jártunk városról városra.

Voltunk Chesterben. Tüneményes kisváros, ódon faépületekkel, szép utcákkal. Egy utvazenész mellett két öreg nyanya állt, együtt énekeltek valami régi angol dalt. Megálltam elöttük és csodáltam önátadásukat, ahogy képesek voltak megállni egy percre az “együtt”-ért. Egy másik sarkon egy fekete faszi hirdette Jézust, gitárzene aláfestéssel. Mellészegödött egy transzvesztita, billegett, részeg volt, szöke és térigérö csizmája volt, amit irigyeltem töle.

Voltunk Liverpool-ban. Liverpool monumentális, hatalmas hisztorikus épületek, tágas utcák, sok ember, sok építkezés, és sehol egy Beatles-kocsma, Beatles-bögre, Beatles-póló, Beatles-baszás. Meg is lepödtem. A kikötötöl nem estem hasra, de azért mégis érdekes volt ott sétálni.

Voltunk Birmingham-ben. Félelmetes a sok fekete ill. bevándorló miatt. A rendör viszont nagyon szimpatikus.

Voltunk Halifax-ban, jelentéktelen egy hely.

Voltunk Manchesterben. Minden nap. Nagy, nyüzsgö.

Voltunk Blackpool-ban. Anglia Las Vegasa. Életem eddigi legészakibb pontja. Az Ír-tenger partja. Rengeteg kaszinó, elhagyatott szállodák, egytöl-egyig arisztokráciát mímelö stílusban, hangzatos nevekkel (”The Royal Grand Hotel”), miközben kb. 3 szobájuk van, az ajtó elött szemét, az ablakon nem lehet belátni, olyan koszos. Steven King-regénybe illö helyek.

Voltunk Yorkban. Nagyon történelmi. A katedrális egy egész utcát tesz ki, hatalmas.

Máshol nem voltunk.

Minden nap ún. “Eat as much as you like” - os kínaikban kajáltunk. Nem keveset, fejenként 5,90 fontért. Zabáltuk a blueberry muffint, az is jó volt.
Angliában a közlekedés is kiakasztó. Ez a jobbkormányos verzió pillanatok alatt úgy szétbassza a szegény európaiak fejét, hogy a zebrán sem mernek átmenni. Ki tudja, merröl kellene várni a kocsit? A buszozás drága, a rengeteg busztársaság között pontosan hét nap után sikerült kiigazodnunk. Sok az emeletes busz, rajtuk agyament fiatalokkal. Ki volt az a baromarc, aki kitalálta, hogy a mobilon lehet mp3-at lejátszani? Minden buszutunkon volt valami csitri bagázs, aki bömböltette a mobilját. És persze mindig a legszarabb zenéket játsszák ezek, csipogás, rap, közben röhögnek, hangoskodnak, üvöltöznek, sikongatnak. Botrányosan viselkednek. Konszolidáltan kinézö felnöttek is simán felbasszák a cipös lábukat a busz/vonat szembenlevö ülésére. És senki nem szól rájuk. A buszokon, vonatokon elképesztö mennyiségü szemét van. Almacsutka, hamburgermaradvány, papír, újság, szemét. A manchesteri pályaudvar egy pusztulat szar hely, egyetlen egy szemetes sincs például, viszont annál több ör, akik egyfolytában azt figyelik, mikor teszel le egy sarokba egy atombombát.

Marha nagy réteg lehet itt a munkásréteg. Szegények, keveset keresnek, viszont minden második egyeden a legelbaszottabb tetkók. Pont, mintha mindegyik börtönben járt volna, “Norfolk” és hasonló feliratok (mintha azt tetoválnám a karomra, hogy “Tolna megye”). Nökön, férfiakon. Koszosak. Öltözködés? Fantasztikus. Teljesen extrém. Ha akarnék, se tudnék ennyire balfasz módon ruhákat összeválogatni. Az utcakép bolondballagásokat idéz. Minden nö szökére festi a haját.

Ez a puruttya, legalja népség viszont nagyon ráparázott a cigire. Sehol, SEHOL nem lehet dohányozni. Egyetlen egy pub-ban sem, se buszmegállóban, se vasútállomáson, sehol. Vannak olyan utcarészek, ahol még nyílt terepen is tilos a dohányzás. Ez a koszos, szemetes népség ilyen regulát kapott. Szívjanak sokat vele. Ez a népség, amelyik péntektöl vasárnapig hulla részeg, nem dohányozhat. Nem is értem, hogy tudták ezt véghezvinni. Engem kurvára frusztrált, hogy állandóan azt olvastam mindenütt, hogy törvényellenes a dohányzás. Kapjátok be, angolok. A piálás miért nem az? Mennyivel szarabb ember egy dohányos, mint egy alkoholista egy pub-ban?

Anglia extrém drága. Kaja a boltban, a cigi, az utazás, minden. Árakat nem írok.

Nem egy fázós népség. Minden nö harisnya nélkül, ujjatlanban, miközben rajtam három pulcsi.

Valaki meg tudná mondani, hogy miért olyan elmebetegek ezek az angolok, hogy két külön csapból folyik a hideg ill. melegvíz? Hogy lesz ebböl langyos? Szambázom a tenyeremmel a két csap között. Vagy forró, vagy hideg. Miért van megvilágítva minden egyes tábla külön lámpával? (Köd?)

Jó volt a kirándulás, a jövés-menés, de hála, újra itthon vagyunk. Sokat hisztiztem, bögtem, cirkuszoltam, utáltam Angliát a szívem mélyén, utáltam a “vendéglátó” famíliát, elegem lett A. anyjából, a sok magában motyogás, rosszindulatú megjegyzése miatt, a faszom kivolt mindennel, állandóan nagyon kövérnek és nagyon kiélégületlennek éreztem magam.

Hazafelé volt öt óránk Hamburgban. Boldogan sétáltam az utcákon, és nagyon virgonckodtam magamban, mikor már olyan táblákat olvashattam, hogy “Dat Backhus”, szerettem hazai (?) földön lenni, szerettem a német rendet, precizitást, és hogy a kirakatokban nem elmebetegeknek, hanem normális embereknek kínáltak ruhákat.

Fuck you, England, kultúra ide vagy oda, egy dekadens ország vagy. A pusztulóra próbálsz építkezni, miközben láthatóan süllyed a hajó. Még a sokszor leértékelt kelet-európiai pöttöm magyaroktól is tanulhatnál rendet, tisztaságot.

(P.S.: Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Audrey kivételével minden angol igen készséges volt, ha az utcán leszólítottuk, söt, maguktól jöttek hozzánk, ha tanácstalannak néztünk ki.)