“megreng az édesség vak fészke”, “szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány”, “csipkefák szerelmi hajzata”, “fehér inged átível Európán”, “derékig tűnt szeretők”, “mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent - így néha megérezheted önnön-magadban Istent”.

A. éjjel fél egykor letöltette velem a Hobo Blues Band-től az Operett c. számot. Persze jót kuncogtam, mert két hete ezzel idegelt egy teljes napon keresztül, hogy csak dalszövegben volt hajlandó kommunikálni, mégpedig: “Sohase tudtam rock’n rollozni én, operettbe vittek mindig a hétvégén, 100 éve már a barométer esőre áll, helyettem a babám hajmásipéterre vár. Túl messze ment a rock’n roll srác, hiába mondták neki, nana, vigyázz.” Azt hiszem, magát is egy rock’n roll srácnak hiszi. És volt már, hogy énekesnek képzeltem el elalvás előtt, akibe totál bele vagyok zúgva a színpad előtt, és neki hosszú göndör haja van és rám se néz.

Aztán nálam beindult a Dalida-tól a Paroles, paroles. Mondtam is A.-nak, hogy nem tehetek róla, de egyszerűen elvarázsol, elcsábít, kifacsar a francia, és azonnal képes vagyok magamat egy kocsiban látni, hogy autózom Nizza felé, fúj a szél, mindjárt sötét lesz, és a kocsiban szétvet a boldogság, mert várok valamire, amiről nem tudom, hogy mi, és belülről valami nagyon dulakodna kifelé belőlem, de nem tud. És a nyelvemen elselymesedik, hogy “kárámejj, bonbon en sokkolát, merszi pápurmoá, párfanenróze…” Ő erre csak annyit mondott, hogy “Aha”, és átküldte a Johnny Be Good-ot. Na jó, meghallgatom. “Mindenki álomgyára Hollywood.” - eszhülyebazmeg:) Ilyenkor azért belezúgok olyan mélyre, hogy lehet megint azt képzelem be elalvás előtt, hogy szerelmes rajongója vagyok, de szerintem most már meg is fog csókolni, kicsit flegmán, de jó nyálasan, de ő fog előbb kibontakozni, én meg mazochista vagyok.

Most tolja át a Kőbánya Bluest, belezúgtam tutira.

Ui.: Azóta már átjöttek a “Gazember”, “Bunkó vagyok”, “Édes otthon” c. műalkotások is. Vörösboroskóla-szagot érzek, valamint elhordott bőrkabátok villognak a szemem előtt. Szememben fáradtságot, és gondolatokat, hogy milyen sokat kell hazáig gyalogolni. Volt idő, mikor én is jártam ám blueskocsmába. Most jön az “Országút blues”. Nagyon szól a gitár.

Sosem voltam sovány. Nem is sovány akartam lenni, hanem olyan gömbölyded, de gusztusos. Az első fiúm mondta, hogy “egyszer voltál jó nő”. Bizony. Akkor egy év alatt 30 kilót fogytam le, hónapokig zacskóslevesen éltem, heti háromszor aerobikoztam, valamint jó idő esetén biciklivel jártam a 20 km-re fekvő gimibe. Az napi 40 km. Tavalyelőtt megint fogytam 20 kilót és már kezdtem (!) normalizálódni, és tavaly nyáron is fogytam még, meg jöttek az izmok ezerrel, nem csoda, ha délután kettőkor kitaláltam, eltekerek Siófokra (120 km) és este 21:10kor már a McDonald’s előtt ültem. Tök üresen, elnyűve, nem boldogan, de nagy élmény volt, nagy teljesítmény. Meg azért minden nap letekertem 40 kilométert, és havonta beiktattam egy napi 80 km-es túrát.

Aztán Bécsbe költöztem és ott is bicikliztem, de városban csak nem lehet úgy tekerni, mint régen hegyen-völgyön, hol fárad a test, de repes a lélek. Aztán jött karácsony hava, meg a tél, és olyan jó sárgaborsó leveseket, rántott sajtokat, főzelékeket készítettem, hogy hopp, azon kapom magam, hogy a tavaly nyári dögös hófehér ruhám és egyéb csini ruháim nem jönnek rám, az arcom, mint a telihold és ugyanúgy utálom magam, mint kevés kivétellel mindig. Nah.

Mentegetőzni is muszáj. Az idén vagy dolgozunk, vagy utazunk. És június vége van, de már vagy össz-vissz két hónapot nyaraltunk. Volt itt már három mallorcai út, Strassburg, Stuttgart, Luxemburg, Erdély. És sok zaba. Nagyon sok zaba. Ha az ember végigkóstolja az összes étteremben, hogy mennyivel szarabbul csinálják a tiramishu-t, mint én, kipróbálja a puliszkát, két pofára zabálja a fokhagymakrémet, és nem tud ellenállni valami paradicsomos kenyérnek (ja, és gondolni sem akarok a Landliebe vaníliás puddig szezonra, a mindennapos burekekre), akkor annak előbb utóbb látszatja is lesz. És lőn.

Már kívülről fújom a kilencven napos diéta összetételét, a kalóriák évek óta a fejemben, de talán megint sportolni kellene, nem pedig csak a nyaralás, a jólét. Utálom így magam, és ezt most azért írtam le, hátha végre rászánom magam a koplalással egybekötött széttornázásra. És úgy is lesz. Megcsinálom fejben. Utálutálutál.

De rég volt. 2002. január 29. Beleremegtem, mikor olvastam. Ilyet rajta kívül soha, senkitől.

“FD!
Nem birom ki nélküled az életet.
Muszáj beszélgetnem veled.
Ott bassza meg a kurva isten.
Legalább igy, 1oldalúan.”

Vannak a régi blogomból postok az emlékezetemben, amiket nagyon bánok, hogy elveszítettem.

Imi ötvenéves születésnapját egész napos bringázással akarta ünnepelni. Hajnalban indult a Szentendrei-sziget felé. Nem sokkal az első keréksurranások után az úton hirtelen egy sündisznó család baktatott keresztül. Imi élesen befékezett, defekt. Nagy hajcihő és számos akció után sem sikerült megreparálni a biciklit, és egész nap biciklit tolva barangolta keresztül-kasul a szigetet. Szedett kakukkfüvet, haza vitte, leszárította, megőrölte, én pedig megkaptam a palackba zárt szabadságot.

Vagy ott van a flamand kaland. Így, hogy “flamand kaland” micsoda bugyután hangzik. Kaland volt, de véresen komoly, megváltó, elesett, titkos és talán még kicsit ügyetlen is. (A szobában felejtettem az esernyőt, és másnap sms-ben dobattam ki a szemétbe…). És erről volt egy jó poszt, giccses-romantikus holland szélmalommal, mert megetetett maga előtt kövér csokoládébogyókkal is. Aztán vártam, nem jött, mégis boldog maradtam.

A flamandról viszont már eszembe jut dadaista időszakom, nahát, “Dada”, ahogy leírom, csak elülőn tudlak megmosolyogni. A beceneved és kész volt már - mert valamilyen aberrált okból senkit nem vagyok képes az anyakönyvezett nevén szólítani - aztán elpukkadt az eset. De az élményt, amint a Váci úton evezünk keresztül, miközben kézfogásunk egy jégkockát rejt, és az éjszakai hőségben és testmelegünkben pillanatok alatt elolvadt: szóval az azért felejthetetlen nekem. Mert nem is a randevú - végtelenül suta volt - hanem ez a jégkocka, ahogy egy pillanatra jég ráfagyott a tenyerünkre, aztán, ahogy kicsorgott, végig a tenyerek élén, az valami ritka erotikus volt. Innen visszanézve, talán ott kellett volna hátat fordítanom neked, de olyan rég csókolt meg már valaki, ráadásul olyan magasról, mint azt Dada tette valami szökőkutas sarkon, a túloldalon a Lehel piaccal, hogy kihagyhatatlan volt, és szerepben is voltam még, hogy deénakkorismeselányvagyokmajdaDadabebizonyítja.

Na hirtelen elkapott a nosztalgia, és kicsit eszembe jut, mikor Flagellum Dei egy elegáns mozdulattal a sarokba kúrta (!) a szülinapjára ajándékozott Kis herceget. Pedig olaszul volt (El piccolo principe) és olaszul írtam bele, hogy bon compleanno (vagymiapicsa), dátum, cirkalmas írás, ki volt találva, totál corporate design, hát nem jött be. Utána egyszer láttam, hogy a csíkos dobozba gyűjtött egy millió szerelmes leveleim között szöszmötöl, de épp akkor mentem el a szoba előtt, és sietősen vissza gyűrte az írásomat, és akkor éreztem, hogy pipacsok pattannak az arcomon, és gyorsan lementem a boltba kóláért.

Jaj, nagyon szeretek blogolni, de valamiért csak a régi post-jaimat tudom egyelőre rekonstruálni. Klózsjórájzgimmijórhenddarlin, ez már a romantika szak.

Délelőtt anyával Pécsett, ultrahang és öt perc emberség a vizsgálószobában. Szemben velünk Arany doki. Bíztat, meg kell próbálni ezt a kemót is, nem talált semmit, kivéve egy részt, de az ottani állapotot nem mutatja ki se CT, se ultrahang. Kérdezem, tud-e majd dolgozni a kemó mellett. “Tud, mert neki dolgoznia kell.” Bizakodva jövünk ki, anya kicsit könnyebb, mondom neki (és magamnak), hogy kis lépésekben kell gondolkodnunk. Battyogunk lefelé a kórház dobjáról, aztán ruhát vásárolunk, próbálgatunk. Ez mindig feldobja. Egyszerűen nagyon óvatosan kell vele megtalálni a hangot, de én mindent beleadok. Úgy látom, jó passzban van, Arany doki neki mindig egy megerősítés, nyugta.

Augusztus elejére le van foglalva a tátrai ház. Ez is egy olyan cél, aminek a szeme előtt kell lebegnie. Harminc éve járunk ki, a második otthonunk. Anya mindenkinek meghagyta, ha meghal, a hamvait a Tarpataki-vízesésbe szórjuk. De most nem gondolunk ilyenre. Arra gondolunk, hogy erő, akarat, szándék összeadódik.

Tavaly kötegnyi levelet és rajzokat kapott a tanítványaitól. Pityeregve olvasta őket a kórház kertjében. “Ica néni, éjszaka nem tudok aludni, mert rád gondolok, imádkozom érted.” …és hasonlók. Görcsös gyerekírások, itt-ott egy helyesírási hiba, és csupa szív.

Arany doki meséli, hogy ugyanolyan problémával, mint az anya, van egy páciense. 31 éves. Egy évvel idősebb nálam. Belegondolni sem akarok, mi zajlik abban a nőben. És csak arra tudok gondolni, hogy de jó lenne, ha mi emberek végre meglátnánk és elhinnénk, hogy minden a fejben dől el, hogy minden a szándék, az akarat, a postulatomok.

Tavaly a kemó alatt végigültem minden kezelést anyával az onkológián. Fiatal, középkorú nők és töpörödött anyókák egy szobában, ahol pattog a máz a faszekrényről, iszonyatos állapotok. Minden beteg más. Van, ki egész nap meg sem szólal, van, ki a szemeire zsebkendőt tesz, mert nem bírja az infúzió látványát, és van olyan is, ki hangosan szidja azokat, akikről azt feltételezi, hogy megbetegítették. Nem akarok a magyar egészségügy elemzésébe kezdeni, de regényt lehetne róla írni. Vajon menyi pénzbe kerülne, hogy legalább ezekbe a kórtermekbe klímát tegyenek, vagy mennyit számítana, ha lenne benn egy magnó és valami nyugis zenét adnának, vagy legalább a wc normális állapotban lenne. Párszor még el fogom átkozni azokat, akik íróasztalok mögül döntenek.

Leheveredtem tévét nézni, kapcsolgatni délután. Bécsben nem nézek tévét, és szeretem, mikor haza jövök, és csak hallgatom a reklámokat stb. Anya odaül a kanapéra. Én az ágyon fekszem, ő a kanapén és úgy nézünk ki, mint két kövér termékenységszobor. Sután, elesetten kezd bele a mondandójába. Elmeséli a kétségeit, azt, hogy a húga hogyan vígasztalta. Pityereg, hogy ő nem tudja viszonozni, amikor mások - kollégák, rokonok - a szeretetükről biztosítják őt, mert ő a “szeretlek” szót a családjának tartogatja. Mesél a félelmeiről, beszélgetünk apámról és próbálom neki megvilágítani, hogy mire képes az apám. Kivételes alkalmak egyike, hogy így beszélgetünk. Hálás vagyok, hogy kicsit ki tudja mondani, ami belül emészti, hogy kicsit meg mer nyílni. Ritka önmarcangoló egy lény. Örülök, mert jó volt mellette hallgatni.

Tavaly ilyenkor már kapta az első kemókat. Az első kezelést szinte egy hétre a műtét után. Elgyötört volt, elgyengült, napok óta nem tudott aludni, és hevert a hatalmas ágyban a besötétített szobában, mert nem érhette fény. Mellette feküdtem én is. Kinyújtotta a kezét, hogy fogjam meg. Kába volt az altatótól, amit kapott, hogy végre pihenhessen egyet. És akkor akadó, lassan forgó nyelvvel mondta álomba merülve: “szeletlek”. Így, l- betűvel, tompán, elesetten, sebezhetően. Ez előtt nem emlékszem, hogy valaha is mondta volna nekem. Vártam egy kicsit, míg elaludt, kiosontam a szobából, fel az emeletre, és forrón zokogtam. Ömlöttek a könnyek a sok régi harcaink miatt, és a megváltó örömtől is, hogy mégiscsak szeret az én anyukám engem. Belevéstem az örökkévalóságba.

Mióta Bécsben élek, és német nyelven dolgozom, sokszor elgondolkodom az anyanyelvemen. Nagy, öt perces harcokat vívunk A-val, mikor azt ecsetelem, hogy hiába a német szak, verset, könyvet csak magyarul szeretek olvasni. Ha a lelkemet akarom kiírni, csak magyarul megy. Ő ambicionálná a németet én pedig diszkréten de keményen ellenállok.

Napokban felvettem iwiw-en az általános iskola magyar tanáromat és férjét, és János bácsi bemutatkozásában olvastam: “Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Kosztolányi: Nyelv és lélek)

Hogyan érthetném, ízlelgethetném, csámcsoghatnám, ringatnám magamban, vagy vigasztalódhatnék - németül…? - ilyen írások nélkül, mint:
“Miközben forró lápon ringás, majd elkígyózik az ágyékot csomózó öröm, mely az apród bensõjében tova azután is ott zsibong, hogy lihegve félretolja magától Rozál. Mert az hirtelen felszökik, pendelye sehol, maradék öltözéke fehér gyolcsréklije; a kemenceajtó nyílásán kipillant álmos tûzvilág, pirosra festi arcát, rengeteg mellét, mezítelen tomporát, amint menekül kifelé.” (Szilágyi István: Hollóidő)

Az Anna az olyan, hogy meleg, és ha rá gondolok mostanában, akkor mindig a Koncz Zsuzsától kezdem el énekelni a Rohan az időt, mert nekem ez az Anna, meg még sok más szám is, meg ő a legjobb barátom is. Akkor most nosztalgiázok kicsit, és kinyitom a legenda füzetet, ahogy A. mondaná (és A. nem egyenlő Annával!). Szóval az Annával pontosan ugyanarra gondolunk, ha a Padlásról van szó, vagy a Kaszás Attiláról, vagy például egy szoba berendézéséről, plusz ő is tudja, hogy nem egy életünk van, és most nagyon hiányzik. Ha lenne tehetségem, legszívesebben svéd gyerekversbe örökíteném Annát, vagy valami saját ujjakkal fűzött gyöngynyakláncba, aminek ezer színe van, és majd jól áll a keskeny csuklóján. Meg azt is szeretem, ahogy csacsogni tudunk, és hogy két mondatból vágja, hogy épp milyen állapotban vagyok, és valójában nem is kellene beszélnünk, de hát ez itt a Föld, és van nyelvünk, de Annával már álmomban voltam a mennyországban is. Épp eső után volt, és a leveleken még utolsót sütkéreztek a vízcseppek, és a hegyoldal nagyon meredek volt, amikor egymás mellett ülve épp rájöttünk, hogy ez itt a mennyország. Régen, mikor együtt laktunk, szerettem, ahogy pakolászta a sok bizbaszt, meg, hogy szép jegyzetei voltak, és jól tudtunk együtt tanulni utolsó percben szigorlatra. Meg még azt is el szeretném mesélni, hogy ugyanolyan könyveket szeretünk olvasni, és benne is sok a bohóc. És az Anna nagyon jó eNber, na. És stipistopi az én barátom! És sokkal többet tudnék róla mondani, de a többit már nem árulom el.

“Képzeld, tegnap, amikor jöttem haza a Kaposi néni utánam kiabált, (…)
Kérdezte, hogy hol vagy és ez a kapcsolat sikerül-e?”
(anyám írja a héten)

Már akkor várom, mikor befordulok az utcába. Kinn kell lennie, hisz várom egy hete.
Kaposi néni már nyolcvan felett van. Nyakába ereszkedő, hófehér haja és zöld, csupa-élet-tekintete ragyog felém a kerítésen túlról. Délidőben árnyas a kertje, mindenfelé kopott kaspókban virágok, bokát fedő fű, nyírfa a kertben és két kócos kutya. Vibrál az egész teremtmény.

Én már a kerítés széléről köszöntöm vidáman, ő ekkor még csak az arctalan gyalogosoknak kijáró tisztes hangon köszön vissza. Nem lát még - gondolom mosolyogva. Aztán előtűnök, és a viszontlátás felforgató vidámságával ujjongunk, újból üdvözöljük egymást.

A közepébe vágok azonnal. Szinte szemtelenül mesélem, hadarom, hogy egy hete várom, hogy találkozzunk, mióta anyám megírta, váltottak pár szót. Kérdem hogyléte felől. Magabiztosan dicsekszi, hogy jól! Még szeretne élni, és sokáig! “Ha rendbe teszem magam, a tükörben azt látom: ‘még megvagy, még vagy valaki’. És valóban, csupa energia ez az alacsony, hajdan volt szülésznő. Kérdi, hogy élek. Örömmel mesélem, hogy jól. Jó ember-e? - úgy kérdez, mint egy szigorú tanár, de szeretettel. Jó. ‘Édesanyádtól hallom, olyasmi, mint te, olyan vidám. Az életet, drágám, játszani és élvezni kell!’ - és itt már huncutság szökik szempillái alá, elcsíptem. ‘Minden nap imádkozom, hogy boldog légy’ - csacsogja.

Mesél az iskoláiról, gyógynövényeiről - ekkor valami ezeréves javasasszony titkozatossága sejlik át mostani képén - fél évszázados házasságáról - ‘észrevétlenül éltem le ötven évet az az ember mellett, és ez volt a titkunk; mert mi megéltük a házasságunkat, nem pedig beszéltünk róla és elemezgettük; az aranylakodalmunk napján tették a földbe, és lesütöttem a szemem a sír szélén, mert boldog is voltam, nem csak gyászoló’ - mondja aztán ‘édesanyád gyönyörű nő, nagyanyád egy titokzatos asszony volt’.

Látom, miközben beszél, szüntelen vizslat, kutat, szippantja mindazt, amit nem szavakkal mondok el neki. Aztán elhallgat, belekapaszkodik a kerítésrácsba, arcát a vashoz tolja, és másodpercekig csak mosolyog. ‘Teneked gyönyörű szemeid vannak’ - suttogja bájolón. ‘Kaposi néni pedig csak úgy ragyog’ - majd’ szétvet az öröm, hogy ilyen embert látok.

Csicsereg még más dolgokról is, közben a lánya az ablakpárkányra rakja észrevétlenül kávéját, de ő erre is figyel: ‘Köszönöm a kávét’ - szól oda, és ekkor már gyerekkora polgári légköre suhan keresztül rajta. Égetem magamba az élményt.

Aztán utamra ereszt. Kacskaringóznak ráncaink az emelkedettség mosolyaitól. Gondolatban már azt tervezem, hogyan mesélem majd mindezt A.-nak.

Már a következő ház mellett haladok, mikor hallom, amint már csak magának mondja: ‘Gyerekkora óta szeretem ezt a lányt.’ Ilyen vénséges vidám asszonyság akarok lenni hatvan év múlva én is.