Kurva meleg volt a kórteremben, nem járt a levegő, anyám szelet akart. Nyitom az ablakot. Nagy, dupla, cibálom a sötétítőfüggönyt balra. Egy sötétbarna falevél esik elém a párkányra. He? Már most száradnak a levelek? De ha jobban megnézem, miért is szőrös? Ennyire fáradt vagyok, hogy egeret látok egy falevélben? Hát nem. Denevér, bazmeg, denevér. Az onkológián, a kórteremben, a függönybe bújva. Ott áll a nővér is, mit csináljunk, nabazmeg, ilyen nincs. Nővér ránt egyet a függönyön, denevér felriad, vadul verdes, össze-vissza repül, és gugolok, és lefogom a loboncomat, felsandítok, a nővér ugyanezt teszi. Mit csináljak, röhögjek? Mert ez a denevér a hajadra száll, és megskalpol - legenda rángat mindjárt vihogásba, miközben azért félek is, meg a denevérrel próbálok kommunikálni, hogy bazmeg, húzzál ki innét, a másik ablakon, előre, azon nincs szúnyogháló, de közben eszembe jut, amikor a Tátrában is berepült este, Imi kuncogott, én meg rögtön a fürdőszobába szaladtam, de kurvára verdes, de szőrös a háta, undorító, picsába, nahvégre, kinn van, uh.

Denevér, onkológia. Fel nem fogom. Mai magyar egészségügy, komplett elmebetegség az egész. Horváth Ágnes főfoglalkozása karrierista pedig ásványvizet kóstolgat a hőségriadóban.

Keveset beszélgettünk ma anyával. Feküdt csendben, és szenvedett a melegtől. Az arcát egy bevizezett törölközővel takarta el. Eddig még sosem volt a 3. sz. kórteremben; kegyetlenül igénytelen hely. Viszont jól viselte a kezelést, és megint nem lesz majd rosszul. Napközben elmentem megvenni a teafüveit.

Az üzletbe lépve egy forrón sütő szempárba botlok. Alacsony, negyvenes éveiben lévő nő. Miniruha, kidundorított mellek, ízléses ékszerek, vadromantika valahogy. Mogyorószín szemek, szép pillák, kissé réveteg tekintet. Nagyon belenézek a szemekbe, aztán, míg egy másik vásárlóval befejezi még a mondatot, keresgélni kezdek a polcon. Csalán, zsurló, porcsin, orbáncfű. Az üzletben az a hamisítatlan gyógynövényillat, jó zene szól, vérnarancs falak, guszta üzlet. Hallom a hátam mögött, amint az eladó sietve válik meg a vásárlótól, és már mellettem is terem. - Mit adhatok? - Csalán, zsurló, porcsin, orbáncfű. Illatos zacskókat kap elő, majd a fiókban kutat. - Jaj, de jó, porcsin is van - lelkendezik a fiók mélyén, és valahogy megtetszik, hogy ennyire örül, hogy tud nekem porcsint adni. - Szeretheti az üzletét - állapítom meg, és a hátára mosolygok. - Ez valójában milyen tea lesz? - Vesetea. Ajánl más filteres veseteákat, összehasonlítjuk az összetevőiket. - Köszönöm, maradok ennél: csalán, zsurló, porcsin, orbáncfű. - A receptet nem rég találtuk meg nagymamám fiókjában, az a híres természetgyógyász, a Bischof állította neki össze - kezdek a mesémbe, aztán elmesélem, hogy anyukám a hegyen fenn most épp kemoterápián van. - Nagymama is beteg volt? - kérdi; szinte suttogva beszél, de tökéletesen érthetően. Szépen artikulál, és nevető fogsora van. Kissé olaszos, ha jól megnézem az arcát. Aztán elmesélem mama 42 napos kúráját, mikor semmit sem evett, csak teákat és céklalevet ivott. - Szinte beleborzongok ebbe - suttogja és látom, könnyes lesz a szeme és issza a szavaimat. Ő is ismeri a Bischofot, járt nála. Beszélgetünk mindenféle terápiákról, vitaminokról, mikor egyszer csak mondatomba vág. - Te foglalkozol ezotériával? - kérdi lassan, és olyan mosollyal, amitől felolvad a vaj (és a szív). - Igen - felelek, és felcsillan a lelkemben, hogy tudtam!, ahogy beléptem, megláttam benned én is. - Néz, hosszasan. Hol balra, hol jobbra billenti a fejét. Néz, mint ahogy varrónő néz egy nagyon eltalált ruhájára. Mosolyog. Mosolygok én is. Jó fél percig nem szólalunk meg. - Gratulálok önmagadhoz. Így egészben. Ahhoz, ami-aki vagy. Csillogsz, vibrálsz, jaj, de jó nézni téged, már megint meghatódom és beleborzongok ebbe az egészbe - és látom, megint könnyes a szeme. A mellkasom, mint egy boldog gólyafészek, ahonnan alig egy perce rebbentek ki a fiókák. Boldog vagyok ezekben a percekben és összeérek ezzel az izgalmas nővel; a testi szépségével, és a bájjal, finomsággal, amit a szemgolyóin keresztül nézek. Beszélgetünk, és érzem, így maradhatna ez holnap reggelig, annyira vágyna most erre.

Az ajtó csilingel, középkorú úr lép közénk, hirtelen zavarodottan összemosolygunk, eszembe jut anyám, és gyorsan elköszönök. - Megyek most, nem szeretném tovább egyedül hagyni anyukámat, minden jót, és nagyon-nagyon örülök most - búcsúzom, és még kifordulóban is egymás mosolyába kapaszkodunk.

Maradtam volna még, mert odabilincselt a vágyakozása, hogy megoszthassa magát valakivel. Maradtam volna még, mert engem is felkavart, hogy valaki érezni tud. És olyan szép nő volt, olyan jó volt ránézni. Láttam a görcseit, kétségeit, és a sugarait, mert ha én ragyogtam, ő ugyanannyira. Nagy mosolyban léptem az utcára, és ez a mosoly több lépésig kitartott még, autós könyökölt ki és nézett rám érthetetlenül. Ő volt a mai gabim.

Nyomok, amiket magunk mögött hagyunk mindenfelé.

Felszabadultam. És nagyon jó. Földtől eloldja az eget a hajnal, s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra, a csilló könnyűség lebeg. Most pedig befekszem a tetőablakom alá, a Hund mellém gömbölyödik, mint habverőn a hab, fülemhez kagyló, benne A. hangja. És holnap minden jól fog alakulni anyával.

Hosszú idő után újfent hajnalig chateltem, miután egyszer már kikapcsoltam a gépet, hányásra való tekintettel. Aztán vissza, és reggelig. Reggel anyám még a wc-n ül, mikor letámadom, hogy semmiféle szentbeszédet nem óhajtok meghallgatni a tátrai útról; ismerem a gondolatait. Aztán sírni kezdett. Egyrészt félt a kemótól, hogy mit szólnak a doktorok az eredményeihez, másrészt gondolom miattam. Megsajnáltam, és azt mondtam neki, meghallgatom, nem akarom belé fojtani a szót, de ne most. Az utat Pécsig szinte totál csendben tudtuk le; szólt a Sláger Rádió és benne a fasiszta Bumeráng, amitől Szederkénynél már kurva szarul voltam, mert amikor arról beszéltek, hogy vannak-e olyan vegák, akik csak vegákkal dugnak, mert a húsevő nőknek húsízük van (sem A., sem én nem eszünk húst, ezért a család és tágabb ismeretségi körünk idiótának, de minimum furcsa szerzetnek tart minket; ‘egy újabb hepp, kislányom’), akkor már azt éreztem, hogy összeesküdött ellenem az egész kibaszott világ, és most anyám és az öcsém itt a kocsiban arról agyalnak, hogy vajon dugás közben A.-val sunyin csekkoljuk-e, ki kapott be egy darab csabai kolbászt. Kinyomtam a rádiót, kapja be az a buzi bagázs, anyátokba menjetek. (Most olvastam Vámosnál és ide kapcsolom: United Steaks Of America.)

Felmegyünk a lépcsőkön, fel az onkológiára, ahol a folyosón minden ablakon be van húzva a függöny, és ettől valahogy megint csak rossz érzésem támadt, nem kellemesen árnyas, hanem baljós lett az egész osztály. Nem a szabadszájú Teri nővér volt, hanem a kis vörös roma ápolónő, akiből süt a bizonytalanság. Nézi anyám vérleleteit, és még mondja is, hogy “GTP? GOT? ALP? Asse tudom, ezek mit jelentenek…”. Nem baj, mert mi már ki vagyunk művelődve, felivlágosítjuk az amúgy teljesen jóindulatú nővérkét, hogy amit keres, azt ez és ez a rövidítés alatt lelheti meg. Anyám eltűnik az orvosi szobában. A lépcsőn egy összenyomott rugó, középkorú asszony érkezik tini lányával. Alig bírja szusszal a hat lépcsőfokot. A lány lehet vagy tizenhét éves. Leülnek velem szemben. Látom, a nőnek frissen nőtt haja van, lábán ortopéd szandál. “Annyira félek, hányingerem van reggel óta” - panaszkodik a gyerekének. - “Anya, ne izgulj már.” Mit mondhatna ez a fiatal kiscsaj a rákos anyjának; mások fiúznak (és gondolom ő is, nem rossz csaj, és kedves is), ő pedig az anyukáját kíséri kemóra. Kurvára nehéz a testem, a lelkem, a szívem. “Jók az eredményei” - hallom a fiatal rockerdoki hangját, és valahogy megkönnyebbül az atmoszféra, és elhúzódnak tőlünk a félelmek. Hallom, amint az anyám alázatosan kérdezgeti a dokit. Én meg magamat: na mennyire vagy most fásult? Közben a nővérke rohangál, valakinek félrement az infúzió. Papucsol vissza, a nő velem szemben vaskos mappát emel az orra elé, mikor a leleteit kéri: elnézem: készséges, meghunyászkodó. Kibaszottul sajnálom. Aztán anyám kijön, megkönnyebbülve, ismét hiányzott valami a vérvételből, vért vettek tőle, nyomja a vattát a kézfején.

A táskáját a kórterembe visszük, egy ablak sincs nyitva, az áporodott levegőben két nő fekszik. Egy szép és egy idős, összeaszott nénike. Eszembe jutnak a Schindler listájából a jelenetek, mikor felszámolják a varsói gettó kórházát, és ahogy ott hevertek a kopasz félhalottak. Gyorsan innen ki, nem akarok itt lenni, zöldet akarok, szépet, életet, boldogságot, azt a rák előtti állapotot, mikor még semmiről sem tudtunk és semmi baj sem volt.

Lesétálunk, bíztatom anyát, mert valóban jók az eredményei, de közben magam mellett megyek, kimerülten, és még mindig az a tinilány jár az eszemben. Kivel beszéli meg, hogy az anyukája beteg? Ő kap-e segítséget? Az ő lelkét ki vigyázza?

Az Árkádban aztán felderülünk, vásárolunk. Mindig ilyen ez a kemó előtti újfent megúszott egy nap.

Aztán amióta itthon vagyok, csak a fülhallgató a fejemen, próbálom kiénekelni magamból a fasz se tudja mit, mindent, “a vározsbaKKerültvidékillllányrólhogyboldoglessssztalááán.”, egymás után a cigik.

Aztán Imire gondolok, amint a Vág völgyében biciklizik, pusztuló lovagvárak felette, ő lenn a mélyben, bódító erdőszagban. Látom, amint izma rebben a hajtásban, gondoljrámvirágazvolnaszép, kongó lelkembe térdelek.

Fél kettökor éjjel azon romantikázom, miközben a fülemben szól az Abba-tól a One of us is crying, hogy arra vágyakozom, hogy a Dráva utca mélyén feküdjek a szönyegen, ez a zene szóljon, és with my one and only nightbird csak úgy egyszerüen legyünk. Ezért ajog a pici szívem. Olyan kurva romantikus hangulatban vagyok, hogy a magamon-meghatódás határát súrolom. Szerintem egy szót sem szólnánk egymáshoz, és még a Victory of love-ot is bögetné nekem, mindegy, hogy az egész bérházat felverné vele. Csakis dark-hang verzióban. Mert imádjuk egymást téren és idön túl. From here to eternity.

A mai mélypontomból megmentett P. levele. Passz. Gyönyörüen írt.

A vihar óta nem voltam. A látvány döbbenetes, mintha egy másik bolygóra kerültem volna. A régi, sötét fenyveseknek nyoma sincs, csak kitekeredett hatalmas gyökerek, a kipusztult erdö helyén lila virágok. Magasabban - hála - minden olyan, mint rég. Legalábbis a látvány. Az érzés sehol. Voltunk a Csorba-tónál, a Predne Solisko-n, aztán a Tarpataki-vízesésnél, Löcsén, Poprádon, Késmárkon, A Szlovák Paradicsomban a Sucha Bela-i létrás túrán, Krakkóba is átmentünk, Auschwitzben is voltam újra.

Ez a hét az idegbaj hete volt. Totális idegbaj a szüleim és A. miatt, hogy mindegyik fafejü, eröszakos, modortalan. Szakadékból kinézés volt ez, múlt és jelen között, mikor ráérösen néha búsan merengtem azon, milyen jó is volt igazi túratársammal, Imivel a mi drága Tátránk, együtt. Nyoma se volt az èrzésnek ezen a héten. Csak a civakodás, befeszülés, amit felváltott néha egy-egy röpke örömszerü pillanat (jó gyorsan tova is tünt mindig). Nem támadtam csúcsot, mert nem volt kivel, és a befordulásomtól én is lusta lettem. Esténként sírtam az ágyban, a könyvemet nem tudtam olvasni, mert más foglalkoztatott, viszont visszaszoktam a cigire, és sokat szívtam; cigiböl is. Soha többet nem megyek A.-val és anyámékkal együtt nyaralni. Anyámhoz nem tudtam közel kerülni, mert kerülni kezdett, mivel A.-n kiakadt sokat. Aztán már én kerültem az egész népes famíliát. A cirkuszos hét kicsúcsosodása az utolsó napi hazatérés akció volt, mikoris A. kitalálta, hogy ne menjünk anyámékhoz haza, hanem egyböl vissza Bécsbe. Apám a fasz tudja miért, de Pozsony felé vette az irányt, szerintem át akart minket vinni Bécsbe, de útközben meggondolta magát, eltévedtünk, min. két órát kóvályogtunk a határ mentén, Dunaszerdahely, Galánta, Velky Meder, kisfaszom, mire végre Györbe értünk a vasútállomáshoz. Hát ennyi. Valahol tudtam, hogy ez így lesz. Csalódtam az egész családban, A.-ban, de legföképpen önmagamban, amiért képes vagyok emberek közt gyötrödni, ahelyett, hogy kiállnék magamért.

Azt hittem, majd csöpögös posztokat fogok írni csúcsokról, cirkuszvölgyekröl, de semmi. Kurva sok a túrista, az igaz. A hegycsúcsokról (persze csak a könnyen megközelíthetöekröl) fürtökben lógnak a vasárnapi túrázók. Auschwitzban nyomorogsz, miközben a gázkamrák felé araszolsz. Krakkó fél nap erejéig feledteti az idegbajomat, egy kurvajó város; többször jártam itt, de most látom csak igazán. Minden utacasarkon templom, eleven történelem, jéfej arcok, magával ragadó helyek. Jó kaja egy grúz étteremben. A szlovák - lengyel határ után Auschwitzig csodaszép lengyel helyek, tisztaság, jó utak, kurva nagy forgalom. A szlovák teszkóban isteni sajtok. Egy hét idegbaj, szégyenkezés, befeszülés, kielégítetlenség, sírás, visszahúzódás, és azzal szembesülök, hogy mindenki - beleértve magamat is - kibaszott egy szánalmas alak.

Most meg majd két nap, újra Pécs, a második kemó anyával, biztos kioktatnak, hogy A. ilyen és ilyen volt, majd jól elengedem a fülem mellett. Évi és Ágival kb. február óta nem találkoztam, Anna nem válaszol két napig egy sms-re, ök a barátaim, igen;  kérdés már csak az, hova a picsába bújjak el. A faszkivan. Hol van a szabadság vad kakukkfü-illata?

Csalókanapfény, 2007. augusztus 12. Nyomoroncia. A szó a stúdióé.