A sündisznónak azért van tüskéje, mert nem akarja, hogy megsimogassák? Mert nekem most kurva nagy tüskéim vannak, pont azért, mert miért nem simogatnak meg.

Valahogy különös erők húzódhatnak a kanapé felett-alatt, nem tudom. Ha oda fekszem, és olvasok, biztos fél óra alatt elnyom az álom, és mélységesen mélyen alszom. A lábfejemet Kajti hasa rejti. Néha feleszmélek, de nem nyitom ki a szemem, hanem csak élvezem, amint kacskaringóznak az mtv reklámai, eszembe jut az óvodás mesekönyv, egyszer addig basztattam anyámat, míg elege let belőlem, és én magam kértem el egy estére az óvónénitől, hogy abból meséljen anyám itthon. Szóval itt billegek valami furcsa erővonalakon, hallom, amint kikapcsol a monitor, és ólmosan ébredek éjfélkor. Lebaktatok pisilni, és ahogy eldöcögök a tükör előtt, visszanézek. Az álom összegyűrte az arcomat, a hajam két gömbbe csavarva, és úgy nézek ki, mint egy nagyra nőtt rokokó bébi. Az arcomhoz nyúlok, mint a márvány, forró és sima, ami majd egy cigi után elmúlik.

Huszonnégy óra múlva pont ilyenkor várom A.-t a Westbahnhofon, leszáll a vonatról, átszállunk a taxiba, otthon végignézzük az összes virágot, feltúrjuk a táskáinkat, én mosok először fogat, felmászom a kuckóba, hallgatom, ahogy ő is mossa, aztán a lépcső alatt felszól: alszol már kicsiny édike? Nem - mondom kuncogva, bevackolunk. Párszor rám szól, hogy ne túrjam a párnát, fészkelődni is kell, aztán elájulunk.

A Voltomiglan-t olvasom addig is.

Késő délután álmomban rájöttem, hogy csak álmodom. Amint rájöttem, arra tippeltem, kb. három órát aludtam, aztán az órához mentem, és ugyanannyi volt az idő, mint, mikor elaludtam. Ekkor viszont megint megörültem, mert megláttam, hogy valójában nem is aludtam. 06:27-et mutatott az óra. Azóta zavarban vagyok, ha erre gondolok, viszont sokkal kiegyensúlyozottabb, mint tegnap. Most pedig megyek nemsokára, befekszem a tetőablak alá, végig megyek minden apró porcikámon, legvégül az arcizmaimat lazítom el és élvezni fogom a lét elviselhetetlen könnyűségét.

Bevackoltam a kanapéra. Kajti a lábaimnál szuszogott, ment a tévé, égett a kislámpa, én pedig olvastam Poppertől a Napidőt. Tizenakárhány évesen szerettem, mert úgy éreztem, titkokat ad a kezembe, aztán később elment a kedvem tőle. Hirtelen pózolásnak kezdtem látni kételkedéseit (aki Indiában, meditáció közben egészen különleges spirituális élményeket élt át, miért ragaszkodik kételkedő arcához? Miért nem árasztja magából a jót? Persze, tudom, ennél összetettebb az esete: zsidósága, a pszichológia, mellé a keleti tanok, jól be lehet keveredve.). Vén kajánként tűnt fel a képernyőn és már nem vettem meg a könyveit.

A Napidő kb. felénél tartok most. Olvastam már névtelen asztrológusról, Müller Péterről, Orbán Viktorról, a gyermek Popper Péterről, szitárművészről, és még hátra vannak pszichológusok, művészek, szerelmek. De tetszik. Popper úgy mesél idolokról, ismert és ismeretlen alakokról, mintha akár itt ülne mellettem, én pedig csak hallgathatom, mint egyszerű ember a világlátott rokont, úgy mesél, hogy még azt is meg lehet neki bocsátani, hogy bizony ismétli önmagát. A gyakran előbukkanó német kifejezéseket pedig egyenesen szeretem.

Allergiás vagyok viszont az elütött szavakra: amikor egy szó elején ott lóg egy ott felejtett betű, egy félreírás. Elvégre ez egy Popper-könyv, nem pedig ötszáz forintos puha borítású, rosszabb wc-papírra nyomtatott női ponyva. Egyszerűen kiábrándító. (Tippfehler-ben egyébként Anais Nym: Henry és June c. könyve viszi a pálmát. Annyi félreütést, hibás szót, durva hibát egyetlen könyvben sem láttam, mint ebben a nyomtatásban.)

Jó ez a Napidő, na. Lehetne akár könnyed olvasmány, minden estére egy-egy emberrajz, egy szösszenet a metrózóknak, de mégsem teljesen könnyed, felületes, mert lépten-nyomon fülöncsíphető benne a nagy műveltségű Popper élvezetesen kajálható intellektusa. Ez lesz a sava-borsa a barát-gyűjteménynek, és mellé a szemüveg, amin keresztül egy zsidó szemein át látjuk a világot.

* * *

Végül hajnalra kiolvastam a könyvet és nagyon is jó ez a Napidő!

Már nagyon hiányzik A.. Nemsokára chatelünk, addig salátázik, hallom a telefonban, zenél a foga alatt. Kifárasztott a tegnapi nap, és nem is értem, innen visszanézve, hogy mi is volt velem. Eddig szárnyaltam, most a nyugalom jön. És nagyon örülök, hogy nekem nem olyan férjem van, mint az apám, aki ha eszik, nem képes betenni a tányért a mosogatógépbe, nem veszi észre, ha meglök, miközben kihúzza a fiókot, és nagyon ritka, hogy a száját egy légyszíves elhagyja. Nem rossz ember az apám, csak olyan, mint azok a durván faragott székelyember-szobrok.

A tévében a Másfélmillió lépés megy épp, és pont Püspökszentlászlón vannak, egyik kedvenc helyemen, ahol van egy apáca temető is. Egyszer egy nagyon szép nevűt találtam: Aquináta.

Nyúzott a lelkem. A hajnalban írt verset mégiscsak kitöröltem. Most épp a Zengőről néznek szerteszét, és emlékszem, ahogy Kajti vágtatott a patakban, mikor erre kirándultunk. A kicsi, igazi Hund, aki éjszaka is úgy alszik velem, hogy orrát a nyakamba dugja, és hallom, ahogy szuszog, és amint álmodik, kölykösen vakkant. Ha a fal felé fordulok, a hátam vonalára simul, de erőszakos ám, kiharcolja a kényelmet. Aztán álom határán hallom, lerobog reggelizni, eltelik tíz perc, átgyalogol rajtam és újra itt gömbölyödik. Illatos a bundája, plüsskutya, fekete, és elalvás előtt arra gondolok: épp hatéves, és egy spániel kb. tizenkét évig él. Akkor én harminchat leszek, de nem tudom elképzelni, hogy ő ne legyen nekem. Mint a mama, mikor már beteg volt, de sikálta a gázt, én néztem, amint ütemesen leng karján alul a hús (szerettem belemarkolni) és azt mondtam neki: “mamóca, én nem tudom ám elképzelni, hogy te meghalj” és kuncogtam, mama pedig felnézett és olyan sejtelmes volt a szeme, hogy nekem az akkor elég volt, hogy azt higgyem, úgy is lesz, ahogy mondtam. És úgy is van.

Keverednek bennem a romantikus filmjeim jelenetei. Fülemben a Moszkva parti esték valami szalonverziója szól és masszívan hasítok az álmodozásban. A Moszkva parti alatt charleston ruhában rázom, és a fejemen fekete toll ring, a melleim nem különben és sokkal kisebbek, mint most. A táncpartner mindig ugyanaz, titkos. Ez a kurva remegés tegnap éjjel óta, a hátam közepére nem kívánom, épp ezért egész nap úgy érzem, beszakad a hátam, úgy fúj. Trombiták harsognak, nekem pedig remeg a fúvástól. Vedelem a kólát, szívom a cigit. Tapassz a falnak, hogy eleven festményed legyek. Rosszul áll a monitor, azért fáj a hát? Zene durvul, hasítok, mint gyík a fal mellett. Délutáni felismerésemen agyalok. Nekem mindig kell egy ellenpólus-férfi, de csak játszásiból. Ma már látom, de ugyanúgy meg tudom élni, mint rég. Egy ellenpólus, egy elérhetetlen, akiért elepedek, akit szégyellek még önmagam előtt is. Húzom össze a faleveleket délután a kertben, és közben rá gondolok. Milyen lenne, ha egyszer csak mögöttem teremne? Közben bele-belemarkolok az avarba, az orromhoz emelem, beleszívok, fanyar ősz. (Parfüm ötveneseknek.) Már a Blue Moon szól. Milyen lesz majd újra látni, ilyen vidáman, mint amilyen most vagyok? You swa me standin’ alone, without a dream in my heart. Ez már az Im Juli-ban volt - emlékszel, Tyttö?:) - lebegtek a hajó felett, kibaszott romantikus volt, azóta is mindenkinek csak ezt a filmet ajánlom. Szóval mi lenne, ha újra láthatnám? Mennék felé, és közben gondolatban azt mondanám, anyád, és rajonganék, és az ő fejével próbálnék gondolkozni. Abba, When I kissed the teacher. Ez vagyok én, ez a negédes, myreille-es bő nyálra eresztett évődés. De akkor is! Amíg hazatekertem a benzinkútról, elfelejtettem a jó mondatokat, és ahogy suhantam, túlcsúsztam az utcánkon, aztán úgy tekertem, mint Kate Winslet az Egy csodálatos női elmében, fiatalon, miközben dugni hajtott. Délután egykor már annyira, hogy befeküdtem a kádba, holland nyelvkönyvvel, és olyan mondatokat mondtam hangosan, mint W. en Judith zijn blij. (W. és J. boldogok.), de tíz perc után belefáradtam a boldog krákogásba, mert közben azon agyaltam, vajon melyik életemben voltam a csaja, és vajon Beaufortban ismertük-e egymást, szóval kurva fárasztó tud lenni a folyamatos szárnyalás, ezért a földre basztam a könyvet, és víz alá mentem, pedig nem is akartam hajat mosni, de kellett, hogy fejtetőig vizes legyek, mert persze kicsit a víz is ő volt, és akkor megint anyáztam és ismét konkrétan éreztem, milyen volt, mikor hozzám tolta magát, piros kabát volt rajta és öblítő illata volt a pulcsijának, és akkor egy számbanyalás közben eszembe jutott a felesége is, hogy de kurva szerencsés, de vissza kellett nyalni és már csak rá gondoltam, meg arra, hogy milyen melltartó van rajtam. Ma arra is gondoltam, hogy megoldhatnám úgy is, hogy lírába emelem, de túl jó lebegni, egyelőre, majd éjjel kettő felé, a tizedik cigi után. Ma már voltam a szőke csajszi is Az angol betegből, mikor az Almássy csokipapírral csalogatja a színfalak mögé karácsonykor, és az ötven négyzetméteres szabászasztalon hastáncoló magyar matahari (holland volt az is), meg Clementine A makulátlan elméből, meg a kurva az Egy asszony illatából, akihez Al Pacino felment, de akit sosem mutattak a filmben, de leginkább W. fehérmájú szeretője voltam, elmormolom hát:

“A testemet, újra vissza, hogyha kapnám,
ha újra megfeszülne a bőr a hasamnál,
ha combom olyan vadul és keményen
tudna szorítani megint, mint régen,
ha újra puha lenne két szögletes vállam,
tudnám, de tudnám, mire is használjam!
Nem szégyellnék én senki karjába dőlni,
kocsmákban nevetni, durván viccelődni,
térdelni, oldani szíjat, oltani vágyat,
vennének-adnának lucskos férfiágyak,
sikítanék, ha kéne, lihegnék, hogyha vágynék,
engem rettegne minden férfiágyék,
eladnám magam és gúnnyal mosolyognék,
ha megkaptak (mert biztosan ezt hinnék),
kurva lennék, könyen elfeledhető,
nem megbízható, könnyű szerető,
hazudós, kedves és mindig változó,
szívén és száján kinek súlytalan a szó,
pillanatpillangó, színes, semmit érő,
ki bele se kezd, úgy mond le életéről.”
(jónás Tamás)

Ezt a verset 1999. február 27-én téptem ki a Népszabadságból.

Most írja A. az sms-t, aki épp egy yachtos party-n van, hogy “Örülnék azért, ha itt és most együtt zabálnánk magunkat az orgazmusig.” Visszaírtam neki: “Nekem a sziNpla orgazmus is jól jönne most.” Válasz: “Lesz minden.”

Kettőkor megírom a Lebegő libidó-t.

Ahogy beírtam ezeket itt fenn, szinte az egész ki is szállt bennem. Biztos valami hatalmas bolygó basztatja a Vénuszomat. De várom már, hogy újra Bécsben legyek, kuckó, meleg, A. keze a tarkóm alatt, már csak pár nap és Manchesterben sasszézunk, fotózunk, nézelődünk. Még el is anyátlanodtam kicsit. Arra milyen zene jó?

“A ‘Tibetben a lélek’ a csendről szól. Arról, hogyan találhatjuk meg zajos, dübörgő világunkban a csendet. Mit lehet a csendről írni? A semmiről? Sokat. Sokkal többet, mint hinnénk. Azért merem állítani, mert a csend ellentétéről, a zajról szóló értekezésekkel egész könyvtárakat lehet megtölteni. A csend a lélek nyelve. Innen közelítve nagyon nehéz írni róla. Pedig csak így lehet. Gondolataim szétporladnak, még mielőtt papírra vetném őket, ahogy a napsütésben a tó vize párolog a felszínen. Egy tó tükrére írtam. A lelkemre.”

Ezek a ‘Tibetben a lélek’ utolsó sorai. Nem csak az utolsó bekezdés, hanem az egész könyv vagy csupa klisé (’egész könyvtárakat lehetne megtölteni, ‘a csend a lélek nyelve’ stb.), vagy tehetségtelen ujjgyakorlat. Nem értem, de nem az írót, hanem a kiadót. Adva vagyon egy magyar faszi, aki felesége és gyereke halála (amit nagy valószínűséggel ő okozott egy autóbalesettel - megjegyzem, sosem derül ki egyértelműen ebből a szarból), majd a letöltött börtön után elad mindenét és a pénzéből Tibetbe megy. Tibetben találkozik egy amerikai topmodellel (női ellenpólus), akiről szintén nem igazán derül ki, hogy mi is a baja (egyetlen alkalommal tesz említést a szerző egy régi kemoterápiáról). Kezdtem félni, nehogy a megvilágosodás kapujában jöjjenek össze (de nem). Van még egy mindentudó, latinos műveltségű tibeti szerzetes, Congka (a spiritualitás képviselője) és a kínai idegenvezető (a világi megtestesítője). Naná, hogy Congka a szimpi, a kínai meg a bugyuta, kommunista törpe. Ezek négyen bóklásznak Tibetben. Congka osztja az észt Tibetről és a buddhizmusról, a kínai rátrompfol kultúrpropaganda szövegeivel, míg az amerikai csajszi (persze spanyol szülők, hányattatott gyerekkor, majd önerőből világhír, pénz) leginkább unottan ücsörög, és hősünk, a mélymagyar borász a szőlőjét hívja vissza, balaton-felvidéki tájakat, és olykor gyenge próbálkozást tesz az amerikai nő felé elmagyarázni a Mélymagyart, az ősmagyar lelket, honfoglalást, Trianont, meg a búsuló juhászt, mint a magyarság kollektív tudatalattijának emblematikus momentumait. (De könyörgöm, ha már buddhizmus: akkor én bizti, hogy előző életemben is magyar voltam?..) Néha még odáig is elmegy, hogy párhuzamot vonjon a megszállt Tibet és a Csonka Magyarország között, halleluja. Persze nagy magyar lámánk, Kőrösi Csoma Sándor sem maradhat ki egy bekezdés erejéig. Minek ment ez az borász Tibetbe? Vezekelni, megvilágosodni, túrázni, csajozni? Az olvasó mindvégig totál bizonytalan.

A nyelvezet. Mintha egy tehetségesebb humános gimnazista kezei alól kikerült, asztalfióknak írt műelmélkedés. Sehol egy plasztikus leírás (holott a helyszín ugye adott), sehol egy érzékletes jellemábrázolás. Az elhangzó Buddha tanítás mintha másolat lenne a Buddha beszédei könyből. (Talán épp írói válságban volt Tolvaly Ferenc, és ctrl c+ctrl v.) Congka regéi Tibetről, a buddhizmusról silányabbak, mint az óvodásoknak írt ismeretterjesztő, nagybetűs, sok képes könyvek.

A lélekről szóló könyv Epilógusa teszi fel az i-re a pontot, ahol szó esik az Aspirinről, Paracetamolról, Immodiumról, Diamoxról mint a zarándokút nélkülözhetetlen kellékeiről. (Lehetne a könyv akár egy hosszú lére eresztett fizetett hirdetés is.)

Tolvaly szívszaggatóan tehetségtelen író (?), viszont ügyesen elleste az ezoterikus irodalom legkommerszebb írójának, Coelho-nak trükkjét. Végy egy válságban lévő nőt és egy férfit, utaztasd őket, és csenj a történetbe unalomig elcsépelt igazságokat, ezoterikus gondolatokat. Szenvedd ki magadból mindezt cca. 300 oldalban. Az ujjgyakorlatot ismételd évente egyszer.

Már boltokban az új könyve: Boszporusz felett a híd. Érdemes lenne a párhuzamokról tanácstalan magyar szakos bölcsészeknek diplomamunkát írni. “A regény főhőse, a Németországban élő magyar agykutató keresztúthoz ér: elveszti a feleségét, és nem sokkal ezután súlyos, rejtélyes betegség viszi el egyetlen fiát is….”

Gondolataid szétporladnak, még mielőtt papírra vetnéd őket, kedves Tolvaly Ferenc. Legalább ez bejött.

Az úgy volt, hogy már kurva rég szerettem volna hőlégballonozni és egy elvetemült pillanatomban felhívtam a pogányi repteret, ahol megadták XY telefonszámát; őt hívjam, ő a felelős. Felhívtam, előadtam magam, mire gyorsan elhadarta, hogy visszahív, csak most egy hollandtól vár egy visszahívást. Visszaültünk az albérlet konyhájába, kinéztem az ablakon, május volt, sárgán világított a lakótelep és izgultunk. Vissza is hívott, igen, ballonozni akarok. Egyébként mivel foglalkozol? Egyetemista vagyok. Ja, német és angol is? Szuper, pont egy ilyen embert keresek, nem akarsz nálam dolgozni? Ja, ha már így összejöttünk, de igen. Egy óra múlva már a cég telephelyén voltam, térdig jártam a ballonselyemben, és gyorsan telefonáltam is egyet a hollanddal. Hány éves? Harmincöt? Aha, hát a hangja nem szimpatikus, de meggyőzően beszél. Jön nemsokára Magyarországra. Aha, para beindul. Másnaptól már nem nagyon jártam be előadásokra, hanem belevetettem magam a munkába, imádtam, élveztem. Aztán egy reggel mondja az immár főnököm: itt a W., mindjárt berobog. Hűha, basszameg, erre nem számítottam. Hallom, a folyosón jön már. Szapora szívverés, add elő magad. Ajtó nyílik, és belép. Nagy vigyor, olyan sármos fej, hogy lemegyek hídba, jesus, na erre azért nem számítottam, hogy Bruce Willis, Jean Reno és Robert de Dino keveréke ez a holland. És innentől…hát egy gyönyörű munkakapcsolat. És az, hogy mikor jön, előtte és utána egy hétig a föld felett lebegek. Sok vigyorgás, sok visszafogott évődés, munka után együtt borozás, utána azon ábrándozás, amint elvágta a pohár széle a száját és csepeg a vér és huhdeerotikusvagyakurvaanyádat. Sistergés, beszorít a sarokba viccesen, de bejön egy kolléga, sok gyanú, alaptalanul, idebenn pedigédes, követelődző vágyakozás, odakinn visszafogottság. Kocsikázás kollégákkal, miközben hangosan énekli ezt, és a hátsó ülésre, az ölembe veti a fejét, visszatolom, anyád. Aztán egyszercsak felmondtam, mert veszélybe került a lediplomázás lehetősége, muszáj tanulni, na. Következő nap ott volt repülővel, nem mondhatsz fel. Később aztán mégiscsak felmondtam, amikor egy hajszálra voltam az egyetemi kibaszástól. De a kapcsolat él. Ha jön, találkozunk és addig borozunka kocsmákban, míg ki nem rúgnak minket.

Aztán már nincs egyetem, de van W., telefon, itt vagyok P-en, gyere este. Buszra pattanok, repülök, mint a szélvész, bizsergek, de jó lesz újra látni. A szálloda előtt várom. Jön is, ugyanaz a széles mellkas, ugyanaz a sármos vigyor, vidámság, dörmögő hang, erős kézfogás. A kezembe nyom egy szélmalmos bonbont, sosem kaptam még tőle ajándékot, kibontom, eszem rögtön az utcán. Borozunk, beszélgetünk, leginkább ő mesél, én mit mondhatnék, én csak bámulom, és minden pillanatban csodálom a látványt. Megint zárnak, de rendel még egy üveg bort elvitelre, hoppá, mivan? Kilépünk az utcára, tele sok turistával, vigyorgunk, dumcsi, aztán egyszercsak elkap, és már az ölelésében nyomorgok, úgy csókol, hogy úgy érzem, száz emeletes ház liftjében hullámvasutazom sebesen, majd megáll, eltol, borosüveget a színház előtti szökőkútba dugja, hűteni, és hogy mégjobban szoríthasson, szemem sarkában árnyak suhannak: turisták mosolyognak meg minket, miközben eszem és esz. Aztán muszáj tovább sasszézni és a szálloda előtt ácsingózunk, haza indulok, ő pedig be. Aztán egyszercsak a karomon érzem a kezét, na komm jetzt. Lefizeti a portást, és már fenn is vagyunk és két csók között az ágyban hajózunk és azon kuncogunk, hogy a kedvenc holland szavam a nyolcvan (ejtsd daHHtaHH). Hajnalban haza, másnap a munkahelyemen mindenki furán néz. Szétvet a boldogság.

Egy év múlva találkozunk, ő zavarban, én nem, ezért megnyugtatom, nincs semmi gond, én nem akartam, hogy problémái legyenek, nem akartam a házasságát szétbaszni, nekem csupa boldogság volt vele, egyszeri és megismételhetetlen, annyira jó. Amikor kijövünk a kocsmából, megindul a karja felém, de nem merünk összeölelkezni, pedig megint a szálloda előtt állunk és konkrétan elfutok, elmenekülök előle.

Most elküldtem neki a házassági fotókat. Egyszerűen kuncogok, nevetek, mikor azt olvasom a válaszában rossz németséggel: “ich habe eine gute timing gehabt damals…”. Ő az első, aki a házasság napján reggel hétkor már sms-ben gratulál. Egyszerűen a Lieblingem. Mindegy, ha két évig nem találkozunk, ez a szeretet, egymás imádata él, eleven és ha összefutunk megint, ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Pancsolok a jelenlétében, ő az enyémben, tudunk egymásról, több ezer kilométerre is, és ha telefonozunk, tudom, jobb napja van, és nekem is. Egyszerűen időtlen ez a kapcsolat. Nincsenek benne nagy szavak, sallangok, még beszélgetni sem kell, csak néha-néha összefutni, vigyorogni, örülni egymásnak, és tovább menni, csinálni az életünket.

Egyszer egy borozás alkalmával azt mondja: ha nem lennék nős, már rég elvettelek volna feleségül, mert melletted kivirulok. Akkor azt hittem, becsúszom az asztal alá, mások meg buta fruskának tartottak, de nekem az mindegy. Pedig jó szar a házassága. De neki ez az útja, nekem pedig A. az utam. De egyszerűen össez vagyunk kötve. Szabadon, vidáman, szeretetben. Mindig úgy hívott: “unigirl”. Novemberben találkozunk legközelebb. Az a tervem, hogy a kocsiban együtt énekeljük teli torokból a Candyt.

A. Friedrichshafenben van egy Messe-n a hajóval. Hiányzik nagyon. Mert mi hiába vagyunk távol egymástól, folyamatosan kommunikálunk: telefon, chat, sms, telefon, chat, sms. Most pedig nem tudunk. Mikor reggel felkeltem, csak felhívtam, hogy mondjuk egymásnak: puszi, utána pedig repkedtem. Egy hét, és megyünk Manchesterbe, és megint turistásat játszunk. Toti, hiányzol, na!

Most voltam először Dombóváron. Csodanyugis egy város, nagy fák, sok zöld, rengeteg zöld, szépen felújított házak. A vonatút odafelé nagyon szép térségeken visz, még alagút is van, hosszú, tök sötétben, izgi. Olyan jó volt az egész…Beszélgettünk, mi egyívásúak, táncikáltunk, nevetgéltünk, jót ebédeltünk ma délben egy nagyon hangulatos, igényes étteremben, aztán hárman három felé mentünk. Ági vissza a lakásába, Évi haza Siófokra én pedig ide. Tökéletes harmincvalahány óra volt. Nem is nagyon tudok róla mit írni, mert még most is ezeket az órákat élem idebenn.