Egy év után jövő szerdán újra kemoterápiát kap anya. Bíztatjuk őt, bíztatjuk magunkat, hogy kitartani kell, hogy jó lesz, hogy ezen is túllesz. Közben azon gondolkodom, hogy vajon, ha nekem mondaná az orvos, hogy “újra rosszindulatú folyamatok kezdődtek el”, mi lenne az első gondolatom? Mi minden juthat eszébe? Még meg akarom nézni ezt, mégegyszer el akarok menni a Tátrába, mégegyszer meg kell hallgatnom a kedvenc zenéimet, találkoznom kell x-szel és y-nal.

A bíztatások mögött ki nem mondott vészgondolatok bújnak meg settenkedve. Nehéz erről beszélni. Nehéz hallani is, hogy nem akar már új ruhát (csak kórházit) venni. De pont most kell talpon lenni, talpon maradni, elhasalni a legkönnyebb, de nem fogunk.