Két dolog, de inkább három is van, amikröl napok óta írni akarok, csak sosincs olyan hangulatom, mikor épp a gépnél…na. Az egyik az, hogy egy barátosnöm, Ági, fogta magát, kiadta a siófoki lakását, és elköltözött az anyja házába Dombóvárra, ahol a rokonai laknak, akikkel kölcsönösen leszarják egymást vagy húsz éve. Ági ötven körüli ezoterikus nö, rendszeres piálásokkal, de ha nagy ritkán találkozunk, jól megértjük egymást. Humora kiváló, táncolni nagyon szeret, és valahogy bebaszva pont olyan, mint amilyen én lennék, ha innék. Szóval kicsit nem értem, ez valami izolációs akció a részéröl? Kurvára be van rágódva a világra, az tény, de hogy még magával is kibasszon, azt eddig nem feltételeztem róla, tekintve, hogy censored. Miatta gondolkodom azon napok óta, hogy ötvenes emberek mennyire el tudnak választódni a világtól, a pezsgéstöl, és fordulnak a pohár aljára befelé. 

Évi is a barátom, akivel hónapok óta kb. így chatelünk:
én: na hello, mi van veled?
évi: semmi
(20 perc múlva)
évi: na megyek aludni, helosziahhh!

vagy:

én: na hello, hogy vagy? tetszik a tanítás?
évi: ja, csak kibaszott sokat kell készülni, most is dolgozom
(20 perc múlva)
én: na mi most lefekszünk, jó lenne már egyszer dumálni!!!!!
évi: jah! na helo!

A másik, amit fel akartam jegyezni magamnak, az az, hogy a fiú, akivel (és rajta kívül senki mással) öt évet lenyomtunk egymás mellett, nemrég megházasodott, és elkérte mailben “azt a zenét, tudod, amit mindig a szobádban hallgattunk”, miután semmi ötlete nem volt arra, de még a csajának sem, hogy mi a picsa szóljon a nagy napon. Aztán utána megírta, hogy mindenki sírt, annyira megható volt. Aztán késöbb megkérdezte, mi az az MSN, majd több emailben kb. 100000 karakterben, linkekkel leírtam neki, és sikerült is feltennie, mert tegnapelött felvett a listájára, és ezt írta be: “Szia Döndö, mi az a szív a neved mellett?” “Azt jelzi, hogy kurva sok szeretet van bennem.” Ezt NEM lereagálva így búcsúzott: “Döndö, most kilépek, mert hulla vagyok, majd holnap beszélünk.” Azóta nem volt online, gondolom, kapásból letiltott, kapd be Döndö, innen üzenek, hátha egyszer unalmadban rákeresel a google-ban a Döndö szóra. Közben megjelent iwiw-en is, persze én jelöltem be, és láthattam, kiért is szakítottunk egymással. Hát, a Macskalány egy fonnyadt kis butácska, olyan karokkal, amit szívesen kettéroppantanék, hála, nem öt vette feleségül, hanem a Búvárlányt. A háza is felépült, Toscana-ra hajaz, de a függöny balfaszul áll, ezért megnyugodtam. Mégegyszer: Döndö. Még annyit fogok töle kérdezni, hogy megdugta -e a B. Rékát anno, nem is azért, csak furdal a kiváncsiság, van egy megérzésem, habár a lábaitól undorodott. Persze van, aki nem lábakkal szexel. Véred kiomló harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg.

Tudnám, mi az istent csinál fél kettökor az unokatesóm a gép elött? Ja, igen, ö is kövér, de nagyon, munkanélküli, és gondolom, chatel. Nem ö lesz az elsö a családban.

Ja, és nekem még a Rákbetegek fórumán sem reagálják le a post-jaimat, élek-e egyáltalán? Vinnyogó-e vagyok.

Ide a blogba a rosszakat, azt, amitöl szorongom, a félelmeimet, gyávaságaimat, düheimet soha nem írom le. Azért mert képet mutatok. Pedig nagyon csúnyán beszélek és egyéb fekete foltok is vannak az életemben. Holnap délután Sopronba megyünk, aztán én tovább Budapestre. Az öcsémnél éjszakázom, aztán másnap megtisztíttatom a csakráimat, feloldok néhány fasz tudja, milyen életböl eddig hurcolt blokkomat, majd találkozom Annával és szerintem Jankóval is. Nagy valászínüséggel kettejük közül minimum egyiküknek képet fogok mutatni, de az is könnyen megeshet, hogy mindkettöjüknek, illetve a csakratisztításból adódóan annyira fel leszek dobva, hogy valóban egy fél nap erejéig kurva jól fogom érezni magam.

Apám írja, hogy várnak haza. Azt hiszem, ilyet most írt elöször. Otthon belekezdek a jogosítványba, majd pár nap múlva visszarobogok Bécsbe, hogy összeházasodjunk. Aztán A. elmegy a yacht-tal egy kiállításra, én pedig ismét visszarobogok folytatni a jogosítványt. Aztán onnan megint vissza, hogy a rá következö napon elrepüljünk egy hétre Manchester-be. Kilóméterböl nincs hiány.

Az elmúlt két hetem nagyon jó volt, ahhoz képest jah. De az utóbbi 2-3 nap a legalja. Tegnap egész nap a kuckóban feküdtem, annyira görcsölt a hasam. Mindeközben megnéztem a neten kb. 100 darab TV Taxi adást az mtv videotárából. Belekezdtem (újra) Updike: Párok - jába, de biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elolvasni, mert kurvára nem érdekel.

Álmaimban térdig járok mindenféle folyékony édességekbe, miközben egy hintán lengek, mint a cirkuszi kisasszonyok, majd miután a lábaimat megmártóztatom a dézsányi édességekben, férfiak felé hajtom magam, akik szent áhitattal nyalják a lábujjaimról a mannát. Ebbe ébren bele vagyok betegedve, erre A. azt javasolja, guruljak oda mellé és nézzünk dominákat az interneten. Látunk pestit is, több, mint röhejes, az álarcos, térdeplö, kövér férfiak pedig szánalmasak. Nem kevésbé a háttérben látható garázsrészlet.

A tévében azt mondják, a zene is zaj - az EU szerint - és a hivatásos zenészekre nézve egészségkárosító hatású, ezért nem tudom, mit fognak csinálni. A hír után kikáromkodtam magam, legyen nagyobb bajuk.

Alig eszem, akkor is zöldéget és még mindig központi problémám a kövérség. Egyéb problémáimról nem is beszélve. Egyik napról a másikra estem szét, azt hiszem, a lábas álommal kezdödött minden. Rosszkedvü vagyok. Hajnalban (mert mostanában fél ötkor megyünk aludni) elalvás elött pedig anyukám gyógyulásáért imádkozom.
Ma az ebédnél A. elgondolkodva rám nézett és ezt mondta: “Judika, neked az evés meg a szeretet hiányzik.” “Vagy az anyád.” - válaszoltam, majd jót kuncogtunk és A. azt mondta, teljesen szeret, de azért a dominákat betette a Kedvencek közé.

És MOST jutott eszembe, amiröl napok óta írni akarok…

Este moziban voltunk, és az Utolsó légió-ban Ben Kingsley mint varázsló feledteti a film számomra komolytalanságát, és csak néhány pillanatra fut át az agyamon, hogy akkoriban hogy hullottak az emberek és mennyit ért az emberélet, és feledteti a filmkezdés elötti összeveszésünket, miszerint 2,85 €-ért képes voltam megvenni egy picsányi zacskó popcornt. A film harmadik percében pedig már ki is békültünk, pedig teátrálisan felálltam, kabát a kézbe, hogy megyek a picsába haza, de A. azt mondta, jól gondoltam meg (:DDDD) és visszaültem azzal az indokkal, hogy méginkább elbaszott estét nem óhajtok magunknak. Kifelé jövet a mozgólépcsön persze már semmi nyoma a durcinak, most pedig már azon izgulok, hogy lassan felvirrad az a nap…

Anyukám alig húsz éves volt azon a harminc évvel ezelötti napon, és gyanútlanul ment terhes tanácsadásra, apám pedig, aki akkor huszonnyolc éves volt, Kecskemétre ment a föiskolára. Mire hazaért apa este, nagymamám azzal fogadta: lányod született, Imre. Mire Imre csak annyit mondott: “na ne vicceljen…” és felment a szobájukba, majd a lépcsöröl visszafordulva már elhitte, november 17. helyett kicsit korábban megérkeztem egy új testbe.

Azért most nagyon vissza kell szorítanom a könnyeimet, meg sírnék nagyon, annyira fel vagyok dúlva. Megszületett 10-kor A. elsö feleségének a kisfia, holnap este megyünk hozzájuk a kórházba, de jó nekik!

Amikor régen egyszer épp valami aktuál-szerelmemröl csipogtam I.nek, aki az elözö levelet is írta nekem, olyasmit válaszolt, amit a mai napig mint imát, kapaszkodót, bübáj-varázsszöveget morzsolgatok magamban, nem csak akkor, mikor hegytetön ülök. Ezt válaszolta akkoriban kamaszos nyígásomra a már kevésbé kamasz, de felettébb kamaszos I.:

“FD különös, magányos platóra ért.
Körötte a meredély.
Vakítóan süt a nap.
Mindenütt a kaukkfü bódító illatát érezni.
FD menne még felfelé (hisz tele van erövel),
de már FENN van.
Tessék leülni és bevárni a másikat is.”

“„Francia magyar múzsája van” - ezt a beírást találtam utólag, 1-2 év elmúltával,  azon a napon a személyes, papír-alapú Chat-blogomban, amikor először beszéltünk a Lelkisegélyen. Jó régen volt. (Akkor MÁR FD voltál, és most MÉG FD vagy - ez igen jó jel.). Lám, az internacionalizmus (vagy inkább a kozmopolitizmus) már akkor is körüllengett Téged.

„Azért élek a világban, hogy valahol otthon legyek benne” - ezt egy magyar költő írta - de ki is? Vagy író? Szándékosan nem keresek rá a neten: eszembe kell jutnia. Egyre jobban távolodok hazai kortársaim lehangoló napi politikai és egyéb perpatvaraitól: node én az életkorom jogán (mián) teszem ezt! Huszonévesen stabil antikommunista voltam (könnyű dolgom volt a stabil kommunizmusban). Ma összetettebb a kép. Te, FD, milyen fogódzók alapján ítélsz? Nem csak napi aktuál-politikáról beszélek, hanem világnézetről is, filozófiáról. Tehát erre a kérdésemre nem válaszolhatsz azzal, hogy „nem politizálok”, mert nem erről van szó.

Vannak még látomásaid, supernatural érzékeléseid? Ha igen: hogyan bírsz együttélni velük? NB: én ugyan nem hiszek az ilyesmiben, de az alvásaim telisdeteli vannak elképesztően irracionális víziókkal. Arra gondoltam, hogy hát nem mindegy? Ébren vagy álomban? És mi az „ébren”, és mi az „álomban”? Vö: A dream within a dream /Edgar Allan Poe/

Ha azt mondom, hogy egész életed legfontosabb hónapjait éled, amikor is eldől a sorsod - csak banális vagyok. Ráadásul nem is igaz. Bár lehet hogy igaz. Majd kiderül 10-20 év múlva. A sziget ugrás a Fennsíkra (Tibet), vagy sem.

Múzsa vagy ma is, tudom, ihlesd hát meg férj-uradat!

Úgy fog leporlani rólad, FD,  az intelligens ember hímpora, hogy nem fogod észrevenni. Már nem fogod tudni felfogni. Ez nagyon sokára lesz, de ez lesz. Amikorra annyi idős leszel, mint én most, addigra bizonyosan. Számomra az élet végképp felfedezhetetlen. Némi erőtlen próbálkozás… Az addig számodra megadatandó időt kell jól kihasználni. Szerencsére Te még nem hiszel Istenekben. Ez később változhat, de ne feledd: a mindenható Isten és a jóságos Isten egymást sajnos kölcsönösen kizárja, ebben a mi világunkban.”

Elkezdtem tanulni a Photoshop-ot. Beláthatatlan, beláthatatlan, komolyan. Pedig ötleteim lennének: mindenki köré ragyogó aurát szeretnék rajzolni, de nem megy, nem megy, nem megy, basszameg. Végül segítséggel megbübájoltam a kettövel ezelötti életem édes emlékü kanapéját, amiért márciusban egészen Luxemburgig mentünk, az apró Beaufort-ig, ahol a kastélyudvarba a szomszédos lovagvár kínzókamráiból szöknek porladt lovagok sóhajai lábaink közé. Na ezt is de szívesen elmesélném!

Tehát a kanapé, hol apró lábujjaimat szopogatták szorgos ajkak, és csupa bün volt a kétharmad életem. Galambdúc, bácsika, három anyanyelv, egy búsképü férj, és nagyon sok felhalmozott karma. A kanapé. A padláson van most, felmásztunk, körötte apró gyümölcsökböl készült pálinkához üvegek. A kandalló telepakolva mindenféle lomokkal, tudom, értelmetlen, amit írok most, de majd minden megmagyarázódik.

Azt hiszem, az új header-rel abszolúte kimerítettem az egoblog fogalmát.

Legelöször valami Friderikusz-müsorban hallottam a Vörös oroszlánról és annyira taszított valamiért a címe - azt gondoltam, valami keleti, kardos szamurájsztori -, hogy ismeretlenül megutáltam. Aztán évek teltek el, és hirtelen kihoztam a könyvtárból. Kb. három nap alatt olvastam ki, és utána egy hétig nem tudtam aludni, olyan rosszul voltam a történettöl, attól a történettöl, ami mindannyiunk sztorija: életeken keresztül kivetközni a bábból, szerepeinkböl, hogy aztán egyszer végre csupaszon ott álljunk, a semmivel, a mindennel. Akkor megfogadtam: soha többet nem olvasok Szepes Máriától. Mégis, olykor unalmamban belelapoztam pár könyvébe, de annyira szimbolikus a nyelvezete, ami már nekem is sok, így megmaradt egyetlen olvasmánynak a Vörös oroszlán. A minap halt meg, fájdalmai, ahogy olvastam, nem voltak, de hát nem is lehettek annak, aki évtizedeket két szféra közt élt, és olyan természetes volt neki a sokak számára láthatatlan világ, hogy ha hihetünk neki, nem félt a haláltól. Fogódzkodók kérdése az egész, amelyik utcában égnek a fények, oda nem félünk besétálni.

A legmisztikusabb utcában tavaly október utolsó napjaiban jártam Genovában. Nem is utca volt, hanem egy utcáról nyíló belsö udvarból jutottunk A.-val ebbe a földalatti bordélyvilágba. Gyanútlanul lépkedtünk lefelé, aztán, mikor hirtelen minden lilás neonban és vöröses fényben világított, felocsúdtunk, hogy hoppá, talán innen mennünk kellene. Alacsony, évszázados ajtófélfákat támasztottak csövesnadrágos hímnösök, szétfolyt arcú, meghatározhatatlan korú, koszos nök imbolyogtak, A. szorosabban fogta a fényképezöt, és kiiramodtunk egy szinttel feljebb a genovai éjszakába.

Fent sem volt jobb. Egy elegáns, középkorú férfi csónakosan billegö kocsijában várja a tinédzser fiúprostituáltat, az útkeresztezödésben két transzvesztita pózol; látni, friss a smink, még maró a parfümillat. Odébb már lelakott, koldusszerü, lógó mellü nö áll révetegen egy újságosbódé mellett. Püffedt hasa alatt miniszoknyát és mamuszt visel, A. kezét erösebben szorítom és nem akarom elhinni, hogy van, aki ezért a nöért pénzt fizet.

Aztán sétálunk egész éjjel a városban, majd jó parkolóhelyet keresünk, ahol megalhatunk, de épp, mire elaludnék, a szomszéd kocsiban monoton dugás hangjai vernek ébrenlétre és A. szavai: “élvezzél már el, bazmeg…”. Azóta is sokszor eszembe jut; nem hallottam ennél lelketlenebb dugást eddig soha.

A napsütötte sávig. Szepes Mária már elérte, a genovai lepukkant utcákba sosem ér a nap, és a lerobbant ötvenes nö pedig azóta számtalan huszast kért.

“

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

“Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
nõi hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
“Kérjél” - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nõ állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötõhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér mûszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipõ.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
“Eljövök egy huszasért” - mondta. Ezen meglepõdtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nõ nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sõt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, õ fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. “Gyere,
akarom” - mondta -, “nagyon szeretnék.”
Soha nõt nõiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen ûzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az “Eszpresszókban”, “Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsõt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkõzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
“Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.
“Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettõl viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bõrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
“Várjál” - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
“ENNI is fog még ebbõl?”
“Meg tudom mosni valahol magam?” - kérdeztem késõbb.
Egy csõcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merõ
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
“Ez is hozzátartozik” - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: “Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerûen kell.” “Akkor adj vissza” - mondtam -,
“értsd meg, nincs huszasom.” “Hülye vagy”
- mondta - “ha vissza tudnék adni ötvenbõl,
nem kéne a huszasod” - mondta logikusan.
És a következõ pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. (”ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsõn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsõkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

Már annyit gondolkodtam azon, hogy mennyire kövér vagyok, és néhány év kivételével mindig is az voltam, hogy számomra a nemkövér, sovány, karcsú emberek szinte illuzórikusak. Nem tudom elképzelni, milyen lehet tök soványnak, karcsúnak lenni, bemenni egy üzletbe, és természetesnek venni, hogy minden szar ruhából van a méretemben, hogy minden jól áll, hogy nem húzogatom magamon pulcsit, pólót elöl, hogy nem utálok a kirakatba nézni,  mikor eltekerek, elgyaloglok elötte. Milyen karcsúnak lenni és milyen nem túlsúlyosnak lenni? Fogalmam sincs. Ma egész nap csak zöldséget ettem, aztán este tejbegrízt. Utálom magam, nem szeretek az utcára menni, utálom magam, hogy nem vagyok képes betartani a fogyókúrát, hogy lusta vagyok mozogni, pedig már sok sikeres fogyókúrán vagyok túl és nem tudom elképzelni, milyen lehet az, amikor egy férfi elfogad egy nöt kövéren.

Estére szétestem, nincsenek gondolataim, amik a fejemben cikáznak, nem tudom elkapni, és idöröl-idöre visszatérek a kövérségemre. Persze az ismeröseim azt modanák, nekem ez áll jó és arányos és aranyos vagyok. Nekik üzenem, hisz úgysem olvasnak, hogy kapjátok be a faszt, legalább ne ilyen átlátszó falvédöszöveggel gyertek. Persze a lelkem szép, meg okos vagyok, de az mindegy.

Szük családomban mindenki kövér. Anyukám fiatalon nem volt az, hanem gyönyörü nö volt. Most is gyönyörü nö, csak meghízott, de neki szabad, és éljen sokáig és gyógyuljon meg. Az apám kövér? Neki csak lett egy hatalmas nagy sörhasa, holott nem fogyaszt alkoholt, de megmaradt az izmos focista lába, nem lóg a karján sem a háj. Az öcsém? Mióta barátnöje van, fogyott vagy 15 kilót, nagydarab, de nem kövér; gondolom a szerelem-dugás teszi. A kutyám is kövér lett, mert nem szeret a napon futkározni, és elég széles háta lett, de neki (is) jól áll, mert ö a legokosabb kutya.

A kövérség jellemhiba - mondta mindig Imi és igaza is van. Építettem magam köré egy jó vastag burkot, hogy megvédjem a lelkemet a támadásoktól - ez az ezoterikus verzióm, a valóság pedig az, hogy nem merem beírni, hogy elkezdem a 90 napost, mert félek, hogy elbukom.