Elkezdtünk auditálni. Határozottan jobb passzban vagyok, mint pár órája, de valami tegnap éjjel óta rám telepedett és nem tudok kimászni alóla. A. meg hirtelen kiismerhetetlen lett, én szorongok, és próbálok hozzá jópofát vágni. És fél napja Marquez “Baljós óra” c. könyvcíme megy a fejemben. Fürdik, alszik, testelhagy.

Kedden jöjjön ki hozzám Anna! Anyáméknak már kandelláber is van a házfalon, boldogan néztem a fotókat. Van itt valaki?

 Cigaretta update: Másodszor már A. is lekísért az automatához. Most már elsö lépésként bankkártyát kell bedugni, leellenörzi, hogy 16 év feletti vagy-e, és ezután vehetsz magadnak cigarettát. Most itt lapul egy ezüst Marlboro, szépen beosztom, szálanként, kiélvezve.

Azon is gondolkodom, h. miért van az, h. más a piszlicsáré élete minden mozzanatát érdekesen írja le, én meg nem. (Felröhög.) Legjobb lesz elövenni mentegetözésképp (finomutalásféleképpen - jó népdalosssan) a rég megírt postjaimat.

Na melyik számból idéztem? (erröl verset kellene írni: szádból akarom idézni a  — és innentöl megint valami erotikusat írni.) (Ha tudnék.) (Postoljatok, szellemek!)

Kibaszottul elegem van mindenböl. Hétvégén a legtöbbször ismételt szavaim kritikán aluliak. Nem müködik a cigiautomata a sarkon, kibaszott meleg van, és folyamatosan olvad a zsír belölem, nem tudom eldönteni, kire vagyok dühösebb: magamra vagy A.-ra. Bazmeg, fantasztikus. Annyi agresszió és csalódás van bennem, hogy az arcom idegzsábába áll, fáj a tarkóm, a vesém egész nap zümmög.

A szomszéd ház ablakán szemtelenül tekereg a falhoz tapadva valai ócska függöny. Azon gondolkodom, hogy venné ki magát, ha átmennék, betörnék a lakásba, köszönés nélkül berontanék a konyhába, és karnisostul lerántanám az egész kócerájt, aztán hazafelé újra megpróbálnám, vajon müködik-e már a cigiautomata. Ha nem, párat belerúgnék, mit szólnátok, oh, bécsiek, hab´´ar ha jól megnézem, itt csak török meg indiai jön velem szemben.

Most azért jól tudnám alakítani Michael Douglas-t az Összeomlás c. filmben. Tudod, légy basztat a tarkódon. Odacsap. Elrepül.

Már jegyzeteket készítettem arról, hogy mi mindent is szeretnék majd megírni a blogban, de elment az idö, nem volt megfelelö alkalom leülni és jól kiírni, hogy voltam Várpalotán és ezer éve nem látott rokonok ültünk össze egy temetés után, hogy újra Bécs, micsoda kalandos úton értem ki, hogy két napja pakolom a lakást, hogy megrettentem, mert egy pillanatra azt hittem, A. a mennyekbe megy, hogy katsztrofális, mikor a tükörbe nézek, és valamiért mégis rest vagyok fogyókúrába kezdeni.

De most hulla vagyok, az öt szobából kettöt átvariáltam, az elöszobában az ablak nagyon édi, jó most körbemenni a lakáson, tele vagyunk virágokkal, mégis nagyon édi cserepeseket vettem a Blumen Holland-ban, holnap pedig irány a Bella Flora, virágvásárlás. Burjánzást akarok, zöldeket. Az érzelmeimröl pedig hallgatnak a múzsák momentán. Mintha nem is lenne lelkem, csak tevékenységekböl állok.

Riadtan ébredek, később, mint ahogy terveztem. Apám helyéről pattanok. A délelőtti Nap már a szobát szűri, csend üli meg az egész lakást. A polcon két kő; az egyik jellegtelen, a másik göcsörtös, még egy lyuk is van benne, amibe pont beleillik a hüvelykujjam. Megmarkolom, kezembe veszem, és akkor elönt valami, aminek nem lehet ellenállni, olyan monumentális erővel borít el. Elhatalmasodik rajtam, beleolvadok, megszűnök és kegyelemben lapítok. Felszaladok a szobámba, folynak az örömkönnyeim, ki tudja mitől. Anyámra gondolok, és A.ra, aki most otthon betegeskedik, hogy mindketten gyógyuljatok meg. Fülembe tettem az “Ég és föld között”-et, holott a Koncz Zsuzsát nem kedvelem, mégis, ezt a dalt, ezt a szorongató szárnyalást issza a lelkem, mint a szivacs. Ági épp gtalkon van, de jó, megosztom vele, megérti, amit érzek.

A követ anyám kapta tegnap. Medugorjéből való.

Az epekedö tekintetü kajtató eb ma hat éve bújt ki az anyukájól, Pécsett, a Bogár utcában. Ezt a bejegyzést pedi gholnap ki tudom javítani hsszú ö-kre; megyek haza anyához, A. és apám pedig Stuttgartba mennek.

Én már látom, ő engem még nem, mikor kiszáll autójából. Szia Döndö! Mellkasomig iramodik az izgalom; milyen rég is láttalak! Odamegy az automatához, én pedig meglódulok, hogy hozzá szaladjak, de félúton mégis megtorpanok és két másodpercig csak állok (közben apám hogy láthatja mindezt a kocsiból?), és megnézem magamnak, mielőtt megszólítom. Ezer gondolat pereg le a homlokom felett. Döndö-nek hívjam, mint rég? Megkopogtassan a karját? Vagy mégse? Vastagabb lett a lába! De jó, hogy az új ruhámba bújtam! Nem kopott le a körömlakkom? Hosszú a haja, mint rég! Amikor olyan jókat du..hajóscipője van neki is! Vagy előtte szaladjak be a gyógyszertárba? Nem, mert akkor elkerüljük egymást. Ott az apja mellette. Mindjárt gyereke lesz! Döndö!

- Sziaaaaa! - mondom, de hangomba már nem szökik izgalom, inkább a langyos öröm, ami a közös múlt utóíze a számban. Az ilyen nagy első pillanatokban már teljesen nyugodt vagyok mindig. És hátrafordul. Nagy azúrkék szemek kitágulnak, és eltelik két másodperc, míg befogja a látványt, engem; látom, megemelkedik a karja. Ez a lélek felölelő mozdulata. Én pedig állok ottan. Belépő ez az újratalálkozásba. Nem hagyok neki időt “nahát”-okra, “de rég láttalak”-okra, “hát te?”-kre; “Beszaladok a gyógyszertárba, megvársz, jó?” - mosolygok az arcába, és már félig a gyógyszertár felé indulva látom, végignéz az oldalamon. Biztos azt gondolod most, megvastagodtam - mert hallom fejében a mondatokat.

Nyílik az ajtó, fehér póló jön, Döndö leül és csak vizslat szemeivel, ahogy akkor is, mikor először találkoztunk; ugyanaz a kendőzetlen, nyers kiváncsiság figyel. Váltunk pár szót, miközben kiszolgálnak. Aztán az ajtó előtt már egymással szemben. Egyszer egy pillanatra megérzem még őt magát, azt, amilyen testileg-lelkileg volt bennem. Vad boldogságban rettenek meg az emlék elevenségétől, miközben öt mondatban elhadarjuk, épp mi van velünk. Aztán búcsúzunk. Távozóban bal karom felé nyúl (még most is bizsereg). Még akarja érezni azt, aki voltam neki. Egy pillanatnyi gerjedelem. Na jó, én is érzem ám, Döndö, de csak a finom energiák szintjén. Ahogy arcon csókoljuk egymást, mindkettőnk gondolatában egymás testmelege dorombol; régi, szép, tűnt idők. De jó is volt nekünk akkoriban - így hittük. Nem is inkább a lelkem, de a gyomrom remegett belé. Te vagy első fiúm, az első öt évem, ártatlanságom őrzője. Csupa szex a fejem. Momentán. De a lelkem valahogy mégsem volt sosem a tiéd. Vibráló sejtek, csituljatok.

Már órák óta andalgunk Strassbourg utcáin, mikor ránk tör az éhség, de mivel még csak délután négy óra van, nem lehet egyetlen étteremben sem enni, pedig találtunk a csatorna partján hatalmas, gyerekkorom templomkerti gesztenyését idéző lokált - eszembe is jut: ilyennek képzeltem mindig a “szajnapartot” - kissé ócska székekkel, de árnyas, macskaköves és megnyugtatóan nem sznob. Így hát marad a Spar: kosárba kuszkusz, reszelt répa, ócska tej, reszelt zellersaláta (isteni), banán. Később vissza, desszertért. Dobozos tiramishu. Egy kör az utcán, aztán újra vissza: tiramishu és creme brulée. Elül bennünk az édesség és a csatorna körül járjuk szét magunkban. Édes élet, tökéletes nap együtt.

A. épp a vízcsobogást fotózza, mikor a parton, a betonon ülve egy 30-as férfit látok, cipője már mellette. Arcra, mint a “Parfüm” főhőse. Előre-hátra dülöngél, magában motyog. Közel megyek hozzá, figyelem. Ki tudja, merre jár. Minket a késő délutáni nap olvaszt; ő szörmés kabátban. Épp megszólítanám, “menj inkább haza…”, mikor A. mellém lép, “gyere, hagyd, menjünk tovább, veszünk még egy creme bruléet”. Nehezen indulok el, többször visszanézek.

Kezünkben a kis üvegtégellyel, szánkban ezzel a finomsággal újra az utcán. A parton már búvárok, odalenn a víznél rendőrök faggatnak hobókat. Mentőautó várakozik a közelben. Én tudtam. Már éjjel megálmodtam előre. Ez a bájos határváros hirtelen baljós-idegen. Az imént még azt gondoltam magamban, A.-val ez közös életünk eddigi legboldogabb napja. De most mégsem. Nézem a csatornát és gondolatban a barna víz alatt keresek, ott fekszik valahol ez a bánatmantrázó kabátos, akinek az én legszebb napom volt a legrosszabb. Egy örök kérdés: mi van, ha nem engedek A.-nak, és megszólítom?

Reggel nyolckor már az orvosi szoba előtt várakozunk. Fiatal doktorok várják a vizit kezdetét, miközben a magyar egészségügyet szidják. A nővér a fiatal medikával ingerkedik; könnyen teszi: pár hónapja van a nyugdíjig, ahogy azt később egy ócska betegszállító ágynak dőlve újságolja. “Megannyi élet van ám bennem” - feleli, mikor arról kérdezem, hogy lehet húsz évet egy onkológiai osztályon maga mögött tudni. Teri nővér szókimondó (”na miért nem indulsz be, a kurvaanyádat” - sürgetné az infúziót), ősz hajú, igazi falusi, vásott, dohányos nő; a szíve zafír-türkiz, kenyérpapírba csavarva.

Fél tizenegy, mire bekötik anyának a második kemoterápiás sorozat első adagját. Elhemperedve fekszik az ágyon, mellette az infúziósállvány, mint egy meztelen csontváz, rajta két üveg; műanyagszálon fut vérköreibe a méreg, ami majd meggyógyítja. Épp tíz csepp, tíz csepp méreg ebbe a stramm, csupahús testbe, az anyám puha karjaiba, mikor a szíve és minden sejtje tiltakozni kezd. Allergiás tünetek, azonnal lekapcsolják, Teri nővér calcimuscot fecskendez belé, újra átmossák az ereit, és várakozunk, hogy másodjára is elkezdődjön a bevetés. Nem úgy fél, mint legutóbb, mikor az utolsónál eluralkodott a pánik az ágya körül; most már tudja, ismeri a mérget és időben nyomja meg a csengőt. Nem kell félni, minden megy tovább és nem leszel rosszul - bíztatjuk. Aztán elcsepeg három óra, súlytalanul lóg az üveg, mára vége.

A szobában egy idős, szótlan-megszeppent nő és Gabi. Koponyáján naposcsibe pihék, ő már kopasz. Derekán fekélyek, alkarjain hullalila foltjai a sorozatos vérvételeknek. Arca hamuszürke, de mikor először igazán a szemébe nézek, távoli univerzumokba látok bele és végtelen erő csap szembe. Minden az onkológián töltött nap a szokásos beszélgetésekkel indul: mindenki felmondja a betegségét, hogyan próbálja kiügyeskedni, miféle csodákban hisz. Gabi is elmeséli (lehet, vagy 40 éves?), de derűsen, lazán, aztán mikor megkérdezem, hogy a sterilszoba, járásképtelenség, három kemókúra hogyan üli meg a lelkét, ellágyul, és a vagány szövegelés mögül előre kéredzkedik a lágyság. Beszélünk gyógyfüvekről, kertben várakozó málnabokrokról, mentás bodzaszörpről és végül arról, hogy bárcsak a következő kezelés augusztus 11. utánra esne, mert nyaralni készülünk. Hát hova? - kérdi a párnába vesző pihés koponya. A Tátrába, mi harminc éve oda járunk, a második otthonunk - mondjuk kánonban anyával.

És ekkor Gabi szeme kicsillan a hamuszín bőrből, felül az ágyban: Hiszen én pedig Kassa mellől való vagyok, csak ide házasodtam - lelkendezi, és ebben a pillanatban összeér mindhármunk lelke. Mint távolbaszakadtak, ha összefutnak falubélijükkel a világ túlsó sarkában, így ujjongunk, és feledkezünk meg szinte egy délutánra arról, hogy itt méreg folyik műanyagpatakokban és ég és föld között lebegnek emberek. Egymás szavába vágva idézünk büszke hegycsúcsokat, diszkrét tengerszemeket, zabolátlan sziklavölgyeket, ómagyar várakat. A harminc év alatt ránk ragadt szlovák szavakat csipogunk, felbugyborékolnak örömpillanatok, az összecsengés vidáman idézi bennünk a szlovák tonhalsalátát, a treszkát, a sokkal finomabb szlovák kiflit, a tormás mustárt (horcsica) és mindazt a magasban nyugvó mesevilágot, ami mindannyiunknak a Magas-Tátra.

Indulnánk már, de Gabi nem ereszt minket. Mellette a szobában naponta váltják egymást a betegek, ő pedig csak marad, rá hosszabb kezelés vár, de még el kell mondania, hogy a sikert keresi, minden napjában és olyan meggyőzően beszél nekünk és önmagának is, hogy odabilincsel minket az ágyhoz és csak hallgatjuk. Minden napnak örülni kell - mondja, és ki érti ezt, ha nem az, akibe épp mérget folyatnak. Amikor hálával a száján feltöltődve azt mondja: “Nekem ez egy csodálatos nap volt veletek”, gombóc nő a torkunkban és sírni volna jó nekem, mert itt van egy halhatatlan szellemi lény, aki küzd önmagáért és szóval tarthattam egy napon át, míg anya az ágyban szunnyadt és mosolyogva hallgatott minket. Elmondja mégegyszer: “Csodálatos volt, és újra látni akarlak titeket” - nem tudja, hogy fejezze ki, hogy együtt gyorsabban pergett az idő és összeölelkezhetett a lelke végre valakikkel.

Az ajtóból visszanézek, intek felé, és a mellkasom nehezebben húzza. Intek felé, és jó utat kívánok neki, és azt akarom, legyen erős, és éljen sokáig ebben az életében, amit úgy szeret.

Anya most az ágyban fekszik, piheg, kimerült, és én azt hiszem, nem is lesz rosszul. Ezt a Gabit soha nem felejtem el.

Délután tiramishut csináltam, viszont annyit kóstolgattam a krémet, hogy olyan gyomorfájásom támadt, hogy csak heverni tudtam mozdulatlanul a kanapén. Háttal nekem A. zongorázott a vidításomra, és valóban: jó volt hallgatni az improvizációit, miközben azt figyeltem titkon, hogy a felsöcombja hátulján az izmok, ahogy az ütemre mozgott, pont ugyanúgy klimpíroztak, mint ahogy a zongora belsejében a kalapács. Elég dögös volt, és levette kicsit a figyelmem az eszeveszett fájdalmaimról. Egy pillanatra megéreztem, milyen is lehet egy férfinak megkívánni egy nöt.

Holnap irány Budapest, nem sok kedvem van megint átutazni Magyarországon, de Bp-en vár Anna, akivel már ezer éve nem láttuk egymást, aztán szerdán anyával kemó, már kezdek izgulni, de mit érezhet ö…

Filmet kell keresnem, amit útközben megnézek.

Korán kelünk, A. siet a bíróságra. Én pedig elcsípem ezt a friss, meleg reggelt, kiülök az ablakba, nézem ezt az idegen országot, buszra sietö embereket, a lombok tetejét, amit a testemen kívül oly sokszor láttam már éjszakánként felülröl, idebenn a burjánzó zöldeket és elfut valami vad boldogság, hirtelen szerelmes vagyok, teli várakozással valami megfoghatatlan után. Ilyenkor megáll az idö, és az egész élet ölében ringatózom súlytalanul. Van valami bája a koránkelésnek, tiszta a fejem, tetterös vagyok, kezdhetek takarítani, megitatni a sok virágot, nöjjetek, zöldüljetek, fotoszintetizáljatok.

Verssorokat mondogatok magamban mint “földtöl eloldja az eget a hajnal”, “és beleborzongtam, hogy nélküled éltem”, “veszekedtünk s te véresre haraptad a számat”.