Ma valahogy jó volt; laza és könnyed és mertem kicsit boldog-ulni. Jót ebédeltünk és kedvesek voltunk egymással, és pránáztam délután. Ilyen szinte semmitmondó napoknak örülnek az öregek? Egy hét mulva érkezik a pápa ide Bécsbe. Semmi bájt és spiritualitást nem vagyok képes felfedezni benne, és azon gondolkodom, miért hiszik emberek, hogy a pápa Isten földi helytartója, és több bárkinél is, csak azért, mert egy egyházi méltóság. Megy a nagy felhajtás, még sms-t is lehet majd töle kapni, viszont a Praterstern-nél az óriásplakáton már fekete fogat rajzoltak neki, és az arcára vésték, hogy gottlos.at. Nem mintha számítana, vagy?

Nem tudok már verset írni. Néha eszembe jutnak hasonlatok, rímek, és gyorsan elfelejtem öket. Vagy nem vagyok túl egyedül, vagy nem vagyok túl boldogtalan.

Egyszer, nem sokkal azután, hogy kiköltöztem ide, álmatlanul hevertem a galérián. A. még dolgozott, egyedül feküdtem. A felettünk levö lakásból lehallatszott az MSN hangja, mikor üzenet érkezik. Hirtelen sóvárgó nosztalgia kapott el akkor, mert a jelenbe kerültek azok a leginkább téli esték és éjszakák, mikor egyedül a szobámban, a tetö alatt böszen chateltem, és Kajti mellettem szuszogott vagy a lábamat melegítette. Ez ma jutott eszembe, nem is tudom, miért.

Csírázik a búzám és a másik búzám pedig bújik a föld alól. Viszont nincs mit olvasnom. Befejeztem a Vámostól a New York-Budapest metrót. Az egész regény nekem egy nagy várakozás, hátha a következö fejezetben lesz valami nagy durranás és végre magára talál a föhös. A végén olvasom, hogy Vámos három évig írta a müvet. Lehet, nem kellett volna. Egyetlen egy pillanatra sem kapta el azt a valakit, akiröl írni akar. Szeretem Vámost. A Márkez meg én üdítö volt, de csak mert ismerem Marquez-t, az Anya csak egy van évekkel ezelötti élmény, most pedig nincs kedvem újra olvasni, de emlékszem, anyámnak is ajánlottam, és undorkodva adta vissza. A Zeng a zének-re kurvára nem emlékszem. Szándékosan hagyom a felsorolás végére az Apák könyvét, ezt a gondosan kimüvelt, részletes, igényes, mind témáját, mind  stílusát, nyelvezetét tekintve tökéletes remekmüvet. Nem is tudom, adott-e azóta ki valamit Vámos, de magasra tette magának a lécet.

Szóval nincs mit olvasnom momentán. A könyvtárban nincs meg a Fogság, pedig ezer éve el akarom olvasni, és a 4000 forintot pedig valamiért sajnálom rá. Eszembe jutott, hogy elkezdek Wass Albertet olvasni, mert a nyaralás alatt a családból ketten is öt olvasták, de ahhoz ki kell várnom, hogy könyvtárba jussak. De töle is mit? Egyszer elkezdtem az Antikrisztus és a pásztorok-at, de nem jött be. Ha valaki olvas, ajánljon valamit, de könyörgöm, ne az Ötös számú vágóhidat, mert azt nem tudom végigolvasni, nem értem, mi olyan kurvára ajnároznivaló azon a könyvön, holott Vonnegutot nagyon csípem. Így megy ez.

És nagyon hideg lett. Tegnap még tárt ablakok mellett ücsörögtünk bele az éjszakába, ma este minden csukva, és öszszagú az utca.

“szalagkorlát a kétségbeesés
szakadékja mentén” - most olvastam.

Reggel apámat és öcsémet vártam az ablakban ülve-cigizve, és be is futottak, kilenckor. Öcsém most volt elöször itt Bécsben nálunk, örültem, hogy körbenézett. Sütöttem nekik levelestésztába tekert nektarinos-citromos-fahéjas mandulakrémet, ez volt a reggeli. Aztán útnak eredtek Stuttgartba. Mi pedig a Mariahilfer-re, megnézni, mi mindent áraztak le így a nyár végén. (Valóban nyár vége volt ma: egész nap szemerkélt, szürke volt az ég és kellemesen hideg.) Gyorsan átfésültük a C&A-t, H&M-et, Peek&Cloppenburg-ot (mind &-es, ugyhe?:) ), A.-nak vettünk három inget összesen 15 €-ért, valamint egy tuti vászonnadrágot 9 €-ért; szüksége lesz rá, de titok még, hogy miért.

Aztán csorgattuk a nyálunkat a Nordsee-ben a csodaszép rántott halszeletek elött, de ellenálltunk a húsnak, és elmentünk a Reformhaus Neumüllerbe, ahol mindenféle csírákból és növénykeböl összeállított salátát eszünk, miközben a közönséget méregetjük. Megállápítom, hogy aki egészségesen étkezik, az vagy mélyentellektüell, tarisznya (bölcsészkaros), vagy nemes egyszerüséggel egy balfasz. Persze nem rossz arcok, de pont olyanok, akiktöl világ életemben távol tartottam magam: a felszínen finomkodó, simapulcsis, nagyon higiénikus, nagyon kimért, savanyú, sótlan, sápadt lények.

Aztán tovább az utcán; míg elszívom a cigit, A. eldöntheti, együnk-e mégiscsak a Nordsee-ben valami dögös halat. Azt mondja, egyek én, de ö nem eszik. Én meg azt mondom, vagy együtt, vagy nem eszem. Megyünk tovább. Andalgás, szemerkélö esö, A. sürün kattintgat, embereket fotóz. Van kit: ennyi freak egy helyen: igazi élmény. Aztán a Mariahilferen újfent betévedünk egy Nordsee-be, és itt már eszünk. A hal finom, puha, omlós, csak a kiszolgálópicsák flegmák, és törik a németet, és csalni akarnak.

Kerülgetjük az embereket tovább, de A. még mindig éhes, lelki szemei elött már abban az olasz étteremben ül, ahol novemberben is olyan jót ettünk. De elötte betévedünk egy udvarba, hirtelen felindulásból jegygyürüt akarunk választani, de a választék kritikán aluli, így inkább tovább az ezóboltba. A. már kérdezi is, van-e pránanadis könyv. Ahogy belépünk, fejembe száll a bódító illat, lelkembe pedig a döngö zene. Az eladó mint egy maci, de jót érzek belöle, nyújtja is a könyvet, kettöt is, miközben látom, engem fürkész, boldogan, felszabadultan mosolygok vissza a kólaszín szemekbe, és már meg is van 50 -ért a két pránás könyv, boldog vagyok, acskakövek felett suhanok, többet érnek, mint bármilyen ruha. Mennék haza, de elöttünk még az olasz étterem, ahol kicsit megint eszünk. Aztán A. hol jobb, hol bal felemen tünik fel, és arcát nem látom a géptöl. Lesétálunk egészen az elsö kerületbe, és A. a Kärtnerstrasse sarkán ismét eszik egyet a Nordsee-ban, én csak boldogan cigarettázom mellette a teraszon, miközben embereket vizslatunk. Kivárom kedvenc fagyizómat, pisztácia-kókusz-mogyoró, kis lapát nyelvem hegyére, a kalóriák meg kuncogva szívódnak fel a nyelvemen. Egészen a Schwedenplatzig csatangolunk, onnan elvillamosozunk haza, de mégsem, a Praterstern-nél leszállunk és átsétálunk a földi poklon, ezen az igénytelen borzalom Prateren, villogó játékok, bolondok, zombik és körhinták dzsungelében, míg végül utolsó körünket a kaszinóban tesszük: konszolidált ötvenes nök verik a gépeket, mindenki egy külön univerzum, izgalom, beteges szenvedély, mi pedig úgy sétálunk a gépsorok közt, hogy hirtelen az angyalnak képzelem magam a Berlin felett az ég-böl.

Most pedig olvasunk, gépezünk, miután föztem egyet én is. Isszuk a pepsi-coca-colát és most nagyon boldogok vagyunk. Vége az elsö résznek.

Na helo, zúg a gép alattam-elöttem, és az utolsó post-odat épp I. hosszú, összetett, alkoholgözös emailje után olvasom: gyönyörü sorok, és nem is a dölt betüs a szép, hanem a keszthelyi kanyar a lelkedben. Annyi minden történik, annyi mindent látok, hogy olyankor sokszor eszembe jutsz valamiért (de miért?), pedig ugye ismeretségünk egy kapuban elpuffogtatott jujjj és puszi-puszira korlátozódik (már ami a személyes részét illeti), de valahogy mégis azt gondolom, te megértesz, felfogod és elcsíped azt, amit nem tudok leírni, csupán sugallni.

Például most este tizenegy elött pár perccel belestem egy földszinti lakásba, törökök lehetnek, mert hangosak, és szerintem ez olyan igazi “vendégség” volt, mert a 80 centis gyerek is még a tévé elött rohangált (persze üvöltött a tévé, de a törökök mégjobban), és akkor olyan fura borzongás suhant végig rajtam, hogy ök ott benn, én kinn, ök társaságban, én egyedül csattogok az utcán, és akkor azt gondoltam, ilyen lehet éjjel hazatekerni valami házibuliból, és eszembe jutottál megint.

Meg kiváncsi vagyok a faladra is, habár a joghurtszíneket nem kedvelem, de valamiért szívesen böngészek pesti eladó garzonokat a neten, mert jó látni, ahogy lyukakban csodát müvelnek, és olyankor kényszeresen jön gondolataimba, hogy:

“Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
s õk a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de — mondhatom — ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltõóra átketyeg a csöndbõl,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: “ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. ”

Nah, bazmeg, elfelejtettem, mit akartam mesélni.

Mindegy, hogy hülyére aggódom magam másokon, magamon, hogy milyen volt A. anyjáék látogatása, hogy végre megvan dvd-n a Másfél millió lépés Magyarországon, és, hogy nemsokára megyünk Manchesterbe, és rengeteg sorokban fog a történelem ténferegni az angol utcákon, de akkor is, egy hete semmi más nem megy a fejemben, mint csak az, hogy “olyan vagyok, mint a csillagos ég, olyan vagyok, mint a zengedelem, a két szememböl ragyog a szerelem a sötétben!”

Idecsalogatomasötétbe!

Kb. egy hete kizárólag egyetlen egy kérdést tudok magamnak feltenni: Hogyan kell pozitívnak lenni?

…

Újra Bécsben vagyok.

Bőgés, cirkusz apámmal, elmebetegség, agy kikattanIK, sok kommunikáció, minden zenét unok, túl sok minden van, amit át kellene élnem (vagy túl sok mindenen megyek mostanában keresztül), de végül is száz szónak is egy a vége: le kell fogyni. Nemes egyszerűséggel. A kurva István a királyra pedig nem mentem el, mert épp akkor voltam kikattanva, és különben is, szar a hajam, kövér vagyok, az egyetlen ruha, amit lett volna kedvem felvenni, épp mosásban volt, és nem akartam a tömegben felhevülni a Tordától, és különben sem lett volna olyan dögös, mint a Novák a csíksomlyóin, nem is bánom, hogy nem mentem. Holnap még egy nap itt, aztán megint vissza Bécsbe. Holnap medencét akarok pucolni, a Hund-dal pancsolni a kertben, szépen beszélni, bárki is szól hozzám, időben összecsomagolni, kedvesnek lenni, legyen már vége ennek a március óta tartó lélektornának. Viszont balhé ide vagy oda, nekem van a legdrágább fiúm, és napok kérdése, hogy a férjem is legyen, ezer - majdnem - mögöttünk hagyott élet után most először!:)

Miért is ne? Rákeresek I.-re a chaten, s lám, ott lóg. Üdvözöljük egymást, közben látom, email érkezett tőle. Bijacos túra tényszerű beszámolója. Négy nagy alatt négyszáz kilométer Szlovákia szépséges vidékein. Nagyon örülünk egymásnak és ripszropsz meg is hallgatjuk pár kedves régi zenénket. És ahogy szólnak a régi dalok, telítődik is a lelkem. Imi kérdi: 18 hónap alatt hányadszor? 3. Meséli, mikor felért a hágó tetejére, és meglátta a Vág forrását, lerogyott, és sírni kezdett. Három nap tekerés, saját határai küszöbén. Mindig van a biciklijén egy szál virág. Ezt a krisztuskeresztre helyezte, és újat szedett. Mesélem neki, hogy mikor a ház mellett haladtunk el, ahol együtt voltunk a Tátrában, láttam őt, amint a konyhaajtóban áll, és a borovickától részegen, az ajtófélfának dőlve szavalja:

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Aztán köszönés nélkül kilép a chatből. “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” - idézgette sokszor. Jah.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs.

Anyám névnapját, testvérei születésnapját üli a család a kertben. Nagy asztalnál ülünk vagy tizennégyen. Apám a szomszéd ház tűzfalára vetíti a tátrai képeket. Ülünk a sötét éjszakában, mint egy autós moziban. Aztán egyszercsak a háztető felett egy különösen nagy hullócsillag oldódik fel farsangos körútjain a végtelennek. Mindenki egyazon pillanatban ujjong fel, és tartja mégis vissza a Kívánságot. Eltelik két másodperc még, aztán jön a következő fotó. Miféle kívánságokat eregettünk az égre?

A Csokonai Művelődési Ház versírópályázatot hirdet, melyet Csokonai és múzsája, Lilla iránti tiszteletből írtak ki.

Ezzel a verssel pályázok:

“Gyere babám, mondd el, mi fáj,
Csokonai Vitéz Mihály.”