Nem voltam itthon, régóta. De mikor megáll a busz, és a butító hőségben hazafelé gyaloglok, elfut a sok régi emlék. Az egész gyerekkorom kocog mellettem a gazos kis ösvényen, van, vagy negyven fok, ég a bőröm a dunántúli nap alatt. Aztán befordulok az utcába. Kell jó ötven méter, hogy élesen lássam a házat. Sugárzik. Anyukám tölti ki szívemet-lelkemet. Ott az erkély, a virágok, a tekeredő kis járda, hátra az udvarba. Minden ugyanúgy, és egészen máshogy.

Arra gondolok: anyukám itt van. Ő ITT van jelen. Itt ragadt - ha azért, mert ő teremtett meg itt mindent, hát azért - itt is lesz örökre, az emléke, a valósága, a keze, munkája nyoma.

Bejövök az előszobán keresztül, és mintha valami mágneses térbe lépnék: megelevenedik keserű és édes emlék. A mellkasomban hála a teljes gyerekkorom iránt. Anya egy kis óvó szellemmé nemesedett a hónapok során a falak közt. Vele él apukám, többnyire egyedül. Öcsém is, én is, messze. Ő itt maradt, és anyukám, mint valami hűséges angyal, itt tölti mellette, más dimenzióból a napjait. Apukám is megszelídült, talán épp ezért, mert ő a gyászban él, intenzíven, láthatatlan társával. Neki takarít, neki rendezi a házat, neki locsolja a virágokat, én tudom, pedig nem mondja. És anyukám, a gyermeki kis angyal pedig szó nélkül, de figyel, itt van.

Este halászlevet főzött apa, összeült a család. De anya minden mondatban felbukkan. Nem kesergünk rajta, hanem a szeretet miatt, a régi emlékek szitázzák ide közénk az asztal köré.

Olyan jó itthon lenni. Ahol csönd van, és nem zörög erőszakosan a villamos. Ahol tiszta a levegő, és béke üli meg az udvart, a térséget. Látom, apukám máshol jár, minden gondolata félig anyukám tenyerében. Az ő kristálytiszta jelenlétét úgy őrzi, mint valami hű lovag. Mi, többiek, hűtlenek vagyunk, éljük a saját életeinket, máshol, külön, de apukám, ő itt strázsál anyukámmal.

Nem engedem, hogy fájjon, mert leteperne, inkább csak figyelek, és vasárnap újra útra kelek innen. Nem engedem, hogy fájjon, pedig a hiány itt ólálkodik körülöttem. Hova mehetnék, hogy megengedhessem, hogy sírjak, hogy fájjon, hogy kipergessem magamból azt, ami sose jön már vissza, az anyám sima arcának érzése, ha megpuszilom, az ételei íze, a vonásai, a gondolatai szavaiban, a csinossága a szemem csodálatában, a szépen ívelt szemöldök, a csókos, dús szája? A humora. Még mindig csak azt látom, ha rá gondolok, hogy elsüvített a testéből, és kong az a test, az ezüst fülbevaló céltalanul függeszkedik egészen a nyakáig, majd ki kell venni, én nem merem, apától kapta karácsonyra, akkor még sütött-főzött, a ruhái ugyanúgy a szomszéd szobában, rajta még az illata, a kórházi táska ugyanúgy bepakolva, mennyi minden történt azóta is, de nekem már sose lesz anyukám.

Attól, hogy valaki gátlástalan, még nem szabad - mondja pálferi. És milyen igaz.

Kicsit jobban vagyok, de amikor a semmiből elő terem egy gondolat, akkor nem látom a fájdalom legvégét, mélyét. Ha itthon takarítok, úgy csinálom, ahogy anya szerette. Aztán amikor kész vagyok mindennel, arra gondolok, hogy mi lenne, ha nemsokára betoppanna? És örülne, hogy nincs rumli, hogy meg van főzve az ebéd. A ruhái is a helyén vannak. Meg ilyenek. És akkor az valahogy a felszínen tart, hogy bármikor haza érhet. Pedig nem fog.

Vagy az a mély fájdalom, mikor tényleg a semmiből a gondolataimba jön a kép, ahogy fekszik meghalva, és ott a jobb szeme sarkában a kövér, fel nem száradó könnycsepp. Valamiért ez a könnycsepp nekem annyira, de annyira fáj…Mert nem tudom, miért volt, és csak bízni tudok abban, hogy nem a fájdalom miatt. Ez a könnycsepp…nem is tudom leírni, kiírni magamból. Amikor eszembe jut, meg kell állni, és várni, míg megint kimegy belőlem a hasítás.

Egyébként meg, elköltöztem Bécsből. Budapesten találtam munkát is, és van egy cuki kis lakásom is.

Amikor ide írok, az terápia, akkor a jelenbe kerül rögtön az elmúlt négy évem. Talán egy icipicit kezdem magamon kívül látni ezeket az időket. Hátha tudok majd ide írni még.

Annak közepébe’ kinyílott a rózsa…

Utálok már ide járni, de ezeket a gondolataimat ide tudom csak letenni.

Nagyon nehéz. Azt hittem, ahogy telik az idö, majd könnyebb lesz. Épp az ellenkezöje. A hiány, a veszteség masszívan mélyül, és ülepszik le. Nekem az anyák napja mindig egy csoda volt. Ez az elsö olyan anyák napja, hogy nekem nincs kit köszöntenem. És nagyon nehezen viselem. Ráadásul olyan jó volt régen, hogy szinte egy napon van anya születésnapjával. És így lett ez az idén is. Csak most már…

Tavaly ilyenkor anya az egész családtól egy sziklakertet kapott ajándékba. Amíg csináltuk, nem nézhetett ki az ablakon, nem jöhetett ki a teraszra sem. Idénre kelt igazán életre, már befutják szépen a virágok, a növények. Ott dudorodik ki a földböl a kert közepén, olyan, mint egy eleven dobogó, pulzáló emberi szív, az anyám, a családunk szívcsakrája.

Szóval ez a nap nekem annyira üres, elárvult, olyan nehéz. Nehéz ebben az elárvultságban átvészelni. És annyi minden eszembe jut.

A mama is beteg volt már, csak feküdt, mi pedig mentünk anyával, felköszönteni virággal anyák napján. És akkor megkérdeztem mamát, hogy és mama milyen volt AZ a nap, mikor az anya megszületett? A nagymamám pedig felnézett a plafonra, elrévedt, és nagyon sírt, és azt mondta: veröfényes napsütés volt egész nap, és az volt élete legszebb napja. És ott fogta az ágyban a hatalmas csokor virágot, szinte ki sem látszott mögüle. És sírtunk mindhárman. Aztán rá három hétre meghalt.

Nagyon nehéz okosnak maradni. Rá gondolok másokra, akiknek van most kit köszönteni, és sóvárgok.

évekig eszemben sem volt:
csak bomlott az Időnek
semmi-sátra,
egy hónap, vagy kettő,
maradt-e bármi is utána?
névtelenség,
száz hétköznapok

de most
megállt minden,
álmomban volt,
hogy újra láttalak,
- ébren hiába kopogtatok

…és a gyerekkort
is kulcsra zártad…
hogy hiányolom,
hogy előtűnj
a járda hajlatában,
és pihés fejed,
gyorsan, vaktában,
- mert már vasárnap van -
de még felsöröpjünk,
hallod-e?
milyen vadul döng
a kiskapu környéke?
fölöttünk
virágzabáló méhek,
hömpölygő milliárd
repke-élet,
hát megint csak tavasz van

de nélküled
ér-e annyit, mint rég,
gyümölcsfáinkon
a zsenge lomb?
közömbös az udvar is,
apám takarít,
de látom: a kapanyom,
a vaksi mozdulat
mind téged akarnak
visszaásni,
öreg szívében
foltos jáspist hord,
de hogy pogány imát-e?
- nem tudom

(nem mondja - én sem,
de együtt képzeljük:
nézz az órára,
mindjárt fél öt:
mint mindig,
majd most is biciklin érkezel,
- fogd a táskám,
olyan fáradt vagyok - mondod,
szép szemed
szigora
elűzi ezt a negyvenkilenc napot,
- megyek - mondja apám,
- hogy ne fázz este,
ma még tüzet rakok)

Magam alatt vagyok (kb. 10 méterrel).

Egyébként is imádom a spanyol filmeket, de ez a mai most nagyon megérintett. Van már vagy hat éve, hogy megkaptam a filmet, és még csak most néztem meg.

Ahogy a Szex és Luciában a halak, a tengerfü mutatta a lelket, itt az avar, a fák, a száradt falevelek és egy szarvas.

Kajti puszta jelenléte már egy olyan energiabomba nekem, hogy teljesen kifáradtam. A kis okosság ma megérkezett apukámmal, és annyira ügyes, hogy simán végigfeküdte az utat a kocsi hátsóülésén, négy órán keresztül. Nagyon jó, hogy most is itt horkol a lábaimnál. És apával este dvd-ztünk, és jahj, olyan jó volt, ahogy ott feküdt a kanapén, a nyakában Kajti, én mellettük….

Apa holnap megy is vissza, Pesten felveszi öcséméket, aztán Kajti marad, mert apa jövö héten Stuttgartba megy ismerösökhöz. Remélem, jót fog tenni neki. Sírdogáltunk együtt, és nagyon-nagyon nehéz neki otthon, egyedül.

És az orromba égett az öblítö illata, ami szállt, körbelengte anya ágyát mindig, és most ezt az öblítöt megéreztem apa ruháin, és hát…nagyon vegyes, mert jó is, ez az OTTHON illata, de a fájdalmas emlékeké is.

Remélem, sokat jön apa hozzánk, több napra is, mondta is, hogy tervezi, szépen bepattannak Kajtival a kocsiba, és itt is vannak, szobája van, wifi-je lesz, és fözöm neki a jó kis otthoni ízeket.

Olvastam egy versben, hogy “még nem volt ennyi karát a szívemben”. Jahj, de szép, de tudom, milyen is az.

Beindult a pályázgatás, meglátjuk, milyen sikerrel járok. Nagyon szeretnék már dolgozni, jó helyen, jó emberekkel, értelmes munkakörben.