Kezdem azzal, hogy már a táskába sem teszem be a “Magyar pszichó”-t, meg azt a “Spanyol menyasszony”-t sem. Épp elég a két könyvre tegnap este elbaszott ca. másfél óra. Engem nem érdekel az erdélyiek identitászavara, ha ennyire pocsék, ócska stílusban van megírva. A nyígás, a kisebbségérzet. A kocsmajelenetek annyira hétköznapiak, a monológok annyira erőltetettek, hogy a kedvem csak úgy ível lefelé. Minden oldalon minek írod le, ó, Tisza Kata, hogy “a Péter volt az egyetlen szerelmem”? Mi a fasznak? Értünk egy mondatból is. Én értek egy szóból is, az istenbassza meg. Mi a jó ebben a könyvben? Belegondoltam abba is, milyen ezt egy insider Erdélyből áttelepültnek olvasni: ugyanaz a kálvária, ugyanaz a gyerekkor blabla. Aztán rájöttem, hogy a könyv élvezéséhez ez önmagában igen kevés. Mert amikor én tizenegykét éves voltam, én is rá voltam cuppanva a romániai helyzetre, meg Ceasusescu (vagy hogy a faszba írják), félretettem a Földgömb (vagy mi a fasznak hívták) újságból a cikket, amin azt mutatják, be, hogy a diktátor kutyájának saját kanapéja is volt (nound? nacccucc), meg elolvastam a Forró Tamás könyvét, amiben az átszököttek mesélnek, meg ide a mi városunkba is több család érkezett, ismerjük a sztorit. De ha valami igényeset akarok olvasni, akkor önmagában ez lófasz és estifény, ahogy Anna mondaná. És az a Gusztáv szereplő, meg az a Géza, istenem, olyan siralmasan tipizált figurák, hogy csak sóhajtozni lehet.

Váltok a Spanyol menyasszonyra. Asse tudom momentán, mi is volt benne, jah, de tudom. Kicsit, mint egy szarabb Szilvási. Hogy ő nem szeret csókolózni, nem tehet róla, meg, hogy levélkibontás, megmegmeg…Olyan magyartalan, olyan erőltetett, mint közepes randi után kierőszakolt, lagymatag dugás.

Ezek után vettem a kezembe, végső mentsvárként a Funtineli második kötetét. Egy menedék az a könyv, de épp eléggé fel volt kúrva az agyam, hogy már azt se élvezzem.

Igen, frusztrált vagyok. Mert itt semmi sem olcsóbb, ebben a kurva országban, mint pl. Ausztriában, és az emberek sokkal kevesebbet keresnek. És a Plus-ban a pénztáros olyan ideggyenge, hogy úgy bassza az ujjaival a gépet, hogy pattog a levegő körülötte. Ha esetleg aprót akarok adni, elhúzza vékony, gonosz száját, ja, jó, akkor már én is bunkó leszek, kurvaanyád, és sajnos úgy tekerek haza, hogy a garázsajtóban veszem észre, hogy már tíz perce összehúzott szájjal tekerek. És nem tudom elképzelni, hogy Bécsben, a Pennyben egyszer is ne kedvesen üsse be az árakat a török vagy jugó nőci a pénztárban. Pedig ők is szarul keresnek ám! Négy órában vannak felvéve, hazavisz vagy hatszáz eurót, de ha nem kedves, másnap már más ül a kasszában. Á, nincs is kedvem folytatni, pedig lenne mivel.

Ez az utolsó estém itthon vagy otthon, tudja a faszom már ebben a nagy utazgatásban. Füstölőzök masszívan a szobámban, mert Bécsben nem lehet, utat tervezek, Kajtit felhívom, megdögönyözöm, kiengedem, csomagolok, cigi rágyújt, emailezek, fórumozok, istenfasza, és közben úgy érzem, mintha önmagam mellett állnék? Hogy hol a faszomba van az a derű, ami három napja még erősen dajkált? Hogy csak a panasz, csak a szar, csak a lehúzó dumák, anyám szenvedő arca, bennem ez a baszom kuszaság, hogy már most azon agyalok, hogy holnap mit főzök (már Bécsben), meg mi lesz, meg mit fogok csinálni, meg hogy fogom magam érezni, meg milyen lesz a megint-első alvás a kuckóban, meg mikor fogyok végre le, meg egyáltalán. Hol a picsában van a helyem ebben a világban, amit szeretnem kellene, benne-vele léteznem, magaménak tudni, kiszívni belőle, ami nekem jár, és kifújni, ami a többieknek, hogy legyen interakció, kommunikáció, ió, ció, áció, frusztráció, Szeretet, baszdmeg.  Mintha valami rossz filmben lennék, amit elkezdtek csinálni, aztán összeveszett a stáb, és a főszereplő hol a jobb, hol a féligkész, hol az elbaszott jelenetekben évődne. Önmagam világfájdalma vagyok, uff.

Rég már meséltem, Tytt, te talán emlékszel a sztorira.

Az van, hogy ma megszületett Ági barátnőm második unokája. Évi gyorsan le is utazott hozzá Dombóvárra, és most online örülünk együtt a jövevénynek és leginkább magunknak. Csak kérik egymás után a zenéket, gondolom ott táncikálnak a nappali közepén. Ilyenkor mindig eljön az a fázis, amikor már elgondolkodtató zenék kellenek.

A Zoránnal meg úgy vagyok, hogy a szövegeit szeretem, de a zenét csak nagyon ritkán tudom elviselni. De van egy száma, együtt énekel a Presserrel és olyan szép a szövege, és a zenéje is, és megidéz sok albérletes éjszakát, hogy hirtelen-gyorsan le is töltöttem és évek után újra meghallgatuk: Már a galambok se repülnek.

Volt nekem egy nagybátyám, Ercsiben, aki postagalambokkal foglalkozott és aki beleszerelmesedett valamikor valami tót leányba. Szerették egymást, de a szülők nem engedték összeházasodni őket. A lány egyik napról a másikra eltűnt a faluból (gondolták, vissza ment Felvidékre). Nagybátyám a keresésére indult, megjárta Budapestet is, de nem találta meg a lányt. Aztán visszavonatozott Ercsibe, és az összes, szívének kedves postagalambnak nemes egyszerűséggel elvágta a torkát.

Később megházasodott, Budapesten él, lett két lánya és egy elbaszott házassága. Amikor ezt a Zorán-dalt hallgatom, mindig ő jut eszembe, és azon gondolkodom, hallotta-e valaha ezt a számot, és ha igen, az neki fáj?

Anyám bátyjáék háza előtt. Míg várom, hogy a csöngetésre valaki kijöjjön, a kapunak támaszkodom, és visszanézve az útra, nézem két nagy fát. Aranysárga levelek az ágakon, de nem is az a napsárga, hanem egy-két árnyalattal világosabb. A fa tövében fénytócsák a lehullott levelek. Közelebb lépek, belesek az ágak közé, nézem ezeket a világító színeket és a fényt, amit ontanak.

Már szeretem az őszt, de csak pár éve. Előtte nem tudtam, hogy az ősz nem csak az elmúlás, de a beérés, a megérés, a teljesség évszaka is. Imi hívta fel egyszer erre a figyelmem, mikor épp azon panaszkodtam, hogy egy egész délutánon keresztül kell szednem az elhullott körtét, almát a pálinkához. Azóta szeretem az őszt. Már nyár végén elkezdődik. Amikor a legszebbek anyám muskátlijai, az estike sűrű bokorban terpeszkedik a kiskapu mellett, és estére valóban lángba borul, és már minden virág regenerálódott a tikkasztó nyári meleg után. Akkor mindig arra gondolok: igen, ez, most, ez most pont az az idő, mikor hetekre megáll az idő, az utolsó tündöklés a sárgulás előtt.

Bicikliztem, és visszanéztem az utcánkba. Minden ház előtt fa, minden fa alatt egy fénytócsa, és akkor nagyon szerettem ezt az utcát, a vidéket, ahol délben hülyegyerekként ténfereg a történelem - mondta Oravecz.

Beszéljük ma kicsiny férjemmel, hogy két napja egy évvel ezelőtt indultunk az első utazásunkra. Két hét alatt megtettünk négyezer kilómétert. Első állomásunk Verona volt, aztán tovább Genova, végig a Cote d’Azur-ön, Nizza, Cannes, St. Tropez, Marseille, aztán mentünk tovább egészen Barcelonáig, onnan éjszaka át a Pireneusokon (soha többet, félelmetes:) ) Andorrába (Európa Tibete), majd vissza Orange-ba a légiós nagybácsihoz, onnan Svájcon és a bukó sötét, valóban fekete Fekete-erdőn keresztül Stuttgartba, majd haza Bécsbe.

Kocsiban aludtunk, a kombiban hátul egy nagy ágybetét, de Nizzában a Villa de Saint-Exupéry-ben (varázslatos: az ajtófogó a Kis herceg és a csillag, két nagy ablak a nizzai hegyekre. Hogy vágytam ide, mikor a kissattilába voltam szerelmes…még verset is írtam Nizzáról.), Barcelona mellett egy szezonvégi, kihalt kemping bungalójában, Orange-ban nagybácsinál, Stuttgartban Matyi bácsiéknál.

De aludtunk kocsiban Veronában, és sűrű ködre keltünk, aztán azon csodálkoztunk, micsoda jól öltözöttek a veronaiak, micsoda finom bőrcsizmáik vannak. Aludtunk kocsiban Genova közepén, egy felüljáró alatt. A szomszéd kocsiban hajnalig dugott egy részeg párocska, míg mi azon imádkoztunk, hogy élvezzen már el a pasi. Aludtunk kocsiban Cannes-ban, a tengerparton és nagyon hideg volt, mikor ébredtünk. Aludtunk egy világvégi helyen, Andorra kapui előtt, a Pireneusok zord ölén, és a Fekete-erdőben egy Aldi parkolóban:)

Veronában csodaszép csizmákat hordanak, Genovában eddig nem látott forgatag fogad minket, és most először látjuk azt a tipikus mediterrán építkezési stílust, aztán San Remo már a luxus, Monte Carlo mellett elhaladva éjszaka már alig várom Nizzát, és Nizza nem hagy csalódni.

A nizzai tengerpart köves, nagy lapos kavicsok közt fekszem, és a földön műanyag ejtőernyős katonát találok; azóta is a pálmám alatt ül, az íróasztalomon. Nizzában még a végetért virágpiac is elbűvölő, ahogy a slaggal mossák a járdákat, emberek nagy tányérból esznek.

Cannes megint más, decensebb, és fenn a Cannes-i utcákban még veszekszünk is kicsit. A kikötőt végigbömbölöm, és nem is sejtem, hogy egy év sem telik, és már olyan luxusyachton nyaralunk. Aztán Marseille. Koszos, büdös, súlyos karmájú kikötőváros, tele rossz arcokkal, hamar tovább állunk.

Aztán Barcelona, az emlékeim tizenhétéves koromból, napsütés, Gaudi bűvölete, a Güell-park, pont, mintha a saját fantáziámban utaznék. Andorra kimért, távolságtartó, de annál szimpatikusabb: csupa kőház, tisztaság, rejtettség, valóban Európa Tibete. Ahogy a kapuinál állsz, mintha más világba érkeztél volna.

Aztán Orange, a jellegtelen francia kisváros, a légiós laktanyával; mégiscsak édes emlék. A Fekete-erdei eltévedésünk már kevésbé, de aztán bedőlhetünk Matyi bácsi ismerős ágyaiba, egy nap Besigheim-ban, és haza, két hét és négyezer kilóméter után, a jó öreg császárvárosunkba.

Az első közös utunk. Innen visszanézve egészen mások voltunk és egészen mások voltunk egymással is. Egy éve ma épp Nizzában voltunk, A. rövid nadrágban, én pólóban, bámultuk a Promenade d’Anglais sétálóit, aztán este Cannes-ba utaztunk, és október utolsó napján csokibarnára sültünk a homokban.

Egy év, és azóta mennyi mindent láttunk: Strassbourg, Luxemburg, Belgium, Mallorca háromszor, Erdély, Szlovákia, Anglia, Németország. És hogy most hová készülünk, az titok:)

Nem tudom, de én a könyvtárajtón kifordulva mindig úgy érzem, mintha az évszázad üzletét kötöttem volna meg. Zsugorin szorítom a kölcsönzött könyveket, és olyan vad türelmetlenség vesz rajtam erőt, hogy egyszerre szeretném olvasni az összes könyvet, és gyorsan, a következő pillanatban akarom már a csattanót, a katarzist.

Mai termés:

1. Funtineli boszorkány II., III. (beleolvastam a második kötetbe, azonnal beleborzongtam az első mondatba: “Ha már nagyon vágysz a szép után, s arra, hogy elfeledhessed az embereket: gyere, induljunk meg a Maroson fölfele.”) Jó vastag a második kötet, a harmadik karcsúbb, de vár most rám hatszázötven oldal élvezés.

2. Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. (Lány, regény). Amikor a lapfülön azt olvastam, hogy erotikus krimi és a lányregény mesteri ötvözete, már megindult a kezem, hogy visszategyem, mert se a krimiket, se a lányregényeket nem csípem, de aztán tovább olvastam, és Csáth Géza miatt mégis kikölcsönöztem.

Csáth Gézát tizennyolc éves koromban olvastam. Az összes novelláját elfeledtem, kivéve az “Az a fekete csönd”-et, és a azt a másikat, ami most nem jut eszembe, de valami filmet csináltak belőle; na és az “Egy elmebeteg nő naplóját sem feledtem. Nemsokra rá megutáltam CSG-t, mert túl elmebetegnek láttam, de azért kiváncsi vagyok, mit produkál Lovas Ildikó. A történet két síkon játszódik. Az egyik egy én-elbeszélés vissza a kiskamaszkorig, a másik pedig Csáth Géza feleségének, Jónás Olgának az utolsó napját elmondva próbálja megfejteni az író és felesége kapcsolatát. Csáth Géza alias Brenner József amúgy Kosztolányi unokatesója volt. Jó kis família.

Szeretem azokat a könyveket, amik Karinthy korába-köreibe visznek. Az Ördöggörcsbe annyira beleéltem magam, hogy a könyvbe álmodtam, a könyvvel álmodtam, aztán jött egy rakás Karinthy. A Frici bácsiba egészen egyszerűen szerelmes vagyok, ha olvasom. (Második elesége, a férfifaló Aranka egy féltékenységi jelenet során egyszer kivetette magát a siófoki Vitéz panzió ablakán, medencecsonttörést szenvedett. Panaszkodott, évődött Karinthy-nek, hogy most már biztosan el fogja hagyni őt, mire az író ezt felelte: “Na de hát kinek lenne szíve elhagyni egy sánta párducot?”. Aranka Auschwitzban égett amúgy el.) Szóval szeretem ezeket a pletykakönyveket. Elolvastam Dériné Búvópatak c. könyvét is, amiben az egész társaságot kidumálja, ás jön majd Kosztolányiné könyve is.

3. Tisza Kata: Magyar pszichó. Erről semmit nem tudok, de valahol a napokban olvastam dícséretet róla, hogy mennyire viszi az olvasót. Másrészt kiváncsi vagyok egy velem egyidős író munkájára.

4. Szepes Mária: Vörös oroszlán. Már olvastam, pár éve. Jól szétbaszott a könyv. Egy hétig nem tudtam utána aludni, annyira felzaklatott. Egy lélek útja számos életen keresztül. Kihoztam újra, mert anyám húga olvasta, felolvasott részleteket, és újra kell olvasnom, új fejjel.

Asse tudom, mivel kezdjem, de leginkább Nuca sorsa izgatja a fantáziámat, tehát ezzel el is dőlt.

Van ugye ez az előző bejegyzésem a W.-vel való találkozómról. Megmutattam pár ismerősömnek, barátomnak. Volt, aki azt mondta, nem a férjemet szeretem, hanem a hollandot. Volt, aki azt írta, örül, hogy megosztottam a világgal, és megélhettem mindezt. Volt, aki azt írta, mint földi halandó azt mondaná, nem a férjem az igazi, de mint léleklátó messze nem ezt. Volt, aki azt mondta, hogy ez mégcsak nem is rólam szól, hanem a szeretetről. Megint más azt mondta, hogy elsőre az ugrott be neki, hogy talán előző életekből ismerjük egymást. A férjem azt mondta, szerelmes vagyok a hollandba. És volt egy valaki, aki azt mondta, hogy ez a bejegyzés önmagában még nem mond semmit.

Az utolsó kivételével mindannyian tévedtetek. Nem vagyok szerelmes a hollandba. Lehet, hogy a szeretetről szól, a barátságról. De egyikőtök sem látta meg benne azt - mert én nem írtam le, bele - hogy mitől voltam képes így megélni ezt az estét? Mitől lett ez nekem ajándék? Kérdeznétek, hogy ha ez ennyire jó volt, miért nem a hollanddal vagyok/akarok lenni?

A férjemet egy chaten ismertem meg. Bejött hozzám, hogy privátba, hogy “te vagy itt a jótündér?”. Én abban a pillanatban tudtam, hogy “itt van, megérkezett”. Chateltünk, megszakítottuk a kapcsolatot, újra kapcsolatban voltunk. Azon az első estén csináltunk olyat, hogy arra kért, tíz percig ne írjunk egymásnak, csak gondoljunk egymásra. Én három perc után felkeltem a székből, körbejártam a lakást, nem bírtam magammal a felém áradó, perzselő érzésektől, energiáktól.

Először Sopronban találkoztunk. Aztán kijárogattam hozzá Bécsbe. Kb. hatszor voltam nála, aztán egyértelmű volt, hogy nekünk együtt kell lennünk. Felmondtam, és végül másfél éve kiköltöztem hozzá.

Nagy utat tettünk meg ez alatt a másfél év alatt. Kemény önismeret, és tart a mai napig is. Új nézőpontok, számtalan felismerés, számtalan utazás, utazások alatti közös élmények, rengeteg beszélgetés, olykor cirkusz, bőgés, kurvaanyázás. De töretlenül haladunk előre, önmagunk felé, a kiteljesedés felé.

A legtöbb, amit tőle kaptam, az az, hogy fel merjem vállalni bárki előtt a spirituális gondolkodásomat, a spirituális képességeimet, meglátásaimat. Persze én is segítek neki. Nagy utat tett meg, mióta ismerem. Aki személyesen ismer, láthatja, hogy milyen metamorfózison mentem keresztül.

És itt volt ez a találkozóm a hollanddal. Megéltem a csodavilágot vele, igen. Jól éreztem magam, tudtam magamat adni. Ezt olvastátok ki az írásomból, ugye? És azt, hogy de jó is volt nekem/nekünk. Irigyeltek is, amiért így tudok szárnyalni, és így meg tudom fogalmazni a részleteket, elcsípni érzéseket és megörökíteni.  Ezt írtátok, mikor a véleményeteket kértem ki.

És itt térek most vissza arra, hogy vajon mi kellett ahhoz, hogy erre képes legyek? Hogy ezt az ajándékot megkaphassam? Megmondom majd én, mert egyikőtök sem tudta: ez az elmúlt, intenzív két év. Igen, azt nem írtam le, hogy azért is volt jó a találkozó, mert kicseréltük egymással a hollanddal, hogy hogyan élünk, hogy milyen pozitív változásai vannak az életünknek, a magánéletünknek.

Egy fura barátság, évente, ha egyszer találkozunk. És még csak nem is hiányzunk egymásnak évközben. Váltunk évente öt emailt? Többet nem. És miért van az, hogy nem akarom többször ezt a jót? Mert elfogadom így. És mert ennél a jónál van nekem mégjobb.
Szép bejegyzés, és elragadó, de nem teljesen fedi a valóságot, illetve a valóságnak csak egy szeletét fedi. Mint a verseim. És ezt irigylitek, ezt akarjátok ti is megélni. És most ezt értsétek meg ezt mindannyian, akik olvastok.

Aztán nyílt az ajtó, fekete póló, fekete farmer, és belépett az életembe W. Aztán volt három együtt végigdolgozott évünk, a semmiből teremtettünk sokat. Nagyon jól tudtunk összedolgozni, sokat telefonáltunk és észrevétlenül igazán jó kapcsolatba kerültünk. Egy idő után már jobban szerettünk az egész napos megbeszélések után kettesben vacsorázni, kettesben kocsmázni.Ezek az esték mindig valami vörös gőzölgésben teltek: boroztunk, és a sok szám után a lelkeinket cseréltük. Én mindig feszengtem, ahogy vele beszéltem. Egyrészt ugye tartottam a lojalitást a főnököm felé, másrészt hozzá mágneseződtem a férfihez is. Aztán felmondtam, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Volt egyszer egy igen fergeteges esténk éjszakánk. Mikor is? Két éve? Aztán a legközelebbi találkozó kicsit zavaros volt. Aztán hirtelen október 25-öt írunk. Megcsónakáztatta tegnap a lelkemet. Ringatott, mint egy jótestvér a kishúgát, óvott, mint egy apa az egyszem lányát, és csodálta a nőt, aki szemben vele úgy ragyogott, mint valami madonna-látomás.

De ez most más volt. Most alámerültünk a mélységekbe, aztán a világ tetején lóbáltuk a lábainkat, kicseréltük egymást, nevettünk, susmorogtunk, halkan hallgattam, amint könnyek közt mesélt a kihalt város padján hajnalban az eutanáziáról, és szívtam magamba a látványt, az élményt, a lényét, és csodaszépek voltak a könnyes szemek. Ha akartam, húszszor elmondta nekem a kedvenc holland szavamat, és mellette én voltam a világ legboldogabb nője. Aztán brillírozott a magyartudásával, én meg kuncogtam és megint csak csodáltam. És nem szégyelltem a csodálását, és nem szégyelltem kimondani semmit. Olyan akadálytalanul áramlottunk egymás felé és egymásban, mint halrajok hasítják a mélytengeri vizeket.Egyszerre váltottunk irányt, együtt léteztünk és fél óránként elmondtuk: különleges ez a mai alkalom. Énekelt nekem, amit szeretek, még mindig ugyanúgy dohányzik,

ugyanúgy tartja kezében, csak most már mondani merem neki, hogy ezt is szeretem benne, ő pedig azon lelkendezik, hogy kivirul, ha mellettem ül.

A négy éves fogadásunkat letudjuk, és a fogadást tartalmazó cetlire ír valamit a padon: “Örökre a barátom maradsz, nem csak most, a következő életünkben is.” És mellé biggyeszt egy fríz szívet. Egy dollárost tépünk ketté, a szerencsedollárját, hogy most már kettőnknek hozzon szerencsét és fogadást kötünk, hogy amikor ő 80 éves öreg, töpörödött lesz, én pedig 65 éves, meglátogatom, az ágya mellé állok, aztán odahemperedek mellé, megfogjuk egymás kezét, és örülünk, hogy ismerjük egymást.Az megvan, hogy “Jövőre, veled, ugyanitt”?

Tizenkét együtt töltött óra. Ugyanígy, legközelebb. Hogy járhat nekem ekkora ajándék? Előttünk az örökkévalóság kozmikus tere.

Van úgy, hogy valami baromságra bekattan az agyam. Olyankor nem tudok leállni, és mégha A. kér is, hogy hagyjam abba még most, mert csak rosszabb lesz, valahogy legtöbbször nem sikerül. Kimegyek a dolgozószobából, az étkezőből visszafordulok, és csak mondom-mondom a magámét. Ilyenkor már rendszerint bőgök, káromkodom, nagyon csúnya is vagyok, és volt már, hogy azzal fenyegetőztem, hogy megiszom a petróleumot, mire A. eldugta (azóta megtaláltam:) ). Valójában úgy van, hogy mindig A.-nak van igaza, én meg végül mindig kurvára hülyén érzem magam. Feldühöngök a kuckóba, de ott sem tudok megmaradni. Valójában ilyenkor szívem mélyén azt szeretném, hogy feljöjjön utánam, jól agyonnyomorgasson és ha csókolóznánk, azon nyomban megint aranyos lennék. De nem így van. De ez legyen a legnagyobb bajom…

Anya mellett a héten egy harmincegy éves nő feküdt. Nem tud járni. A lába kenyér nagyságúra van duzzadva valami ödémától. A terhessége alatt tudta meg, hogy rákos. Most 21 hónapos a gyereke. Ki van vezetve az egyik veséje, és a hüvelye és nem tudom milye között átrepedt a fal. Tovább nem mondom, nem tudtam megjegyezni.

Alig beszél, többször elszundít. Egy ideig mellette van az anyukája, aztán elmegy. A nővért hívja, hogy forgassa az ágyban. Próbálok vele kontaktusba kerülni, de annyira messze jár, hogy nem érek el hozzá. Kérdezek, és egy perc múlva válaszol. Egy szóval. Rá mosolygok, de nem mosoly vissza. (Mennyire mélyen lehet, mekkora fásultság az, ha már reakcióból sem mosolyog vissza?) Nem kapcsolódik be a beszélgetésbe egyszer sem. Kopasz fején rózsaszín kendő, szemei alatt szürke pocsolyák. És egyetlen egy mosoly sem. Semmi. Fagyott arcvonások.

De engem mindvégig figyel. Figyeli, ahogy beszélek. Figyeli, ahogy anya törölközőjét vizezem be. Figyeli, ahogy lelkendezve mesélem anyának a vizsgaeredményemet. Figyel, amint a másik nőnek segítek. Figyel, ahogy érkezéskor leveszem a szép kabátomat. Figyeli a lábamon az új csizmát. Figyel. De nem szól. És én úgy szégyellem magam. Mert én piszlicsáré dolgokon cirkuszolok A.-nak, nekem fontos az a kurva csizma, meg az új táska, meg, hogy a Vámosnak új könyve jelent meg, meg, hogy porcicák futkosnak a parkettán, ennek a nőnek, ennek az anyának meg pókhálókon csüng az élete, gyerek várja otthon, egy férj, aki mellől darabjaira málik a hajdan volt nő.

Egyszer elaludt, és anya akkor mesélte a kálváriáját. Oda sandítottam az ágy felé. Falnak fordulva szuszogott. Csak betegek tudnak ilyen pózban feküdni. Néztem, és akkor végiggondoltam a pitiáner cirkuszaimat, ennek a nőnek az egész életét, és a kurvaistenbasszameg, úgy elfutottak a könnyek, hogy azt hittem, ki kell mennem, és kibőgnöm magam.

Délután elbúcsúztunk a másik szobatárstól, aztán a lány ágyához léptem. Akartam volna mondani neki, dolgokat, de csak leintően mellém tekintett, mintha azt mondta volna: “inkább ne akarj mondani nekem semmit”. Mégis mondtam. Azt mondtam neki, “próbáld magad bíztatni, majd este gondolok rád nagyon”.

Wass Alberttől eddig valahogy távol tartottam magam. Egyrészt az igénytelen minőségű kiadásokra nézve még hozzányúlni sem volt kedvem a könyveihez, másrészt valami homályos okból kifolyólag azt gondoltam, a fideszesek kisajátították maguknak ezt az erdélyi, mély embert. (Én nem politizálok, viszont, amikor egy oldal kisajátít magának egy énekest, írót, szórakozóhelyet etc., azt nem szeretem.)

Aztán idén a Tátrában látom, hogy kedvenc unokahúgom barátja Wass Albertet olvas. Hm, rákacsintottam a könyvre, de megint csak azt az ízléstelen borítót láttam csak: a béna betűtípust, a puha fedelet, és a fekete alapon piros betűk láttán mindig a harmadik birodalom ugrott be; nem kell, kész. Aztán egyik este olvasmányélményeinkről beszélgettünk, és anyám húga lelkesen mesélni kezdett a “Férfi a szikla alatt”-ról, persze, hogy Wass Alberttől. Hm. Megfordult a fejemben: ha már ennyire dícséri (igen jó ízlése van könyvek terén), majd legközelebb bepróbálkozom a könyvtárban. De ahogy ezt gondoltam, még megfordult a kisördög a fejemben, hogy hátha szerencsém lesz, és a nagy közkedveltségre való tekintettel egyetlen WA-kötet sem lesz kölcsönözhető.

Aztán a Kresz-könyv, Popper Napidője, és a Voltomiglan mellé csak kihoztam A funtineli boszorkányt. De csak az első kötetet, hátha. Kérdeztem a könyvtárost is, hogy vélekedtek az olvasók. Eddig mindenki elragadtatással beszélt a könyvről, mondta, és gondolatban elhúztam a szám, majd meglátjuk.

Aztán a Napidőt már itthon kiolvastam, a Voltomiglant Pestig a buszon, a Kresz-hez nem volt kedvem, maradt hát a Wass Albert. Három órát adtam neki, három óra robogást Bécs felé.

Mióta, de mióta vágyom én egy könyvre, amit egy tehetséges hegyi ember ír, hegyi emberekről, a hegyről, az erdőről! Olyan lelkülettel, ahogy csak Imi tud beszélni a Tátráról, a hallgatag cirkuszvölgyekről, büszke fenyvesekről, állat és ember intim kapcsolatáról! És ha még hozzá tenne egy kis mágikus hangulatot…Ilyen úgy sincs - gondoltam, pedig évek óta űzöm az expedíciós regényeket is, de azokban (imádom ám őket) inkább szívmelengető, hogy egy oldalon minimum tízszer olvashatok “karabinert”, “jégcsákányt”, “firnt”, “kuloárt”, “csúcstámadást”, “alaptábort” stbstb. Szinte már le is mondtam arról, hogy Imi hegyi lelkületének és az én mágikára hajló világomnak zagyva keverékét valaki papírra tudja valaha vetni.

És akkor ott, Bécs felé robogva a vonaton szinte kiszálltam a testemből és ott termettem a Havasokban. Szinte féltem tovább olvasni egy-egy leírás után, tartva a csalódástól, hogy nem lesz több ilyen, de csak jöttek a regélések, és harminc-negyven oldal után már elcsavarta a fejem WA.

Aztán minden este rohantam az ágyba, hogy olvassam tovább. Olvastam villamoson, várakozásban, esténként, repülőn, ahol csak tudtam. Nagyon hamar kivégeztem az első kötetet, és alig várom, hogy hozzam a másik kettőt.

Aki nem járt hegyen, nem sátrazott nagy, embernélküli vadon mélyén, az élvezi, de nem éli át, amit leír. Én az orromban éreztem a tátrai fenyvesek szagát, zsibbadt a lábam, ha arról olvastam, hogy Nuca a patakban fürdik, szimatoltam a ropogó fát, és tábortüzek gyúltak bennem, és ujjongtam, ha füleimben mormoták füttyögtek.