Asztakurvadekészvagyok. Lennénk már végre a Tátrában, még 5 nap, anya már olyan lázban van, mint a 30 év alatt eddig soha, nagyon örülök ennek:)

Nem érdekelnek a sorozatok, de a Csengetett, Mylord? összes része megvan, és télen minden este betettem egy részt, míg A.-ra vártam az ágyban. Azóta idöröl-idöre eszembe jut Gretna Green. Az egyik részben az érdes kezü, mosószappan illatú cselédlányokért rajongó Sir Teddy megszöktet egy cselédlányt, és Gretna Green felé tartanak. Mindeközben a család kényes kis göndör förtös viperája, Miss Poppy is Gretna Green felé tart, a csaló völegényjelöltjével. A sorozat végére persze mindenki szinte Gretna Green-ben van. Azóta motoszkál bennem, hogy miért pont Gretna Green-be kellett menni? Hát tegnap rákeresek, és kiderül, hogy anno 1763-ban a helyi kovács még lazán összeadott itt, a skót határ közelében 12 éves lányokat és 14 éves fiúkat mindenféle igazolás nélkül is. Hát ennyi Greta Green titka.

A helységnév nekem tetszik, de elsö hallásra inkább a Bronte növérek mellé helyezném mint valami romantikus vénkisasszony írónöt.

“Kinn fekszünk túl szigorú, vonalas kerteken. A nap mereven tűri önnön bamba forróságát, maga köré csal pár tudatlan, bolyhos felleget. Vékony csíkmadarak égnek gyanútlanul, amint közelébe érnek s vijjogó hamvak szórják fémszínűre a lebegő délutánt. Vasárnap van. A falu felé gondolunk. Már dermed a leves a kihalt konyhákban, a sz´daásüvegek szája körül csendben csiripelnek a benn rekedt vízcseppek. A kutyák elnyúlva szuszognak tarka konyhaköveken. Néha egyet-egyet húznak fülükön, hogy elzavarják a szemtelen, apró legyeket. Szobák mélyén horkol a jóllakottság. Dundor asszony tudatlan elfeküdve, ingje megadón félrecsúszva; fel-le, fel-le, ütemesen emelkednek-süllyednek tejfehér selyemkeblei.
Nem is oly rég még, hogy durung, ügyetlenül kéredzkedő férfikezek közt dulakodtak, de aztán csak győzött a teli gyomor, s a ház ura álomba horkant, hasában pedig buzgón dongott egyet-kettőt belei járatjaiban az ebéd. Jó élni. Legalábbis vasárnap, ebéd után - gondolhatnánk, ha végignézünk e békés, levélzajtól körbesusogott portán.
Gondos kezek lakhatják, hisz sehol egy oda nem illő gyomszál, a virágok illedelmes sorokban ágaskodnak a nap felé; egyedül tán a kert felé vezető út végén, az apácarácson tekeredik szemérmetlenül a rózsa. Nem így az angyaltrombita. A déli, tikkasztó hőségben alig bírja sárga tölcséreit, mind a porló föld felé szomorkodik. Bánatosakat bólint a paradicsom is. Illatozó kaporszálak szomjan bóbiskolnak a vadzöld petrezselymek és répák közt. Odébb egy farakáson gúnyos macska lapít, nem idevaló, csupán éhsége hajtotta kerítésugrásra, és a lakmározás őt is alvásra lustította. A veranda hűvösében meggyszín muskátlik bólogatnak teli gombfejeikkel, mikor is neszezés hallatszik a konyhából.
Vége a pihenőnek. A ház asszonysága vaskos fonatú kalácsot készül dagasztani. Odabentről a szobából unottan morog ki az uraság, bizony nincs ínyére, hogy az asszonyka észrevétlen osont ki az ernyedt ölelésből. - Hát itt hagyott…- dörmög, és hallatszik, ahogy kikászálódik busás dunnák fellegeiből s gémberedetten papucsába tolja szilaj lábait. - Sosincs idő a szerelemre, még az Úr szent napján sem - veti oda az asszonynak, de az mintha meg sem hallaná; épp lisztet szitál és törődötten tekint a hófehér porba. - Szerelem? - morogja magában, majd lisztes kezével melléhez nyúl, kissé tétován megmarkolja, egy pillanatra még farát is ingerkedőre billenti s végül mégiscsak kuncor vigyor hagyja el sötétre sült, apró arcát.”

/Petneki Flóra: Gólyafészek/

„Kihajolt az ablakon. Milyen aprónak tűnik most, pedig a vas akarat több emelet magasra korbácsolja a szememben - gondolta Glória, és tovább nézte; addig, míg el nem nyelte a gömböly villamos. Kifújta magát és hasához nyúlt. Megnyomta az ablakpárkány. Sokat felszedett a télen; olyan puhány lassan, mint egy babzsák. Rosszkedve ízét azon nyomban megérezte szájában. Átöltözött, de ez a nadrág is feszült. Ettől aztán igazán emészteni kezdte magát, gesztenye haját akkurátus copfba fogta, majd belenézett jó mélyen a tükörbe: - Csúnya-csúnya! (…)
- No és mióta nem? - kérdi Kata szinte félvállról. Cigarettát töm vastag ajkai közé, rászorít, és már sistereg is. Mélyet szív, kinéz a presszó ablakán. Flegmán, félvállról, mintha ő csak e koszos, görcsös világ fölött létezne, vagy mintha maga a mindentudó úristen öltött volna testet benne. Mindenesetre igen nagy, langy fészekre vágyhatott a magasságos, ha ilyen nőbe telepedett.
- Valójában még soha… - vallja be végül Glória. Az imént még azon volt, hazudik valami butaságot, viszont akkor minek hívta ide őt? Elég volt a hazugságokból, félrevezetésekből. Elég az elfojtásokból.
Kata szemöldöke egy pillanatra homlokára szaladt, újra nagyot szívott a cigarettából, de ráncai közül a hitetlenség kiváncsisága szaladt körbe arcán és kis híján nevetésben tört ki, de Glóriára nézve még időben vissza tudta parancsolni a kíméletlen kacajt, egészen gyomra tágra faragott kapujáig. Szóra nyílt szája, végül mégis tovább hallgatott. Beszéljen csak a leány - gondolta magában és szerecsenszín császárnőnek képzelte magát, akinek már nem okozhat meglepetéseket az élet.
Ha mellette fekszem, úgy vibrálok, mint szem, mikor zebrára néz, tudod te, milyen az? - csattan fel a lány - aztán tíz perc múlva pedig már dühös vagyok, és látom magam, amint véresre pofozom, nem bírom, adj egy cigit - Glóriát fonyondárként kússzák keresztül s kasul azok az évek óta ki nem fújt ösztönök, amitől három perc múlva már sírni fog; könnye sózza a vizet, izzadt tenyerét erőszakosan keni a szoknyába.
- Megnyalogatom én a te szíved, ne félj - veti oda Kata kaján vigyorral szája szegletében és átsuhan gondolatain, hogy elcsábítsa ezt a fura-buja, csélcsap ügyetlen nőszemélyt. Glóriában is csicseregni kezd a huncutság, de neki a Miklós, a Miklós, a Miklós. Az a Miklós, akivel még soha…az kell.”

/Petneki Flóra: Gólyafészek/

A. az imént fordult ki az ajtón, az 1. kerületbe ment munkaebédre. Bekapcsolom a rádiót, és eltelik pár perc, mikor szemérmetlen-gyönyörü hegedümuzsika lopódzik a fülembe. Elöször csak fülelek, mi lesz ebböl itt most? Aztán érzem, mindjárt sírni is kell? Egyébként is: annyira éhezik a lelkem a szépségre, esztétikumra, szép szavakra, hogy szívom magamba a zenét, mint a szivacs.

Gondolok egyet, teljes hangeröre tekerem a hangfalakat, a nagy ablakok felé fordítom öket, hátravetem magam a forgósszékben, leteper ez a szégyentelenül szenvedélyes zene, a hangok, nem tudok ellenállni, magával ragad, elöre-hátra hintáztat a széken, hátulról fúj a ventillátor, szinte giccses - gondolom, de kit érdekel, mintha a lélek elhalt sejtjei valami csoda folytán újraélednének, és a hegedüszó beteríti az egész utcát. Tessék, cicomás Bécs, éledjetek, elporladt degesz szoknyájú, szerelemért remegö, pironkodó kisasszonyok; megidézlek titeket! Figyeljetek fel, megcsömörlött, gonosz szájívü török asszonyok, ócska árusok, szemtelen, tüzes szemü indiai, turbános újságárusok! Tessék! Egész Utca! Minden lakó! Jó életü nyárspolgár nyugdíjasok! Saját nyársotokra tüz titeket most, mit hallotok! Egész Utca, újra! Meddig tudsz ennek ellenállni, (már sírok), csak szóljon, vinnyogjon, vágtasson az elsatnyult szívek gödreibe, forgasson ki az érzéketlenségböl, jusson eszedbe minden régi kedves emléked, vágyakozz forrón, vinnyogj, sírj, szükölj, törj ki, dönts, meghalok.

Így élvez a lélek, mikor hegedüszóra, mikor fura, loboncos rímekre, borzoló látványra.

Ki kell törni, elö kell jönni! Megmutatkozni!

Az még hagyján, hogy reggel fél négykor alszom el. Most délután elnyom az álom, és egész éjszaka a kislányommal álmodom. Kb. 3 éves forma, játékokat találunk ki, szépen beszél már, göndör a haja, húsos a szája, aranyos. A. mindeközben valamin dolgozik, és elnézem, hogy mennyire más már, hogy gyerekünk van, és nem csak az ö “ál-gyereke”. Nem is értem, hogyan tudtam ennyi ideig nélküled lenni - mondom a gyereknek, és pr´bálom felismerni, de nem tudom. Nagyon fura az egész. Asse tudom, hol áll a fejem. Ezt az álmot megjegyezni. Kipingálom most mind a húsz körmömet, mert A. mindjárt itthon van.

Ritkán esik meg, hogy bejelölök valakit az iwiw-en. Visszajelez, és ennyi, eggyel több ismerős. Napok óta jár a fejemben egy nő, akivel összesen ha háromszor találkoztam; ugyanarra a képzésre jártunk, és megfogott, ahogy beszél. Áradt belőle valami természetes, kevés emberben fellelhető báj, szenzibilitás, érettség, nőiesség, amit nem festékből, formákból, ruhákból adódott, hanem odabentről sugárzott. Rákerestem ma, bejelöltem. Nemsokra rá kaptam tőle egy üzenetet: “Mindig élmény számomra ha emberrel találkozom. Nem a mai kor élménye, hiszen amire én gondolok, annak tartalma vagyon. Ilyenkor kapok valamit, továbbviszem, él bennem. Ez történt most is, amikor elolvastam, amit magadról “írtál”. Köszönöm.” Vad öröm futott át rajtam, hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek. Ezt az odafigyelést, a megállást a rohanások, elmebetegségek között igénylem leginkább az életben. Nem az volt a fontos, hogy nekem írta mindezt, hanem neki magának örültem, a képességének, hogy nincs berágódva a hétköznapjaiba, és veszi a fáradságot, és képes kiírni magából az érzelmeit.

És közben a háttérben nézem egymás után a TV Taxi adásait. Nem ismertem a müsort, Anna ajánlotta anno, és most pont ide passzol. Ennyi ember, ennyi sors - tudom, klisé, de megüti a fülem pár regélés, boldogtalanság, keserüség, kiábrándultság. Emberek, de jó lenne, ha magatokra tudnátok nézni.

Különössé avanzsálódott a mai nap: kitakarítottam; úgy ülök itt az otthonomban, mint ahogy csak színházban lehet, közvetlenül kezdés elött. Szeretek itt élni, és érdekes: még csak most kezd a sajátommá válni. A. - val hosszasan telefonálunk, de ugyanúgy hiányzik. Anyával is sokat beszéltünk ma, titkos dologról is: kettönk témája, örzöm, vigyázom.

Vásznat akarok venni, és megfesteni ezt a versemet:

Körmöm alatt sértett bőrödről
egy falat.

A langyos vízben
kristály tengericsillagok
haladnak,
csípőm áramló ívére
tapadnak,
gerinced lángoló
csikóhal felettem,
az áttetsző akarat
medúzaszemedből
prüszköl
a rózsahús fürdőbe,
csigák ülnek be redőkbe,
fürge, tarka halak
ereszkednek lelkünkből,
ahogy gyönyöröd hullámai
kiérnek a sötétből,
és szétspriccennek
vágyak viaduktjain.

Még csak este fél tíz van, de már nagyon hiányzik A.. Nagyon. Minden bajom van.

A hajós, csilingelös függönyön át közelít felém. Már felöltözött, menetkész. Alul még fogva tart a takaró melege, de kipattanok. Sajtot darabolok, és mellé mini paradicsomokat csomagolok neki - éhes lesz, mire landol, és örülni fog, hogy van nála ennivaló. Fogkrémet beraktad? Igen. Fogkefét én betettem. Ha landoltál, hívj. Jó. Egész éjjel nem aludtam egy percet sem. Oh, de azért jó volt, hogy kiugrottunk még az ágyból,  és megnéztük a csillagokat, aztán arról beszélgettünk, hogy húzott el lelkünk felett a Szaturnusz.

Tesz pár kört a lakásban még. (Mindig ezt teszi, mikor elutazunk valahova.) Még nem látok tisztán a csipáktól és mikor kifordul a bejárati ajtón, arra gondolok, ha most meghalna, ez lenne az utolsó kép, és én lusta voltam kidörzsölni a szemem, és csak valami homályos arc maradna elmémben. Aztán immár egyedül, szerelemben.

A reptérröl hív. Hogy kerülhet a bejárat mellé egy hajós cipö és mellé egy pretli? (vágódeszka) - kuncogunk. De indul a busz, A. magasra száll. Èpp most, ahogy itt gépelek. Szívem markában tartlak.

Mellettem mosógép sivít, fák sesegnek, éled az utca. Ha átmegyek a lakáson, otthon-illatodban hasítok.

Tegnap mondom A.-nak, hogy fel kellene vásárolni egy könyvtárat, hogy még több könyvünk legyen, mire ma reggel a két sarokra lévö könyvtár elött halmokban áll a könyv, vigye, aki akarja. Hat darabot hoztam el, sosem fogom öket elolvasni (németül többet soha!), de legalább van hattal több könyvünk. A háló tele van könyvekkel, az Esszimmerben is van pár, és most az egyik hátsó kisszobába is kell, mert könyv és növény nélkül nekem minden sivár. Viszont 3 darab könyvet feltenni egy nagy polcra: mintha bútorboltban járnék. Ott szoktak kitenni a ‘hatás kedvéért’ 3 darab Szilvási regényt, hogy otthonosnak tünjék a miliö; no hiszen. (Kislányként mindig arra gondoltam, vajon melyik eladó hozta be egy reggelen a kiszuperált Szilvásikat, és mit szólt hozzá a felesége? A bútorbolti eladók régen mindig kék vagy sötétbarna, hosszú köpenyben jártak, és egyet sem mertem megszólítani.)

Szóval most hat német könyvvel több a polcon. Az egyik valami sziléziai 2. világháborús parasztregény, a másik anyák és fiaik közt dúló örök szerelemröl szól, van egy bordó, belenyomva az elejébe egy szív (jó vastag húsú könyv), a többit nem tudom felidézni most.

Itt a második kerületben csak jugók és törökök mászkálnak délelött az utcákon, ide nem ér ki a császárváros diszkrét bája, a Prater környéki békebeli éttermek lepusztultak, álmos fekete kurvák slattyognak haza tíz körül. A. szerint minden második AIDS-es, és mivel én falusi lány vagyok, valami misztériumnak tekintem ezt a betegséget.

Két zsidó üzlet a Mexikoplatzon; az egyikben füzetet és tollat veszek. Csak szerbül beszélnek az üzletben, az eladó nem érti, mit kérdezek, viszont van itt minden ‘a szartól a repülöig’ (Döndö); meg is tetszik egy keretre húzott vászon, amire festeni lehetne. Nincs akvarellfesték (?), nem veszem meg.

Miröl is akartam még írni? Ja, hogy milyen jó lenne minden nap valami ismert blogger stílusában postolni, azt’ jöjjenek rá a nemolvasóim. Jó kis magányos játék, kifigurázásban és utánzásban jó vagyok.