Sok napomra mondtam már az adott napon, hogy életem legnagyobb, legszebb, legtökéletesebb napja. Tegnap éjjel az ágyban ezen merengtem: vajon melyik is volt az legutóbb? Akkor nem ugrott be, de most, hogy írok, eszembe jutott, majd egyszer megírom. Ezek a leges napok mindig valaki máshoz köthetők.
Most azt mondom: a tegnapi nap volt eddigi életem legkerekebb napja. És egyedül voltam benne. Persze ez sem teljesen igaz, mert a tegnapi nap élményeiben nagyon is benne voltak a mások, mégis valahogy mély belső élmény. Fel kell jegyeznem, bele kell marnom a lelkembe, hogy elő tudjam majd csalni, mikor azt gondolom épp, hogy nem lelek semmi jót az életemben.
Hajnalban indulok Bécsből és szinte a teljes utat végig alszom. Kelenföldnél sietősen lepattanok és pár perc múlva az öcsémnél lehányom a cuccaimat, átöltözöm és indulok PGY-höz. Lenn, a stúdióban beleülök a csodavilág közepébe. Rögtön a kezembe nyom egy apróbb fajta Buddha-szobrot, szorongatom, miközben csacsogok magamról és pillanatok alatt elfut a boldogság és a belső játszi fény, ami PGY-ből süt. A szoborban az egyik láma hamvai. Aztán fekszem az ágyon, oldódnak a blokkjaim, szemem előtt pulzál időről időre valami vakító fehér fény és csukott szemmel beszélgetünk. PGY keze felettem, és sírni is kell néha, mert annyira kicsi vagyok a világmindenségben és mégis úgy szeret engem a világ, hogy megrogyok alatta. Zsebkendőt gyűr a kezembe, és beszélgetünk és a szívcsakrám úgy ég, mintha akár valami nagy jegyet égetnének bele. (Közben ahogy írom mindezt, egy pillanatra megállok, feltekerem a hangerőt és ömlenek a könnyeim, ujjong a lelkem és habzik bennem a boldogság. Rátesz a zene is.) Aztán kicsit tudok kommunikálni valakivel, akit nem árulok el, de nagyon várom és rá vagyok a legbüszkébb és egy hatalmas valaki! Ahogy megyek ki, az előtérben még csacsogunk, és örülünk mindketten, hogy PGY jön hozzánk Bécsbe október végén. Aztán kitárja a karjait ez a koboldos kis buddha, és összeölelkezünk hosszasan és közben arra gondolok, de rég ölelkeztem így és micsoda szuper dolog, hogy mindezt átélhetem és ismerhetjük egymást!
Az utcán fehéren ragyog a nap, fúj a szél és fúj a boldogság és jó most egyedül lennem, jó, ahogy elkezd feltörni a felszabadultságom, jó gyalogolni, egyik lépés a másik után és jó, hogy nem azon agyalok rögtön, hogy na kinek mesélem el, kit hívok fel, hanem magamban ünneplek, magamat ünneplem, és a Titkost. Andalgok az utcákon és gömbölyűnek érzek mindent.
Később Jankóval találkozunk. Hirtelen pattan fel a buszra utánam és ahogy először ránézek, egy pillanatra fel sem ismerem, aztán vele is forrón összeölelkezünk. Jól néz ki, dögös a haja, a farmer, a szeme, a szája, jó rá nézni. Butikozunk, közben beszélgetünk, majd beülünk a Szimpla nevű helyre, pontosabban az utcára. Majszolja velem szemben a zsíroskenyeret, én kólázom és egymás szavába vágunk. Aztán sétálunk a délutánban, majd felmegyünk egy táncterembe, ahol az A.J. Christian tart csend meditációt. De rég meg akartam már nézni magamnak! A teremben kb. 30-40 ember ücsörög, páran fekszenek, Christian pedig elöl ül egy karosszékben. Csak két gyertya ég, és a hifiben víz csorog, csipognak madarak. Leghátra telepszünk, a hátam a tükörnek döntöm és ott vagyok. A két tenyerem szembe fordítom az ölemben. Hihetetlen az egész. Olyan forróság áramlik, hogy nem akarok felkelni, jól vagyok, a helyemben vagyok, a középpontomban vagyok, boldog és könnyű vagyok, átlátszó, mint az üveg.
Az utcán megint, csak ujjongok Jankónak. Visszatérünk a Szimplába, itt már itt vannak az ismerősei, amszterdami fotókat nézünk, könyvekről dumálunk Janival és közben azon gondolkodom, miért kell az embereknek szívni, miért nem keresik a középpontjukat, a módosult tudatállapotukat egészséges módon. De nem keserít el, hogy minden mondatban a flash szót hallom, meg a gramm-ot. Évmilliókra van tőlem az a világ. Aztán hazafelé indulunk, és Jankó az utcán megint a karjaiba kap, fejem a magas vállgödörbe dugom és az arcomon a kislány judit virul kifelé. Otthon aztán öcsémmel traccsolunk hosszasan, pizzát eszünk, kisikálom a kádat és a wc-t, fürdök egyet és befekszem a friss, ropogós ágyba és átadom magam az impresszióknak, az éjszakai hidegnek, és a Titkosnak.
Ma hazafelé szintén normálisan beszélgetünk öcsémmel - ritkán tesszük, de most még ez is tök jól sikerül és örülök a testvéremnek. És megérkezünk és Kajti tíz percig extázisban, én nemkülönben, dögönyözöm, gyúrom, majmolom, nyöszörgünk, csaholunk, nyönnyögünk, humbugunk, dörgölődzünk egymáshoz vadul, szétbecézem az én legszebb és legokosabb, igazi fekete kutyagumómat, ezt a fekete szőnyeget, fekete bárányt, millió nevű gombócot. Le nem szállunk egymásról, nem elég a tapintásból, fülropogtatásból, gyurmázásból. Elszaladunk a boltba, az utcán Dóri unokahúgom fut felém egy nagy mezeivirág csokorral. Húszéves topmodell csajszi, de ahogy láttamra megiramodik, mintha hatéves korában látnám, amikor még suta, ügyetlen, de ugyanilyen édes-ártatlan volt. Aztán apával beszélgetünk hosszasan, majd befut anya is, és megkapom a szülinapi ajándékomat. Egy festményt! Egy lány ül rajta, háttal és egy ajtót kémlel, csodaszép kép. A képen állítólag én vagyok, és az ajtó mögött mint hátország anya és apa. Befut Pisti is, anya bátyja, felköszönt és azt mondja, akkora a loboncom, hogy már boszorkányos vagyok, aztán együtt cigizünk a sötét teraszon és a csillagokat kémleljük, míg anyáék sorozatoznak.
Most pedig itt ülök, és úgy érzem, nem tudtam jól leírni azt a csodát, amiben két napja ringatózom, mert ezt élni kell, ezt érezni kell, átélni, jól megrágni, emészteni és táplálkozni belőle jó sokáig. Csilingelek, szélcsengő kapálódzik bennem, a Titkos nagyon fújja!
